folytatás (este jön a másik fele, csak most tésztát sütök^^)

Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből, és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet, és helyet hagy az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátra hagytam életem minden negatív élményét, és elindultam egy új élet felé. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem ment volna le a torkomon. Három órakor végül elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam az ablakot, és óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy a csatorna megbírja a súlyomat, de úgy voltam vele, hogy semmit sem veszítek, ha megpróbálom. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő pántokra és megkapaszkodtam az ereszben. Aztán megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Láttam, ahogy az emberek végigmérnek, volt akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Megiramodtam, és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le a padra, és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam.