folytatás 10

–        Valami baj van? – kérdzete David és hallottam a hangján, hogy kezd ideges lenni.

Fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy mi történt és rettegtem a reakciójától is. Féltem, mert elképzelni sem tudtam, hogy fog reagállni, hiszen még ezen a téren egyáltalán nem ismertem. Nem akartam tolakodó lenni és azt sem akartam, hogy kényszerből fogadjon be, ha egyáltalán befogad.

–        Ott hagytam az iskolát. – nyögtem végül. Úgy döntöttem, minél hamarabb megosztom vele, annál hamarabb túl leszek rajta.

A vonal végén néma csend állt be. Eltartottam a fülemtől a telefont, hogy megszakadt-e a vonal, de a számlálóm szüntelenül pörgött.

–        David... – szóltam bizonytalanul.

–        Baby! Te megőrültél? – csattant fel. Éreztem az indulatot a hangjában.

–        Nem tehettem mást. – mentegetőztem – David... én már nem bírtam tovább.

–        Pfhuuu – fújt bele a telefonba és biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi tévő legyen. – Jól, rendben. – szólt végül – Hol vagy most?

–        Buszon. Útban... feléd. – nyögtem.

–        Tudod hol kell leszállni, ugye?

–        Igen. – feleltem.

–        Rendben. Kimegyek eléd a buszmegállóba, aztán mindent megbeszélünk. – felelte és választ sem várva kinyomta a telefont.

Megtörten ültem a hideg, kemény ülésen. A lábaim teljesen elgémberedtek, a csomagomtól nem tudtam rendesen kinyújtani őket. A rettegés özönvízként árasztotta el a testemet, attól tartottam, hogy David-et is elveszítem, és mehetek vissza az iskolába, vagy ami még rosszabb, a szüleimhez. A busz lassan begördült a megállóba, az ósdi ajtók hangos pöffenéssel kinyíltak, én pedig levonszoltam róla magamat és a bőröndömet. Megpillantottam David-et, amint karjait kitárva engem vár. A cuccomról megfeledkezve odarohantam hozzá és matrica módjára tapadtam a mellkasára. Szorosan öleltem magamhoz, úgy mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna és elillanhatna ölelésem börtönéből. A könnyeim lavina módjára hömpölyögtek le az arcomon, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hagy follyanak, majd hisztérikus zokogásban törtem ki. David csak állt, nem szólt egy szót sem, karjait védelmezően körém fonta és hagyta, hagy sírjam ki magamat.

–        Jobban vagy? – kérdezte végül, mikor már zokogásom erőtlen szipogássá csendesült.

–        Sokkal. – nyögtem végül, miközben letörölgettem az árulkodó könnycseppeket.

Hirtelen nagyon szánalmasnak éreztem magamat, kedvem lett volna elsüllyedni.

–        Sajnálom. – fújtam.

–        Mit?

–        Ezt az egészet. – hadartam. – Hogy kényelmetlenséget okoztam neked és, hogy így kellett látnod.

–        Ugyan már. Te sosem okozol nekem kényelmetlenséget. – nyugtatott.

–        Mert még szinte sosem találkoztunk. – nyögtem. Hülyén éreztem magamat. Annyira abszurd volt az egész szituáció, de nem bírt érdekelni.

–        Na de az a pár alkalom eseménydúsra sikeredett. – ugratott és eltolt magától, hogy a szemembe nézzen. – Nem hagylak magadra soha. – vígasztalt.

Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább csöndben maradtam. David ellépett tőlem és megragadta a bőröndömet.

–        Gyerünk hazafelé. – unszolt.

–        Rendben. – hagytam rá.

El is feledkeztem róla, hogy a buszmegállóban állunk. Elindultunk a nyüzsgő utcán David otthona felé. Kicsit féltem. Na nem David-től, hanem az egész helyzettől, amibe keveredtem. Irónikus, hogy 18 éves koromig semmi sem történt velem, aztán hirtelen pár nap leforgása alatt gyökerestől felfordult az életem. Más lányoknál, ez általában fokozatosan szokott történni. Én pedig egyik percről a másikra lettem kislányból felnőtt nő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene ehhez a szerephez alkalmazkodnom. Na igen, az már más kérdés, hogy olyan felnőtt nő lettem, aki rá van szorulva a pasija támogatására. Ez zavart a legjobban. Nem szerettem függni senkitől, mégis valahogy mindig azt tettem.

David az egyik kezében tartotta a bőröndömet, a másikkal pedig a kezemet szorongatta. Hüvelykujja fáradhatatlanul körözött a kézfejemen. Felvonszoltam magamat David lakásába. Ő ment elől, én kullogtam utána a szűk lépcsőházban. David kitárta előttem lakása ajtaját, én pedig beléptem, majd ő is követett. Letette a bőröndömet a padlóra és hirtelenjében kifordult addigi önmagából. Olyan volt, mintha egy teljesen más ember lenne. A másodperc tört része alatt kapott fel az ölébe és hevesen nekivágott a falhoz. Nem erősen, éppen csak úgy, hogy a vérem forrni kezdjen. A lábaim bilincsként zárultak össze a dereka körül, de felesleges volt, erősen tartott. Nem kellett attól félnem, hogy lepottyanok.

