Eddigi fejezetek

Sziasztok! Jobb oldalt találjátok az összes eddigi fejezetet. :) Hogy könnyítsek a dolgotokon és ne kelljen kattintgatni felteszem egybe is. :)

                                                             Kísértés

                                                    1. Egy új élet küszöbén

Egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam, és ez idősebb koromra sem változott. Elit gimnázium, szín jeles bizonyítvány, semmi cigi vagy alkohol, a férfiak pedig eszembe sem jutottak. Az apácazárda, mi tagadás megoldotta jó néhány problémámat. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel. Hiszen, az egyenruha alatt teljesen mindegy volt, hogy mi van rajtam. Azon sem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen színű száj fényt használjak, hiszen ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember, főként ha az igazgató nője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden mást – ezt  is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, mikor a zárda falai között megkap mindent. Na igen, ezen én is sokat gondolkodtam. Mit kezdjek a szabadidőmmel? Végül úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a parkba. Egyre inkább feltörő szabadság vágyamat mindig ki tudtam valamelyest elégíteni egy parkban töltött órával. Lehajítottam magamról az egyenruhát, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe és elindultam a parkba. A nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként hatott rám. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járó kelők nevetgéltek. A gyenge, tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közül, mégis ritkán tettem, mert bűntudatom volt, emiatt az érzés miatt. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog – számomra – édes illatával és elsétáltam a parkba. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe.

–        Mit olvasol? – csendült egy férfi hang, majd alakja árnyékot vetett a könyvemre.

–         Biológiát. – vágtam rá közönyösen, és fel sem nézve rá, szedelőzködni kezdtem.

–        Milyen sietős lett hirtelen. – folytatta.

–        Nem jó a társaság. – löktem oda és felpattantam a padról.

Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogy sem jött ki hang a torkomon.

–         Biológia, eh? – szólt rossz-fiús hangján.

Na persze, hogy pont biológiát kellett aznap tanulnom. A férfiak a biológia szó hallatán mindig olyan dolgokra asszociálnak, amik távol álltak tőlem.

–        Igen. Miért? – nyögtem végül, és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.

–        Szeretem a biológiát. – jegyezte meg.

–        Ah. Én is. – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre mondanom.

–        És hol jártok?

–        Emberi test. – fújtam, de kéjes vigyora láttán meg is bántam, hogy válaszoltam. – Most már tényleg mennem kell.

–        Várj már egy kicsit. – unszolt.

–        Nem tehetem. Ötig tart a kimenőm. – nyögtem, és zavartan pillantottam az órámra. Az fél ötöt mutatott.

–        Kolis vagy? – folytatta, mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatomat.

–        Mondhatjuk. – feleltem és fejemmel a közelben magasodó ormótlan épület felé intettem.

–        Vagy úgy. – bólintott.

–        Most már ideje mennem, mert bajba kerülök.

–         Rendben. De nem gond, ha elkísérlek?

–        Öhm. – dadogtam. – Nem is tudom.

–        Akkor gyorsan döntsd el. – felelte negédesen, és megkopogtatta a karóráját.

–        Hát, ha ragaszkodsz hozzá. – hagytam rá és felpattantam.

Nem is tudom, mit gondoltam. A testalkatából ítélve a másodperc tört része alatt berángathatott volna egy bokorba, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem akar bántani.

Csöndesen sétáltam mellette a járdán, és néztem amint nagyokat szív a cigarettájából, majd hirtelen elfricskázza.

–        Elárulod a nevedet? – törte meg a csendet.

–        Hayley vagyok. – feleltem idegesen.

–        Az én nevem David. – mondta és kezet nyújtott.

Zavartan kezet fogtam vele, majd a másodperc tört része alatt ki is szabadítottam a kezemet csontos, erős ujjai szorításából. Újra az órámra pillantottam. A viseltes kis holmi 4:55-öt mutatott.

–        Sietnem kell. – szóltam és megszaporáztam a lépteimet.

–        Várj már! – szólt utánam és a nyomomba eredt.

Hirtelen megtorpantam.

–        Mi a baj? – kérdezte, őszinte érdeklődéssel a szemében.

Fejemmel az iskola vaskos fala felé intettem, pont arra, ahol hatalmas betűkkel ki volt írva: Szent Teréz Leányotthon.

–         Ide nem jöhetsz utánam. Ha meglátják, hogy idegen férfival beszélgettem bajba kerülök.

–        Vagy úgy. – fújta.

–        Be kell mennem. – mondtam, és hátat fordítottam neki, hogy besiessek az iskolába.

–        Látlak még? – kérdezte.

Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Legbelül magamban úgy éreztem, hogy szeretném újra látni, szeretném jobban megismerni, de ugyan akkor féltem is, nagyon féltem, hiszen nem tudtam, mit kell egy ilyen helyzetben csinálni.

–        Holnap. A parkban, fél négykor. – szóltam hátra és választ sem várva besiettem.

A hatalmas fa ajtó becsapódott mögöttem, a szívem pedig össze-vissza kalapált. Ez új, de határozottan jó érzés volt. A hasamban egy kis nyilalló érzés jelezte, hogy izgulok. Magam sem tudtam miért, de vártam a másnap délutánt.

–        Öt perc Hayley. Pontosan öt percet késtél. – csendült egy szigorú hang mögöttem.

–        Tessék? – fordultam vissza zavartan.

–        Öt óra múlt, öt perccel. – zengte a főnővér.

–        Sa-sa-sajnálom Anna nőv... – kezdtem, de tudtam, hiába. Anna nővér volt a legszigorúbb, egy igazi hárpia. Nem is értettem mit keres egy vallásos iskolában, ironikusan festett a többi apáca között, mivel jóformán inkább illett volna ördögök közzé, mint egy apáca zárdába. Pergamen bőre megfeszült. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más esetben halálra rémültem volna, most mégsem érdekelt. 

–        Lesz időd elgondolkodni a pontosság fontosságán, holnap a kimenő idődben. – felelte végül, majd sarkon fordult és elment.

Egy pillanat alatt összetörtem. Tudtam, hogy ha nem tudok elmenni a parkba David azt hiszi, hogy felültettem, és akkor soha többet nem látom. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos, hogy lássam David-et, de lényem egy kis része vágyakozott utána. Megtörten felsétáltam a szobámba, és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. Ashley, Mary és Liza nem voltak a szobában, minden bizonnyal a matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kell lennem. Ashley stílusa egyébként is túl vad volt nekem, Mary és Liza pedig igazi fanatikus vallásosok voltak. Pont mint a szüleim, és a nagyszüleim. Valahogy egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna jó-pofizni a szobatársaimnak. Összegömbölyödtem az ágyon, és magamra húztam a takarót. Állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember két héten át össze van zárva másokkal, nem sok magánszférát hagynak meg neki. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon, a maguknak való, betegesen vallásos szüleimmel, majd vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Ezt az életet éltem már 12 éves korom óta. Hat év alatt végtére is bele kellett volna rázódnom, de mindig úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Egyedül az boldogított, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy érettségi után elhúzok a legtávolabbi egyetemre. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba, és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Kikászálódtam a takaró alól, kikutattam a törölközőmet, a fogkefémet, és a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet, és a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekzetem gyors és viszonylag hangtalan lenni. Ha észrevettek volna, bizonyára nem egy nap, hanem egy év kimenő megvonást kapok. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és visszasiettem a szobába. Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből, és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet, és helyet hagy az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátra hagytam életem minden negatív élményét, és elindultam egy új élet felé. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem ment volna le a torkomon. Három órakor végül elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam az ablakot, és óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy a csatorna megbírja a súlyomat, de úgy voltam vele, hogy semmit sem veszítek, ha megpróbálom. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő pántokra és megkapaszkodtam az ereszben. Aztán megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Láttam, ahogy az emberek végigmérnek, voltak akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Megiramodtam, és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le az ülőalkalmatosságra és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam. A percek óráknak tűntek. Percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem David-et, nem ismertem, azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: Megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges büntetést, és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen fogódzó, ami a normális életben tarthatott. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros – az én részemről legalábbis, – hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt ha csak magam elé képzeltem fenséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem és úgy festett mintha Érósz és Aphrodité gyermeke lenne.

–        Na mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? – szólt és sunyin elmosolyodott.

Hangja hallatán a hormonjaim megzavarodtak, és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan ideges, mint mikor felelek és nem is olyan ideges, mint mikor haza kell mennem a szüleimhez. Jól esett az idegesség. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy kipirul az arcom, a szívem kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Annyira jól esett, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, idegen, jól eső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy a körmeimmel belevájjak a tenyerembe, de erőt vettem magamon. Azonban hiába próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira idegen volt még az érzés, hogy habár sajátomnak és lényemből fakadónak éreztem, még nem voltam képes tökéletesen kezelni. 

–        Szia. – nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem.

A hang, habár az enyém volt, úgy csengett, mint a filmekben, mikor a nő el akarja csábítani a férfit. És pontosan ezt tettem. Csábítottam. Habár nem tudatosan, kezdetlegesen és mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete megváltozott. Minimálisan, de észrevettem. Sokkal huncutabbul nézett rám és habár ismeretlen vizeken jártam, szinte biztos voltam benne, hogy tudja mit művelek, vagy még inkább azt, hogy mire készülök. Ettől zavartnak, vagy idegesnek kellett volna lennem, de furcsa mód örültem neki. Úgy éreztem megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, mit fogok tenni. 

–        Késtél. - szóltam újra. – Valami baj volt? – kérdeztem, mialatt kényelembe helyezte magát mellettem, a padunkon.  

–        Hosszú. – felelte és éreztem, hogy nem szeretné ha firtatnám a témát. 

–        Kilógtam miattad. – szóltam, és próbáltam normális emberi hangot kiadni a torkomon. 

–        Kilógtál? – kérdezte és szemében enyhe értetlenség csillant. 

–        Büntetésben vagyok, mert tegnap elkéstem. De én meglógtam miattad. – magyaráztam büszkén és vártam a reakciót. 

–        És mikor akarsz vissza lógni? – kérdezte és huncut mosolya elárulta, hogy cseppet sem ítél el amiatt, amit tettem. 

–        Hmm... meddig érsz rá? – bukott ki belőlem a kérdés.

–        Szóval így játszunk? – kérdezte, és elnevette magát. – Azt hiszem, ma mutatok neked valami nagyon izgalmasat. – fújta és közelebb hajolt. A tekintetem beleragadt az övébe pont úgy, mint a szerencsétlen rovar a pók hálójába. 

Ahogy az arca egyre közeledett az enyémhez a szívem úgy kezdett egyre hevesebb táncot járni. Jól tudtam mi következik, de még nem voltam rá kész, hogy meg is tegyem. David azonban nem sok választási lehetőséget adott. Tökéletes ajkait az enyéimre tapasztotta, én pedig a másodperc kis része alatt elvesztettem az eszemet. Életem első csókja volt és úgy éreztem magamat, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem tüzijáték módjára robbant fel, hogy helyét átvegye egy sokkal másabb, különlegesebb szív. Ez az új szív vad volt, erős és tele volt vágyakkal. Ismeretlen, ijesztő, de mégis fantasztikus vágyakkal. Azonban meggondolatlan is volt. Talán ez vezetett oda, hogy letepertem David-et és olyan hevesen csókoltam, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt, hogy jól csinálom-e, az sem, hogy mit gondol rólam. Élveztem az új vágyat, ami átviharzott az egész testemen, hogy újra és újra feléledjen sokkal erősebben és szerettem volna magamat teljesen átadni neki. Végül ezt David gátolta meg.

–        Baby! Ez közterület. – kuncogta és visszaigazított egy normális, emberibb testhelyzetbe.

–        Sajnálom. – suttogtam és egyszeriben nagyon elszégyelltem magamat.

