folytatás 9

Odasétáltam az iskola bejárata elé, amikor eszembe ötlött, hogy lemászni ugyan letudtam, de visszamászni valószínűleg nem tudok. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam az egyetlen embert, akiből kinéztem, hogy csinált már ilyet.

-          Igen?

-          Szia Ashley! Én vagyok, Hayley. – szóltam bele a telefonba.

-          Hayley! Hol vagy?

-          A suli előtt. – válaszoltam kurtán. – Majd elmesélem. Nem tudok bemenni. Segítenél?

-          Ahh... – nyögött fel Ashley bosszúsan. – Megpróbálok, de nem ígérek semmit.

-          Köszönöm. – feleltem.

-          Majd hívlak. – lökte oda és letette a telefont.

Hosszú percekig álltam a bejárat előtt, és félpercenként ránéztem a telefonomra. Habár tudtam, hogy meghallanám, ha Ashley hívna annyira ideges voltam, hogy kényszeresen nézegettem a karcos kijelzőt. A percek csak teltek és teltek, de a telefonom meg sem rezzent.

Végül, mikor már feladtam a reményt, hogy Ashley segíteni fog megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam.

-          Hátul kinyitom a kis ablakot. Gyere oda. – magyarázta.

-          Rendben. – Feleltem és kinyomtam a telefont.

Futásnak eredtem, hogy megkerülve az iskolát a hátához mennyek, ahol a hátsó ajtón egy kis ablak kapott helyet. Óvatosan benyomtam, hogy megnézzem Ashley kinyitotta-e már. Az halkan megnyikordult, majd kinyílt. Eddig a pontig könnyű volt eljutni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan másszak be rajta. Végül fény gyúlt az aulában, ahonnan az ajtó nyílt, én pedig megpillantottam Anna nővért, mellette pedig Ashleyt. A nővér szélsebesen az ajtóhoz suhant, kinyitotta, és megragadta a karomat. Annyi időm sem volt, hogy felfogjam mi történik.

-          Hogy merészeled? – ordított a nővér, miközben berángatott az utcáról. Kiabálása felverte az egész iskolát, amíg felvezetett a szobámba. - Holnap reggel 8-kor találkozunk az igazgatói irodában. – üvöltötte végül, majd becsapta a szoba ajtaját.

-          Hayley! Annyira sajnálom. Elkapott, és... és.. – kezdte Ashley.

-          Nem számít. – legyintettem és leültem az ágyam szélére.

-          Mit csináltál Hayley? – érdeklődött Lizi, hangjában egy csöppnyi megvetéssel.

-          Semmi közöd hozzá. – fújtam.

Lizi nem szólt semmit. Az egész szobára ránehezedett a nyomasztó, kényes csönd. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy mindenki elaludt kisurrantam a zuhanyzóba és beálltam a frissítő vízpermet alá. Már nem érdekelt az sem, ha lebukok. Elegem lett az iskolából, elegem a bezártságból, a felesleges szabályokból. És ott volt nekem David. Ahogy rá gondoltam furcsán kényelmetlenül kezdtem el magamat érezni a saját testemben. Habár még mindig én voltam én, mégis valami megváltozott. Mind a testemben, mind a lelkemben. Semmibe meredő szemekkel bámultam magam elé, majd egyszeriben sírni kezdtem. Magzati pózba kuporodtam a zuhanyzó alján és sírásom rövidesen hisztérikusra váltott. Úgy éreztem magamat, mintha gyászolnék. Nem tudtam kit, vagy mit de a gyász teljesen elhomályosította az elmémet. Végül elfogyott a melegvíz, én pedig felkászálódtam a zuhanyzó aljáról. Mindenem fájt, és teljesen ki voltam merülve. Túl sok élménnyel gazdagodtam egy nap alatt, amit nem voltam képes megemészteni. Magamra tekertem a törölközőt, aztán besiettem a szobámba, hogy belebújjak az egyen hálóingembe. A kis ruhadarab szinte marta a testemet, úgy éreztem mintha azt akarná mondani: vétkeztél. Ettől dühös lettem. A szoba sötétjében lerángattam magamról a szürke csúfságot és behajítottam a szekrényembe. Kikutattam a kedvenc toppomat, és egy viseltes tréningnadrágot, és felkaptam őket magamra. Hirtelen sokkal jobban éreztem magamat. Bebújtam a dohos takaróm alá és álomba zuhantam. A telefonom ébresztője reggel hatkor jelzett, mint mindig. Kimásztam az ágyból, fogat mostam, kifésültem a kócokat a hajamból és nekiestem kiüríteni a szekrényem tartalmát. Szinte biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni, ezért nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy végig nézzék, amint bepakolom a bőröndjeimet. Lerángattam az ágyneműről a huzatot, és bevágtam a bőröndömbe, mellé raktam az összes ruhámat, kivéve azokat, amelyeket iskola éveim alatt kötelezően kellett hordanom. Azokat összegyűrtem és kidobtam a kukába. Titkon reméltem, hogy megtalálják. Oly annyira nem volt sok holmim, hogy egy bőröndbe tökéletesen belefért mindenem. Végül benyúltam az éjjeli szekrényembe is, aminek az aljában tartottam a könyveimet. Azokat is bevágtam a bőröndbe. Mellé tettem még a plüss macimat, amit hatodikban kaptam az osztályomtól, mikor megtudták, hogy a következő évtől elmegyek, valamint egy fényképet, amin az egykori legjobb barátnőmmel, Kelly-vel voltam. Ránéztem a fényképre, majd újra a kezembe vettem. Belenéztem a saját szemembe. Boldog, gondtalan gyermekszemeket láttam, tele álmokkal. Megfogtam a képet és beraktam az egyik tankönyvembe, majd összecsuktam a bőröndöt és az ajtó mellé húztam. Felkaptam magamra a tornacipőmet, a toppom fölé egy pulcsit, a kabátomat pedig a bőröndre helyeztem. Nem fáradtam azzal, hogy átöltözzek, és az egyenruhát sem voltam hajlandó magamra erőltetni. Mire mindennel készen lettem, már ¾ 8 volt. Úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb túlesni a dolgokon. A lányok egy szót sem szóltak hozzám, azzal sem fáradtak, hogy megkérdezzék miért pakolok, ezért köszönés nélkül léptem ki a szobából és elindultam az igazgatói iroda felé. Bekopogtam, és választ sem várva beléptem.

