11. folytatás (ezzel vége az első fejezetnek)!!!!!!!

Le kellett ülnöm, hogy egy kicsit össze kaparjam magamat.

–        Jól vagy baby? – kérdezte David zavartan.

–        Persze, csak elfáradtam. – hadartam és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

–        Szeretnél lepihenni? – kérdezte.

–        Pihenni? – kérdeztem vissza olyan hangnemben, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna és zsiványul elmosolyodtam.

–        Baby! – szólt rám David és visszamosolygott rám. – Még milliónyi időnk lesz egymársa. – súgta és megcsókolt.

Durcásan fontam össze a karjaimat a mellemen. Az új csodás „játék”, amit megtapasztaltam szinte parancsolta, hogy folytassam. Vágyakoztam David teste után, mint egy alkoholista a következő pohár után.

A telefonom megcsörrent, amitől összerezzentem. Tudtam, hogy el fog jönni ez a perc, de még nem voltam rá felkészülve; ezért hagytam csörögni a viseltes kis készüléket. A telefon megállás nélkül csörgött, mind újra és újra kezdte az ősrégi csengőhangot.

–        Nem veszed fel? – kérdezte David értetlenül.

–        Nem! – vágtam rá ingerülten.

–        Miért? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

Nem szóltam semmit, felkaptam az asztalról a mobilt és David felé tartottam úgy, hogy jól lássa a karcos kijelzőt.

–        Ijj! – nyögte.

–        Bizoooony. – válaszoltam és kínomban elmosolyodtam.

–        Nem lesz ebből baj?

–        Félsz, hogy bajba sodorlak? – kérdeztem zavartan és hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt.

–        Téged féltelek, nem magamat. – magyarázta.

–        Ne félts! Elmúltam már 18. – feleltem büszkén.

–        Akkor is azt mondom, hogy fel kellene venned. Mi rossz történhet?

–        Még nincs hozzá erőm. – mentegetőztem és elhúztam az orromat.

A telefonom újra megszólalt, de most csak kettőt pittyegett.

–        SMS? – kérdezte.

–        Az. – feleltem bosszúsan.

–        Mit ír?

–        Hmmm... enyhén zabos. Ezt figyeld. – kezdtem – „ Azonnal vedd fel, különben rendőrrel megyek érted”. – olvastam, majd David-re néztem. – Vicces. – tettem hozzá. – Mit képzel ez? – puffogtam.  

–        Baby... nézd, ne érts félre. Örülök, hogy itt vagy, de nem igazán van kedvem a rendőrségre járni. – magyarázta David idegesen.

–        Ne aggódj! Mondtam már! Nagykorú vagyok. – nyugtattam, mindhiába.

–        Jó, akkor majd föl veszem én. – ajánlkozott. – Nem tudtam, hogy egy nyúllal élek együtt. Kérsz egy répát? Van itthon. – cukkolt.

–        Szerintem az csak rontana a helyzeten. És nem szeretem a répát. – vágtam vissza.

–        Akkor meg vedd fel, amint újra hív... kérlek. – válaszolta.

–        Rendben. – egyeztem bele, de csak miatta. Úgy gondoltam, ennyi áldozatot megtehetek érte, ha már befogad.

A telefonom újra csörögni kezdett, David pedig jelentősségteljesen bólintott. Össze szedtem minden erőmet, morcosan ránéztem David-re és lenyomtam a kis, zöld gombot.

–        Igen? – szóltam bele remegő hangon. Nem a félelemtől, hanem az idegtől beszéltem remegve.

–        Akarod, hogy kimenjek? – suttogta David.

Lehunytam a szememet és megráztam a fejemet, hogy nem. Hallottam anyám rikácsolását a telefonban és apámét is a háttérből. Nem is értettem, hogy mit üvöltöznek, de nem is érdekelt.

–        Ezért hívtál fel? – szóltam bele a telefonba viszonylag nyugodt hangon. – És hallgattatsd már el apát! – mordultam rá.

–        Mit képzelsz magadról? – üvöltötte anyám. Biztos voltam benne, hogy nem is figyelt arra, mit mondtam. – Hogy mersz ilyen szégyent hozni a családunkra? Azok után, amit érted tettünk ezt érdemeljük? Tönkre akarsz tenni minket? – ez kizökkentett az erőltetett nyugalmamból.