–        Ne sajnáld. Csak próbálom elkerülni, hogy mindkettőnket megbírságoljanak. Gyere, tudok egy sokkal jobb helyet. – mondta és felállított a padról. A szája szélén huncut mosoly csillant. – Persze csak ha bízol bennem. – tette hozzá sietve.

–        Bízom. – hazudtam.

Éreztem, hogy nem akar bántani, de a zsigereim mégis óvatosságra intettek. Nem azért, mert David bármiféle negatív érzést keltett volna bennem, hanem azért, mert anyám szinte már paranoiás módon nevelt olyanná, hogy senkiben se bízzak. Megtehettem volna, hogy hallgatok a zsigereimre, de nem akartam. Fűtött az adrenalin, és ami a legmeghatározóbb volt, a vágy is.David megfogta a kezemet, és elindult velem az iskola felé.

–        Ez nem jó ötlet. – szóltam, és a Szent Teréz felé intettem a fejemmel. – Tudod, hogy meglógtam.

–        Busszal megyünk. – válaszolta, és bevezetett a buszmegállóba ami az iskola előtt állt.

–        Mi van ha meglátnak? – aggodalmaskodtam.

–        Nyugi. – felelte és kezével rámutatott a sarkon beforduló öreg, füstöt köhögő buszra.

–        125? – nyögtem fel, mikor megláttam a busz számozását.

–        Igen. A Mihlik-telepre megyünk. – magyarázta.

A Mihlik telep... köztudottan a város legsötétebb része. Kétes alakok, lepukkant házak, sikátoros, kanyargós utcácskákkal megszőve. Ez volt az a pont, amikor egy normális ember, valami kifogást találva biztosan viszakozott volna, de én már rég nem voltam normális. Habár a szívem meg-meg dobbant, hol veszélyt jelezve, hol pedig elviselhetetlen vágyat próbáltam az utóbbira koncentrálni. A busz megállt, David pedig feltuszkolt rá. Áldtam az eszemet, hogy vettem bérletet, máskülönben még azért is idegeskedhettem volna, hogy megbüntetnek-e. Elég volt csak a David keltette felfokozott izgalmi állapottal megküzdenem. A busz tömve volt emberekkel, mégis sikerült lecsapnunk két egymás mellett lévő, éppen felszabaduló helyre. Lehuppantunk rá David-el, pár idős nő rosszalló pillantásának kíséretében, majd megfogta a kezemet és adott egy csókot. A testem újra reagált a fantasztikus érzésre, de próbáltam magamat lecsillapítani, ezért percenként arra gondoltam, hogy buszon vagyunk. Buszon... a józan eszem egy pillanatra felülkerekedett a vágyaimon. "Buszon vagyok egy idegennel, aki ugyan életem meghatározó eleme lett, mégis alig két napja ismerem. Valószínűleg az otthonába tartok, a város legkétesebb negyedébe... Megőrültem"? Kérdeztem magamtól hangtalanul, aztán elhessegettem a józan eszemet, bezártam egy tömlöcbe és elrejtettem a kulcsot, hogy soha, de soha ne találjam meg. Az édes vágy újra elöntötte a testemet, én pedig óvatosan ráhajtottam a fejemet David vállára. Úgy vettem észre, hogy nem zavarja, ezért mozdulatlanná dermedtem, és elmerültem vágyaim világában. Álmodozásaimból a busz hangos pukkanása zökkentett ki, amint fáradtan megállt a buszmegállóban.

–        Gyere! – szólt David, és megragadta a kezemet.

Izgatottan lépdeltem mellette, miközben tekintetem bejárta az egész környéket. Végigpásztáztam a romos épületeket, a gyár kéményekkel tarkított város képet, a rohanó embereket. A lámpa zöldre váltott, David pedig megindult az utca túloldala felé óvatosan maga után húzva engem. Az épületeken szinte kiló számra pihent a korom, a gyár kémények szüntelen munkájának köszönhetően, nekem mégis olyan fenséges látványt keltett, mintha a leggyönyörűbb festményt szemlélném. Végig suhantunk az arctalan tömeg között és rövidesen elértünk egy szűk utcácskához. A gyomrom megremegett, de egy pillanat alatt elnyomtam feltörő izgalmamat.

–        Itt lakom. – szólt és rámutatott az egyik viharvert bérházra. – Gyere. – unszolt, majd kitárta előttem az ajtót.

A lépcsőházban dohos illat terjengett, a lépcsők gumi borítása felszakadozott, a vas korlátról pedig helyenként lepattogzott a festék. Minden szinten három ajtó állt, amelyek vaskos biztonsági zárja három lakást zárt el a külvilág elől. David a harmadik emeletre vezetett engem és megállt egy kopottas, fehér ajtó előtt. Az ajtón egy viseltes 12-es szám jelezte, hogy hanyadik lakás előtt állunk. David a zsebeiben matatott, biztos voltam benne, hogy a kulcsai után kutat. Végül megcsillant a kis, ezüst színű kulcscsomó, végül kattant a zár és David életének ajtaja kitárult előttem. Bebocsátást nyertem ismeretlen, elbűvölő világába. A bejárati ajtó mögött egy kicsiny folyosó lapult, amelyből – minden bizonnyal – négy helység nyilt. Két ajtó állt tőlem balra, egy velem szemben kapott helyet, és egy a jobb oldalamon csábította a szememet, félig nyitva lévő állapotával. A falak sárgára voltak mázolva, és egy ajtó kivételével mindegyiken hatalmas üveg pompázott. Biztosra vettem, hogy az üveg nélküli ajtó a fürdőszobát rejti.

–        Ez itt a konyha. – intett a bal oldalon fekvő, hozzám közelebb álló ajtóhoz. – Szemben a nappali és ez itt jobbra az én szobám. – sorolta.

Szabályosan ittam a szavait, mégis nem igazán tudtam, hogy erre mit kellene mondanom, ezért inkább lelkesen bólogattam és mosolyogtam.

–        Kérsz valamit inni? – szólt és választ sem várva bevezetett a konyhába.

