1. fejezet

Egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam, és ez idősebb koromra sem változott. Elit gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmi cigi vagy alkohol, a férfiak pedig eszembe sem jutottak. Az apácazárda, mi tagadás megoldotta jó néhány problémámat. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel. Hiszen, az egyenruha alatt teljesen mindegy volt, hogy mi van rajtam. Azon sem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen színű szájfényt használjak, hiszen ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember, főként ha az igazgatónője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de -- mint minden mást -- ezt is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, mikor a zárda falai között megkap mindent. Na igen, ezen én is sokat gondolkodtam. Mit kezdjek a szabadidőmmel? Végül úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a parkba. Egyre inkább feltörő szabadság vágyamat mindig ki tudtam valamelyest elégíteni egy parkban töltött órával. Lehajítottam magamról az egyenruhát, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe és elindultam a parkba. A nagy barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként hatott rám. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járókelők nevetgéltek. Hirtelenkében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közzül, mégis ritkán tettem, mert bűntudatom volt, emiatt az érzés miatt. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog --számomra -- édes illatával és elsétáltam a parkba. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe.
- Mit olvasol? - csendült egy férfi hang, majd alakja árnyékot vetett a könyvemre.
- Biológiát. - vágtam rá közönyösen, és fel sem nézve rá, szedelőzködni kezdtem.
- Milyen sietős lett hirtelen. - folytatta.
- Nem jó a társaság. -löktem oda és felpattantam a padról.
Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogy sem jött ki hang a torkomon.
- Biológia, eh? -szólt rossz fiús hangján.
Na persze, hogy pont biológiát kellett aznap tanulnom. A férfiak a biológia szó hallatán mindig olyan dolgokra asszociálnak, amik távol álltak tőlem.
- Igen. Miért? - nyögtem végül, és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.
- Szeretem a biológiát. - jegyezte meg.
- Ah. Én is. - feleltem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre mondanom.
- És hol jártok?
- Emberi test. - fújtam, de kéjes vigyora láttán meg is bántam, hogy válaszoltam. - Most már tényleg mennem kell.
- Várj már egy kicsit. - unszolt.
- Nem tehetem. Ötig tart a kimenőm. - nyögtem, és zavartan pillantottam az órámra. Az fél ötöt mutatott.
- Kolis vagy? - folytatta, mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatomat.
- Mondhatjuk. - feleltem, és fejemmel a közelben magasodó ormótlan épület felé intettem.
- Vagy úgy. - bólintott.
- Most már ideje mennem, mert bajba kerülök.
- Rendben. De nem gond, ha elkísérlek?
- Öhm.- dadogtam. - Nem is tudom.
- Akkor gyorsan döntsd el. - felelte negédesen, és megkopogtatta a karóráját.
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá. - hagytam rá és felpattantam.
Nem is tudom, mit gondoltam. A testalkatából ítélve a másodperc tört része alatt berángathatott volna egy bokorba, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem akar bántani.