-          Jó reggelt. – köszöntem és biccentettem a főnővérnek, aztán az igazgatónőnek is.

-          Jó reggelt. – felelte az igazgatónő morcosan. – Nos, azt hiszem jól tudja, hogy miért van most itt.

-          Igen. – feleltem nagyképűen.

-          Kíváncsian várom a magyarázatát. – folytatta az igazgatónő.

-          Nem szeretném megmagyarázni tisztelt igazgatónő. – vágtam oda.

-          Ide figyeljen Hayley. Maga egy jó képességű diák. Mindig szorgalmasan tanult, a magaviselete pedig példátlanul jó volt. Mondja meg nekem Hayley, mégis mivel tudná indokolni az elfogathatatlan viselkedését?

-          Semmivel. – feleltem.     

-          És így mégis milyen büntetésre számít? Maga milyen büntetést szabna ki ha most ebben a székben ülne? – fújta az igazgatónő, és sárgás körmeivel megkocogtatta az igazgatói szék vaskos karfáját.

-          Én sosem fogok ott ülni. – feleltem.

-          Jól van Hayley. Elegem volt a szemtelenségéből. Kimenő megvonást kap egész évre, nem tanulhat a szobájában, és a konyhán köteles segíteni minden egyes nap.

-          Tisztelt igazgatónő! Nekem pedig elegem volt ebből az iskolából. – vágtam oda és hátat fordítottam nekik, majd kimentem az ajtón.

Hallottam amint Anna nővér dühösen csattog utánam, de nem foglalkoztam vele. Berohantam a  szobámba, megragadtam a bőröndömet, és elkezdtem magam után húzni a folyosón. Lekínlódtam a lépcsőn, majd odavonszoltam a portához. A portás érdeklődve szemlélt, láttam, hogy nem tudja felfogni vajon mégis mit csinálok. A másodperc kis része elég volt ahhoz, hogy megiramodjak és elhúzzam a csíkot az iskolából. Láttam, amint a portásnak leesik, a tantusz, hogy szökni próbálok, de nem foglalkoztam vele, berohantam a buszmegállóba.

-          Gyerünk már. Gyerünk már. – motyogtam magamban, miközben a 125-öst vártam.

-          Hova, hova? – kurjantott a portás és megragadta a karomat.

-          Engedjen el! – üvöltöttem rá.

-          Még nincs kimenő idő, kisasszony.

-          Akkor van kimenő időm, amikor én akarom. 18 éves vagyok. Felnőtt ember. Nem mondom el még egyszer, hogy engedjen el. – fújtam dühösen. A buszmegállóban már mindenki minket nézett, de nem foglalkoztam vele.

-          Ön a Szent Teréz Leányotthon diákja...

-          Csak voltam. – vetettem oda és kitéptem a kezemet a középkorú férfi vaskos karjai közül. Éppen időben, hiszen a 125-ös hangos csattanással-puffanással megállt a megállóban.

Felvonszoltam rá a csomagomat, a még mindig engem bámuló emberek tekintetének kíséretében, majd elhelyezkedtem egy szakadt ülésen, és csak remélni tudtam, hogy jól emlékszem arra, hogy hol lakik David. Aztán eszembe jutott, hogy tudom a telefonszámát. Kikerestem a híváslistából, és hosszú percekig csak néztem. Nem tudtam, hogy merjem-e felhívni vagy ne, de végül rávettem magam, hogy lenyomjam a kis zöld gombot.

-          Szia baby! – csendült fel David hangja a vonal túlsó végén.

-          Szia. – nyögtem zavartan.

-          Máris hiányzom?

-          Öhm... egy kicsit többről lenne szó. – kezdtem.