Körbetekintettem a helységben. Az nem volt nagy, de kényelmesen elfért benne minden konyhai holmi, sőt még egy asztal is a hozzá tartozó székekkel. Kellemes érzés kerített hatalmába David konyhája láttán. Úgy éreztem, hogy végre otthonra leltem és, hogy soha, de soha nem akarom elhagyni azt.

–        Szóval? – szólt újra és megsimította az arcomat.

–        Öhm. Nem kérek semmit, köszönöm. – feleltem zavartan, hiszen fogalmam sem volt, hogy mégis mit kérjek. Vizet? Kólát? Mind annyira abszurdul hangzott volna, legalábbis az én beteges gondolkodási módom szerint.

–        Ugyan már na! Igyál valamit! – unszolt.

–        Nem vagyok szomjas. – nyögtem és hozzátettem egy mosolyt, hogy meggyőzőbb legyek.

–        Ebben az esetben... gyere. – szólt és kezen fogott, hogy átvezessen a szemközti szobába, az ő szobájába.

Az ablakok el voltak sötétítve, a villanyt pedig nem kapcsolta fel, így nem tudtam rendesen körbenézni. David leültetett az ágyára. Az nagy volt, és az iskolai borzalmas fekhelyemhez képest maga a megtestesült földi paradicsom.

–        Maradj itt egy percre, jó? – suttogta és kihátrállt a szobából.

–        Rendben. – nyögtem az üres szobának.

Idegesen átfontam a karjaimat magam körül és hintázni kezdtem az ágy szélén. Halkan hallottam amint a konyha felől üveg csörömpölés és egy pukkanás hallatszott. Megborzongtam és zaklatottan tördeltem az ujjaimat. Azon vettem észre magam, hogy gondolkodom, vajon David az ajtóban hagyta e a kulcsot, vagy sem. Eszembe ötlött, hogy ha időben felpattannék még lenne időm elmenekülni, vagy bekopogni minden lakóhoz, hogy rejtsenek el, vagy csak szimplán kifuthatnék az utcára. Aztán ezeket a gondolatokat elhessegettem. Biztos voltam benne, hogy újra anyám paranoiája mászott elő a tudat alattimból és ettől dühbe gurultam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy David visszatérjen. A megkönnyebbülés hatására vágyaim gyorsvonatként száguldottak át a testemen és ez fokozódott mikor megpillantottam az ajtóban Davidet.

–        Mi van a kezedben? – kérdeztem zavartan a nagy, tompa tárgyra pillantva.

–        Ez az istenek itala. – felelte és megkocogtatta a boros üveget a hátsó kezében lévő két pohárral.

–        Én nem iszom. Mármint nem szoktam. – szóltam szégyenlősen.

–        Oh! Hát nekem sem a bor a kedvencem, de mégis csak hülyén nézne ki, ha vodkát iszogatnánk, nem? – kacagta.

–        Úgy értem soha, semmit sem iszom, ami alkohol.

David zavartan letette a boros üveget az éjjeli szekrényre, majd mellé helyezte a két poharat is.

–        Ugyan baby. Vedd úgy, hogy mise bor. – szólt és a kezébe vette a nyakamban lévő kis keresztet, majd forgatni kezdte.

–        Rendben. – egyeztem bele. – Egy kis bor nem árthat. – mondtam inkább magamnak, mint neki.

David a kezembe nyomta az egyik poharat, majd elkezdte megtölteni borral. Az üveg tartalma lágyan csordogált a poharamba, majd a sajátját is megtöltötte vele.

–        Igyunk a találkozásunkra. – szólt és megkocintotta poharával az enyémet. A vékony üveg kellemesen csilingelt a néma szobában.

–        Kettőnkre. – suttogtam és belekortyoltam az italba. A bor savanykás ízétől egy percre elfintorodtam, majd ügyet sem vetve rá elkezdtem leönteni a jéghideg bódulatot a torkomon.

–        A bort lassan szokás inni baby. – szólt David és kivette az üres poharat a kezemből.

A halántékom tompán lüktetett, de nem foglalkoztam vele. David karja a derekamra siklott, átkorolta azt, majd hátrahajtott, az ágyra. Éreztem erős mellkasát a testemen és tudtam, hogy ha akarnék sem tudnék már elmenekülni. Jobb kezével megfogta az arcomat, majd megcsókolt, én pedig hevesen visszonoztam mámorító csókját. Éreztem amint bársony kezei végigzongoráznak a testemen úgy, mintha a legfinomabb hangszert próbálgatná. Az ajkai átvándoroltak a nyakamra, hogy tüzesen izzó józanész-méreggé változtassák a véremet. Éreztem amint jobb kezével a hajamba túr, játszik, incselkedik arany fürtjeimmel. Féltem. Pedig azt mondják az ilyesfajta vágy ösztönösen irányítja az embert, nem kell tanulni a szerelem művészetét. Én mégsem tudtam mit kellene tennem. Habár a vágyaim vad folyama próbálta teljesen elfojtani a józan eszemet, annyit azért sikerült megőríznem belőle, hogy bepánikoljak. Tényleg féltem. De nem azért, amire készültem, azt a fajta félelmet képes lettem volna legyőzni. Inkább azért féltem, mert rettegtem a gondolattól, hogy nem leszek elég jó David-nek. Féltem, hogy kiábrándul belőlem és keres egy sokkal tapasztaltabb, szebb lányt, én pedig örökre elveszítem. David elvesztése pedig együtt járna új életem elvesztésével is. Ezért rettegtem annyira, hogy nem voltam képes David-re figyelni.

–        Baby! Lazíts! – suttogta a fülembe, majd ajkai újra vad táncba kezdtek a nyakamon.