–        Mit csinálsz? – súgtam a fülébe és meglepődtem a saját hangomon. Egyáltalán nem én voltam, aki beszélt, mégis az én számból törtek elő a szavak. Ez a hang csodásan és kéjesen csengő, lágy női hang volt. Nem gyenge és kislányos mint az enyém. Mégsem származhatott mástól, csak és kizárólag tőlem.

–        Megvigasztallak. – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. Az ajkamba haraptam, szenvedélyesen, mint egy gaz csábító, de nem kellett törnöm magam. David szabályosan bezuhant velem az ágyra.

Minden olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt átgondolni, mit teszek. A repkedő ruhadarabok közepette engedtem ösztöneim vezetésének és útrakeltem az őrült vágy országútján.

A meleg, délutáni nap fáradtan ragyogott be a kis ablak kopottas redőnyének résein át. Fényében láttam a táncra perdülő porszemeket. Olyan nyugodt volt és olyan békés, ahogy a lenyugvó nap sugaraiban kémleltem a kezeimet. Aztán ránéztem David-re, testén milliónyi napsugár fénye pihent. Az egész kép annyira tökéletes volt, hogy már nem is bántam azt, hogy el kellett engednem a mesebeli hercegemet. Hiszen helyette kaptam egy igazi, valós herceget aki úgy mentett meg a kétségbeeséstől és a hontalanságtól, mint ahogy a királyfi menti meg szíve választottját a csúf, kegyetlen sárkány pengeéles karmai közül.

–        Jól vagy baby? – kérdezte csöndesen David, mialatt arany fürtjeimet cirógatta.

–        Azon gondolkodtam – kezdtem -- , hogy mihez kezdjek most.

–        Hogy érted ezt? – kérdezte értetlenül és felült az ágyban, hogy a szemembe nézhessen.

–        Nem akarok rajtad élősködni. – feleltem, már inkább bosszúsan, mint szomorúan.

–        Egyáltalán nem élősködsz rajtam. El sem tudod képzelni, mennyire jó most, hogy nem kell egyedül lennem.

–        Ez akkor sem maradhat így, nem tarthatsz el. – feleltem, miközben láthatatlan köröket rajzoltam a mellkasára, mutatóujjammal.

–        Baby... – kezdte.

–        Mondtam már. Nem tarthasz el. – fújtam gondterhelten és hirtelen eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, miből él David.

–        Baby... baby... hé... Ezzel ne törődj. – szólt, és megérintette az államat, hogy ajkamat az övéhez emelje.

Megcsókolt, majd kimászott az ágyból, magára kapta fekete tréning nadrágját, hozzá pedig a piros pulóverét és kisietett valahová. Gondoltam, hogy a konyhába, mert hallottam ahogy csörömpöl, majd rövidesen az egész házat belengte a friss kávé enyhén kesernyés illata. Magamra kaptam a cuccaimat és lustán kikóvályogtam hozzá a konyhába.

–        Mi jót csinálsz? – kezdtem és beletúrtam összeborzolt hajamba, hogy valamelyest eligazgassam kusza tincseimet.

–        Ez a fekete arany baby. – mosolyogta. – Kérsz?

Alapjában véve nem szoktam kávézni, de annyira guszta volt az illata, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

–        Egy kicsit. Sok-sok cukorral. – feleltem.

–        Vettem. – válaszolta és rámkacsintott.

A finoman gőzölgő feketeség csábította az ízlelőbimbóimat, mint húsevő növény a védtelen rovart. David az ablakhoz lépett és kinyitotta.

–        Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.

David nem szólt semmit, csak letette a fehér csészét az ablakpárkányra és kikutatott a zsebéből egy parányi, barna dobozt.

–        Kérsz? – kérdezte és felém nyújtotta a dobozkát.

–        Ööö... – haboztam. – Nem is tudom.

–        Nyugi. Szívesen adom.

–        Nem azért. Én még sosem csináltam ilyesmit. – vallottam be szégyenkezve.

–        Akkor éppen itt az ideje. – szólt majd kivett két darabot a doboz tartalmából, majd mindkettőt a szájába vette és meggyújtotta. Az egyiket felém tartott, én pedig ügyetlenül nyúltam érte. Vonakodva szívtam bele életem első szál cigijébe. Kesernyés füstje marta a torkomat, de volt valami, ami meglepett: nem köhögtem tőle.

–        Ne kocázz baby! – szólt rám David a kávéja mögül és elmosolyodott. – Csináld úgy, mintha megijednél, vagy mintha sóhajtanál. – oktatott.

Próbáltam észben tartani az intését és újra beleszívtam a cigibe, de ezúttal a David-től hallott technikát alkalmazva. Az éles füst végig száguldott a torkomon, szúródott tőle a tüdőm, de nem volt olyan kellemetlen, mint amilyenre számítottam. Egészen addig amíg nyomó érzést nem kezdtem el érezni a halántékomban viszonylag élveztem is. Aztán hirtelen szédülni kezdtem tőle, és görcsösen fájt a fejem. Láttam azonban, hogy David büszke újdonsült „tanítványára” ezért nem akartam csalódást okozni neki. Erőt vettem magamon, és végig elszívtam a kesernyés gusztustalanságot. Végül pedig lehörpintettem az utolsó korty kávémat, amitől méginkább megfájdult a fejem.