–        Amit megtettetek értem? Mit tettetek? Mégis mit? – üvöltöttem. – Bezártatok az iskolába, mint egy veszélyes bűnözőt. Láncra vertetek, mint egy kivert kutyát.

–        Én adtam neked életet! – ordította anyám.

–        Az lehet, de el is vetted, mielőtt még élvezhettem volna, mielőtt még az enyém lett volna.

–        Hogy mondhatsz ilyet az anyádnak, te hálátlan kis taknyos? – süvített anyám a telefonba, olyan hangosan, hogy távolabb kellett azt tartanom a fülemtől. – Azonnal indulj vissza az iskolába, mert esküszöm, hogy a hajadnál fogva cibállak vissza!

–        Nah azt lesheted! – vágtam oda és kikacagtam. David jelenléte felbátorított.

–        Na ide figyelj Hayley! – szólt bele apám a telefonba. Biztos voltam benne, hogy anyám düh-rohamot kapott, ezért vette át apám a kagylót.

–        Nem! Te figyelj ide! Hagyjatok már élni!

–        Csssstt!! Ne kiabálj! Figyelj... figyelj!.... Hayley! – szólt apám határozottabban – Figyelj rám! Nem lesz semmi baj! A gyerekek kíváncsiak, tudom én és megértem. De úgyhiszem most már kitombolhattad magadat! Menj vissza az iskolába.

–        Nem vagyok gyerek. – szürtem a fogaim között vad dühvel. – Felnőtt nő vagyok! Felelősségteljes!

–        Azt látom... felelősségteljes! Ott hagytad az iskolát. Ez tényleg felelősségteljes döntés volt. Gratulálok. – gúnyolódott apám – Ezért küzdöttél annyi éven át? Feladod az álmaidat, a befektetett energiádat, a jövődet mert neked... lázadni van kedved? – ordított apám, és lelki szemeim előtt megjelent az arca, amint vadul vicsorog.

–        Én ellenetek küzdöttem. Ti erőltettétek rám az iskolát. Nem én akartam. – fújtam – Micsoda szégyen, igaz apukám? Hayley Elwood, a kis eminens, a minta gyerek egy elfajzott nő lett.

–        Vigyázz a szádra Hayley! – próbált apám rendreutasítani.

–        Hagyj békén! – üvöltöttem. – Te már nem parancsolsz nekem.

–        Hol vagy? Hol vagy most azonnal mond meg!

A düh fortyogott az ereimben és olyat készültem tenni, amit tényleg nem akartam, de nem bírtam vissza fogni magamat.

–        A barátomnál! Képzeld el... És tudod mit? Le is feküdtem vele. Nem is egyszer. És nagyon jó volt, el sem tudod képzelni mennyire jó. Szajha lett a lányodból. Egy szajha. Igaz apukám? – ecseteltem gúnyosan.

Tudtam, hogy övön aluli ütés volt és azt is, hogy ezzel okoztam a legnagyobb fájdalmat, de nem érdekelt. Apám meg sem tudott nyikkanni, csak hápogott a telefonba. Hallottam amint anyám a háttérből apámat szólongatja „mi van”, „mi van”, „mi történt”.

–        A lány megmocskolta a családunkat. – válaszolta apám, és hallottam amint a telefon kagylót szorongatja olyan erővel, hogy szabályosan recsegett a vonal. – Csalódtam benned Hayley. Mától nincs családod. – mennydörögte végül.

–        Sosem volt. – suttogtam és kinyomtam a telefont. Nem vártam meg, hogy válaszoljon rá.

Zavartan bámultam magam elé a hirtelen beállt csendben. A telefonomat lenémítottam és lehajítottam az asztalra. Rosszul kellett volna éreznem magamat, úgy illett volna, de furcsa mód felszabadultabb lettem. „Egy gondal kevesebb” gondoltam.

–        Akarlak! Most! – fordultam oda David-hez és szinte parancsolóan néztem rá. Ideges voltam, és úgy éreztem, ha lúd akkor már legyen kövér. Még jobban „be akartam mocskolni” a családomat.

David minden bizonnyal látta rajtam, hogy felesleges lenne ellenkeznie, ezért behódolt az akaratomnak. Egymásnak estünk a konyha hideg, kemény kövén. Olyan vad voltam, a feltörő idegességtől, hogy már-már attól féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Tekintetünk össze akadt, és megpillantottam az őrült vágyat a szemében. Tudtam, hogy élvezi ezért átengedtem magamat vadállati dühömnek.