David kényeztetése ide vagy oda, nem voltam képes lazítani. Habár egy nagyon erős érzés kezdett egyre inkább a hatalmába keríteni a félelmem mégsem volt hajlandó elmúlni. Teljesen megtörtem. Fel sem bírtam fogni, hogy érezhet az ember lánya egyszerre ilyen sok és eltérő érzést. Az egyre feltörő pánikot azonban egyik érzés sem volt képes elnyomni. Úgy éreztem magamat, mintha egy egyiptomi piramis csapdájába kerültem volna, ahol a falak egyre csak közelednek és sehogy sem tudok elmenekülni a végzetem elől. David minden bizonnyal nem zavartatta magát a vívódásom miatt, mert egy hirtelen mozdulattal kigombolta az ingem felső két gombját. Egyszerre megéreztem a bőrömön a hideg kis keresztet, amint fagyos kis teste melegedni próbált az enyémen. Hirtelenjében rettenetes düh ébredt bennem.

–        Várj egy percet. – suttogtam David fülébe, majd megragadtam a kis nyakláncot és kicibáltam a nyakamból, hogy elnyelje a szoba sötétje.

Úgy hajítottam el a kis ékszert, mint ahogy a rab leveti a láncait. Ez volt az utolsó béklyó, ami a hajdani sivár életemhez kötött. Egyszeriben megszűnt minden gondom. Szinte lebegtem. David-et akartam, és csak őt. Nem voltam hajlandó semmilyen más gondolatot beengedni az agyamba. Végre átengedtem magam a vágyaimnak, hogy vulkánként törjenek ki és temessenek be a vágy forrón izzó lávájával, hogy az megkövesedjen és az idők végzetéig megmaradjon nekem. A gyomrom nyilallt az idegességtől és a félelemtől, de nem foglalkoztam vele. Remegett a kezem, ahogy David kezéhez értem, az ajkam, ahogy megcsókoltam, a testem, ahogy megamhoz húztam. Szabályosan ittam a mérgét, amit a szívem már nem bírt elviselni. Végül átadtam magam David-nek és azt kívántam, hogy csináljon velem amit csak szeretne, hogy irányítson, hogy vezessen. Éreztem, hogy nincs ellenére a dolog, hiszen lágyan kihámozott a ruháimból, hogy összeforrjak vele. A csókjai tüzes vasként égették a bőrömet, érintése jéghideg záporként nyugtatta csókjai égette sebeimet. Életem első felnőtt élménye nem olyan volt, mint amiről korábban álmodoztam. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy a hercegem egy gyönyörű szobába vezet, ahol csak a gyertyák fénye törti meg a sötétséget. Úgy képzeltem, hogy ez a mesebeli herceg, majd egy baldachinos ágyra ültet, amin rózsaszirmok ezrei lapulnak, édes illattal belengve az álombaillő szobát. Mégsem bántam meg, hogy az egyetlen kincsemet amim volt David-nek ajándékoztam. A mesebeli herceg idilli képét el kellett engednem, hogy életre kelhessek. Az ajándék, amit adtam csekélység volt ahhoz képest, hogy David életet lehelt megfáradt testembe. Hosszú percekig hallgattam egyenletes szuszogását, majd összeszedtem magamat és esetlenül kimásztam az ágyból, hogy megkeressem a ruháimat a szoba sötétjében és felöltözzek. Ahogy végigsimítottam csodás testén arra gondoltam, hogy az ártatlanságom elvesztése nem nagy áldozat volt azért, amit cserébe kaptam. Ő volt a legnagyobb ajándék. Felért minden mással, amiben életem során részem volt. Pontosabban, amiben élettelen életem során részem volt. A karórámra pillantottam, de nem tudtam kivenni, hogy mennyi lehet az idő, ezért óvatosan felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló kislámpát. Újra ránéztem az órámra, az 22:13-at mutatott. Zavartan fókuszáltam a kis szerkentyűre, de rá kellett jönnöm, hogy nem képzelődtem. Valóban késő este volt már. Magamra kaptam az ingemet és a kabátomat, majd közelebb lépdeltem David-hez.

–        David! – szóltam bátortalanul. – Ébren vagy?

–        Mi a baj? – nyögte.

–        Mennem kell. Már nagyon késő van. – magyaráztam.

–        Most akarsz menni? Aludj itt velem. – nyöszörögte és átkarolta a darakamat, hogy odahúzzon maga mellé az ágyba.

–        Szívesebben aludnék veled, mint a lányokkal, de muszáj visszamennem.

David nagyot fújt, és felült az ágyban.

–        Nem kell elkísérned. – mentegetőztem. – A busz az iskola előtt tesz le.

–        Na ne hülyéskedj. – felelte gúnyosan. – Még nem ismered ezt a környéket. – fújta, majd egy hirtelen mozdulattal kipattant az ágyból. Gyorsan magára kapta a ruháit és már indulásra készen álltunk. Lebotorkáltunk a sötét lépcsőházban, hogy kijussunk az utcára, majd végig sétáltunk a feketeségbe burkolózott utcákon, hogy elérjünk a buszmegállóhoz.

–        Az utolsó busz 11-kor indul. – szólt.

Gyorsan az órámra pillantottam, az utcai lámpák fényénél. Kereken 11 volt. Ahogy visszanéztem a busz már be is kanyarodott a sarkon.

–        Vigyázz magadra. – súgtam és megcsókoltam.

–        Veled megyek.

–        Ugyan már. Nem tudsz vissza jönni. A buszon nem lesz bajom. – feleltem és közelebb léptem a kitáruló ajtóhoz.

–        Várj! – szólt hirtelen és megragadta a vállamat. – Add a mobilod!

Nem értettem miért kéri el a telefonomat, de engedelmeskedtem a kérésének.

–        Ez a számom. – mondta és bepötyögte a ramaty kis készülékbe, aztán megcsörgette saját magát, hogy az én számom is meg legyen neki.

–        Jönnek vagy nem? – mordult fel a buszsofőr unottan.

–        Megyek már. – válaszoltam, és felpattantam a buszra. Az üres volt, csak leghátul ült egy-két ember, akikre ügyet sem vetettem.

Elhelyezkedtem legelöl, közel a sofőrhöz és gyönyörködtem az éjjeli város szépségében. Sosem láttam még így, nagysága és szabadsága szabályosan elbódított. Végül befordultunk az iskola utcájára, én pedig lekászálódtam a koszos, viseltes járműről. Odasétáltam az iskola bejárata elé, amikor eszembe jutott a kétségbe ejtő tény, hogy lemászni ugyan letudtam, de visszamászni valószínűleg nem tudok. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam az egyetlen embert, akiből kinéztem, hogy csinált már ilyet.

–        Igen?

–        Szia Ashley! Én vagyok, Hayley. – szóltam bele a telefonba.

–        Hayley! Hol vagy?

–        A suli előtt. – válaszoltam kurtán. – Majd elmesélem. Nem tudok bemenni. Segítenél?

–        Ahh... – nyögött fel Ashley bosszúsan. – Megpróbálok, de nem ígérek semmit.

–        Köszönöm. – feleltem.

–        Majd hívlak. – lökte oda és letette a telefont.

Hosszú percekig álltam a bejárat előtt, és félpercenként ránéztem a telefonomra. Habár tudtam, hogy meghallanám, ha Ashley hívna annyira ideges voltam, hogy kényszeresen nézegettem a karcos kijelzőt. A percek csak teltek és teltek, de a telefonom meg sem rezzent.

Végül, mikor már feladtam a reményt, hogy Ashley segíteni fog megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam.

–        Hátul kinyitom a kis ablakot. Gyere oda. – magyarázta.

–        Rendben. – Feleltem és kinyomtam a telefont.

Futásnak eredtem, hogy megkerülve az iskolát a hátához mennyek, ahol a hátsó ajtón egy kis ablak kapott helyet. Óvatosan benyomtam, hogy megnézzem Ashley kinyitotta-e már. Az halkan megnyikordult, majd kinyílt. Eddig a pontig könnyű volt eljutni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan másszak be rajta. Végül fény gyúlt az aulában, ahonnan az ajtó nyílt, én pedig megpillantottam Anna nővért, mellette pedig Ashleyt. A nővér szélsebesen az ajtóhoz suhant, kinyitotta és megragadta a karomat. Annyi időm sem volt, hogy felfogjam mi történik.

–        Hogy merészeled? – ordított a nővér, miközben berángatott az utcáról. Kiabálása felverte az egész iskolát, amíg felvezetett a szobámba. – Holnap reggel 8-kor találkozunk az igazgatói irodában. – üvöltötte végül, majd becsapta a szoba ajtaját.

–        Hayley! Annyira sajnálom. Elkapott, és... és... tudod, hogy nincs több húzásom... – kezdte Ashley.

–        Nem számít. – legyintettem és leültem az ágyam szélére.

–        Mit csináltál Hayley? – érdeklődött Lizi, hangjában egy csöppnyi megvetéssel.

–        Semmi közöd hozzá. – fújtam.

Lizi nem szólt semmit. Az egész szobára ránehezedett a nyomasztó, kényes csönd. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy mindenki elaludt kisurrantam a zuhanyzóba és beálltam a frissítő vízpermet alá. Már nem érdekelt az sem, ha lebukok. Elegem lett az iskolából, elegem a bezártságból, a felesleges szabályokból. És ott volt nekem David. Ahogy rá gondoltam furcsán kényelmetlenül kezdtem el magamat érezni a saját testemben. Habár még mindig én voltam én, mégis valami megváltozott. Mind a testemben, mind a lelkemben. Úgy éreztem, hogy a test, amit nap mint nap éreztem, láttam, amit ismertem már nem az enyém. Egy ismeretlen, idegen nő teste. Semmibe meredő szemekkel bámultam magam elé, majd egyszeriben sírni kezdtem. Magzati pózba kuporodtam a zuhanyzó alján és sírásom rövidesen hisztérikusra váltott. Úgy éreztem magamat, mintha gyászolnék. Nem tudtam kit, vagy mit de a gyász teljesen elhomályosította az elmémet. Végül elfogyott a melegvíz, én pedig felkászálódtam a zuhanyzó aljáról. Mindenem fájt, és teljesen ki voltam merülve. Túl sok élménnyel gazdagodtam egy nap alatt, amit nem voltam képes megemészteni. Magamra tekertem a törölközőt, aztán besiettem a szobámba, hogy belebújjak az egyen hálóingembe. A kis ruhadarab szinte marta a testemet, úgy éreztem mintha azt akarná mondani: vétkeztél. Ettől dühös lettem. A szoba sötétjében lerángattam magamról a szürke csúfságot és behajítottam a szekrényembe. Kikutattam a kedvenc topomat és egy viseltes tréningnadrágot, és felkaptam őket magamra. Hirtelen sokkal jobban éreztem magamat. Bebújtam a dohos takaróm alá és álomba zuhantam. A telefonom ébresztője reggel hatkor jelzett, mint mindig. Kimásztam az ágyból, fogat mostam, kifésültem a kócokat a hajamból és nekiestem kiüríteni a szekrényem tartalmát. Szinte biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni, ezért nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy végig nézzék, amint bepakolom a bőröndjeimet. Lerángattam az ágyneműről a huzatot, és bevágtam a bőröndömbe, mellé raktam az összes ruhámat, kivéve azokat, amelyeket iskola éveim alatt kötelezően kellett hordanom. Azokat összegyűrtem és úgy ahogy voltak kihajítottam őket a kukába. Titkon reméltem, hogy megtalálják. Oly annyira nem volt sok holmim, hogy egy bőröndbe tökéletesen belefért mindenem. Végül benyúltam az éjjeli szekrényembe is, aminek az aljában tartottam a könyveimet. Azokat is bevágtam a bőröndbe. Mellé tettem még a plüss macimat, amit hatodikban kaptam az osztályomtól, mikor megtudták, hogy a következő évtől elmegyek, valamint egy fényképet, amin az egykori legjobb barátnőmmel, Kelly-vel voltam. Ránéztem a fényképre, majd újra a kezembe vettem. Belenéztem a saját szemembe. Boldog, gondtalan gyermekszemeket láttam, tele álmokkal. Megfogtam a képet és beraktam az egyik tankönyvembe, majd összecsuktam a bőröndöt és az ajtó mellé húztam. Felkaptam magamra a tornacipőmet, a topom fölé egy pulcsit, a kabátomat pedig a bőröndre helyeztem. Nem fáradtam azzal, hogy átöltözzek, és az egyenruhát sem voltam hajlandó magamra erőltetni. Mire mindennel készen lettem, már ¾ 8 volt. Úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb túlesni a dolgokon. A lányok egy szót sem szóltak hozzám, azzal sem fáradtak, hogy megkérdezzék miért pakolok, ezért köszönés nélkül léptem ki a szobából és elindultam az igazgatói iroda felé. Bekopogtam, és választ sem várva beléptem.

–        Jó reggelt. – köszöntem és biccentettem a főnővérnek, aztán az igazgatónőnek is.

–        Jó reggelt. – felelte az igazgatónő morcosan. – Nos, azt hiszem jól tudja, hogy miért van most itt.

–        Igen. – feleltem nagyképűen.

–        Kíváncsian várom a magyarázatát. – folytatta az igazgatónő.

–        Nem szeretném megmagyarázni tisztelt igazgatónő. – vágtam oda.

–        Ide figyeljen Hayley. Maga egy jó képességű diák. Mindig szorgalmasan tanult, a magaviselete pedig példátlanul jó volt. Mondja meg nekem Hayley, mégis mivel tudná indokolni az elfogathatatlan viselkedését?

–        Semmivel. – feleltem.     

–        És így mégis milyen büntetésre számít? Maga milyen büntetést szabna ki ha most ebben a székben ülne? – fújta az igazgatónő, és sárgás körmeivel megkocogtatta az igazgatói szék vaskos karfáját.

–        Én sosem fogok ott ülni. – feleltem.

–        Jól van Hayley. Elegem volt a szemtelenségéből. Kimenő megvonást kap egész évre, nem tanulhat a szobájában, és a konyhán köteles segíteni minden egyes nap.

–        Tisztelt igazgatónő! Nekem pedig elegem volt ebből az iskolából. – vágtam oda és hátat fordítottam nekik, majd kimentem az ajtón.

Hallottam amint Anna nővér dühösen csattog utánam, de nem foglalkoztam vele. Berohantam a  szobámba, megragadtam a bőröndömet és elkezdtem magam után húzni a folyosón. Lekínlódtam a lépcsőn, majd odavonszoltam a portához. A portás érdeklődve szemlélt, láttam, hogy nem tudja felfogni vajon mégis mit csinálok. A másodperc kis része elég volt ahhoz, hogy megiramodjak és elhúzzam a csíkot az iskolából. Láttam, amint a portásnak leesik, a tantusz, hogy szökni próbálok, de nem foglalkoztam vele, berohantam a buszmegállóba.

–        Gyerünk már. Gyerünk már. – motyogtam magamban, miközben a 125-öst vártam.

–        Hova, hova? – kurjantott a portás és megragadta a karomat.

–        Engedjen el! – üvöltöttem rá.

–        Még nincs kimenő idő, kisasszony.

–        Akkor van kimenő időm, amikor én akarom. 18 éves vagyok. Felnőtt ember. Nem mondom el még egyszer, hogy engedjen el. – fújtam dühösen. A buszmegállóban már mindenki minket nézett, de nem foglalkoztam vele.

–        Ön a Szent Teréz Leányotthon diákja...

–        Csak voltam. – vetettem oda és kitéptem a kezemet a középkorú férfi vaskos karjai közül.

Épen időben, hiszen a 125-ös hangos csattanással-puffanással megállt a megállóban.

Felvonszoltam rá a csomagomat, a még mindig engem bámuló emberek tekintetének kíséretében, majd elhelyezkedtem egy szakadt ülésen és csak remélni tudtam, hogy jól emlékszem arra, hogy hol lakik David. Aztán eszembe jutott, hogy tudom a telefonszámát. Kikerestem a híváslistából és hosszú percekig csak néztem. Nem tudtam, hogy merjem-e felhívni vagy ne, de végül rávettem magam, hogy lenyomjam a kis zöld gombot.

–        Szia baby! – csendült fel David hangja a vonal túlsó végén.

–        Szia. – nyögtem zavartan.

–        Máris hiányzom?

–        Öhm... egy kicsit többről lenne szó. – kezdtem.

–        Valami baj van? – kérdzete David és hallottam a hangján, hogy kezd ideges lenni.

Fogalmam sem volt, hogy mondjam meg neki, hogy mi történt és rettegtem a reakciójától is. Féltem, mert elképzelni sem tudtam, hogy fog reagállni, hiszen még ezen a téren egyáltalán nem ismertem. Nem akartam tolakodó lenni és azt sem akartam, hogy kényszerből fogadjon be, ha egyáltalán befogad.

–        Ott hagytam az iskolát. – nyögtem végül. Úgy döntöttem, minél hamarabb megosztom vele, annál hamarabb túl leszek rajta.

A vonal végén néma csend állt be. Eltartottam a fülemtől a telefont, hogy megszakadt-e a vonal, de a számlálóm szüntelenül pörgött.

–        David... – szóltam bizonytalanul.

–        Baby! Te megőrültél? – csattant fel. Éreztem az indulatot a hangjában.

–        Nem tehettem mást. – mentegetőztem – David... én már nem bírtam tovább.

–        Pfhuuu – fújt bele a telefonba és biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi tévő legyen. – Jól, rendben. – szólt végül – Hol vagy most?

–        Buszon. Útban... feléd. – nyögtem.

–        Tudod hol kell leszállni, ugye?

–        Igen. – feleltem.

–        Rendben. Kimegyek eléd a buszmegállóba, aztán mindent megbeszélünk. – felelte és választ sem várva kinyomta a telefont.

Megtörten ültem a hideg, kemény ülésen. A lábaim teljesen elgémberedtek, a csomagomtól nem tudtam rendesen kinyújtani őket. A rettegés özönvízként árasztotta el a testemet, attól tartottam, hogy David-et is elveszítem, és mehetek vissza az iskolába, vagy ami még rosszabb, a szüleimhez. A busz lassan begördült a megállóba, az ósdi ajtók hangos pöffenéssel kinyíltak, én pedig levonszoltam róla magamat és a bőröndömet. Megpillantottam David-et, amint karjait kitárva engem vár. A cuccomról megfeledkezve odarohantam hozzá és matrica módjára tapadtam a mellkasára. Szorosan öleltem magamhoz, úgy mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna és elillanhatna ölelésem börtönéből. A könnyeim lavina módjára hömpölyögtek le az arcomon, de nem foglalkoztam velük. Hagytam, hagy follyanak, majd hisztérikus zokogásban törtem ki. David csak állt, nem szólt egy szót sem, karjait védelmezően körém fonta és engedte, hogy ki sírjam magamat.

–        Jobban vagy? – kérdezte végül, mikor már zokogásom erőtlen szipogássá csendesült.

–        Sokkal. – nyögtem végül, miközben letörölgettem az árulkodó könnycseppeket.

Hirtelen nagyon szánalmasnak éreztem magamat, kedvem lett volna elsüllyedni.

–        Sajnálom. – fújtam.

–        Mit?

–        Ezt az egészet. – hadartam. – Hogy kényelmetlenséget okoztam neked és, hogy így kellett látnod.

–        Ugyan már. Te sosem okozol nekem kényelmetlenséget. – nyugtatott.

–        Mert még szinte sosem találkoztunk. – nyögtem. Hülyén éreztem magamat. Annyira abszurd volt az egész szituáció, de nem bírt érdekelni.

–        Na de az a pár alkalom eseménydúsra sikeredett. – ugratott és eltolt magától, hogy a szemembe nézzen. – Nem hagylak magadra soha. – vígasztalt.

Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább csöndben maradtam. David ellépett tőlem és megragadta a bőröndömet.

–        Gyerünk hazafelé. – unszolt.

–        Rendben. – hagytam rá.

El is feledkeztem róla, hogy a buszmegállóban állunk. Elindultunk a nyüzsgő utcán David otthona felé. Kicsit féltem. Na nem David-től, hanem az egész helyzettől, amibe keveredtem. Irónikus, hogy 18 éves koromig semmi sem történt velem, aztán hirtelen pár nap leforgása alatt gyökerestől felfordult az életem. Más lányoknál, ez általában fokozatosan szokott történni. Én pedig egyik percről a másikra lettem kislányból felnőtt nő, és fogalmam sem volt, hogyan kellene ehhez a szerephez alkalmazkodnom. Na igen, az már más kérdés, hogy olyan felnőtt nő lettem, aki rá van szorulva a pasija támogatására. Ez zavart a legjobban. Nem szerettem függni senkitől, mégis valahogy mindig azt tettem.

David az egyik kezében tartotta a bőröndömet, a másikkal pedig a kezemet szorongatta. Hüvelykujja fáradhatatlanul körözött a kézfejemen. Elkezdtem felvonszolni magamat David lakásába. Ő ment elől, én kullogtam utána a szűk lépcsőházban. Kitárta előttem lakása ajtaját, én pedig beléptem, majd ő is követett. Letette a bőröndömet a padlóra és hirtelenjében kifordult addigi önmagából. Olyan volt, mintha egy teljesen más ember lenne. A másodperc tört része alatt kapott fel az ölébe és hevesen nekivágott a falnak. Nem erősen, éppen csak úgy, hogy a vérem forrni kezdjen. A lábaim bilincsként zárultak össze a dereka körül, de felesleges volt, erősen tartott. Nem kellett attól félnem, hogy lepottyanok.

–        Mit csinálsz? – súgtam a fülébe és meglepődtem a saját hangomon. Egyáltalán nem én voltam, aki beszélt, mégis az én számból törtek elő a szavak. Ez a hang csodásan és kéjesen csengő, lágy női hang volt. Nem gyenge és kislányos mint az enyém. Mégsem származhatott mástól, csak és kizárólag tőlem.

–        Megvigasztallak. – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. Az ajkamba haraptam, szenvedélyesen, mint egy gaz csábító, de nem kellett törnöm magam. David szabályosan bezuhant velem az ágyra.

Minden olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt átgondolni, mit teszek. A repkedő ruhadarabok közepette engedtem ösztöneim vezetésének és útrakeltem az őrült vágy országútján.

A meleg, délutáni nap fáradtan ragyogott be a kis ablak kopottas redőnyének résein át. Fényében láttam a táncra perdülő porszemeket, amint keringőt járnak egymásal. Olyan nyugodt volt és olyan békés, ahogy a lenyugvó nap sugaraiban kémleltem a kezeimet. Aztán ránéztem David-re, testén milliónyi napsugár fénye pihent. Az egész kép annyira tökéletes volt, hogy már nem is bántam azt, hogy el kellett engednem a mesebeli hercegemet. Hiszen helyette kaptam egy igazi, valós herceget aki úgy mentett meg a kétségbeeséstől és a hontalanságtól, mint ahogy a királyfi menti meg szíve választottját a csúf, kegyetlen sárkány pengeéles karmai közül.

–        Jól vagy baby? – kérdezte csöndesen David, mialatt arany fürtjeimet cirógatta.

–        Azon gondolkodtam – kezdtem, – hogy mihez kezdjek most.

–        Hogy érted ezt? – kérdezte értetlenül és felült az ágyban, hogy a szemembe nézhessen.

–        Nem akarok rajtad élősködni. – feleltem, már inkább bosszúsan, mint szomorúan.

–        Egyáltalán nem élősködsz rajtam. El sem tudod képzelni, mennyire jó most, hogy nem kell egyedül lennem.

–        Ez akkor sem maradhat így, nem tarthatsz el. – feleltem, miközben láthatatlan köröket rajzoltam a mellkasára, mutatóujjammal.

–        Baby... – kezdte.

–        Mondtam már. Nem tarthasz el. – fújtam gondterhelten és hirtelen eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, miből él David.

–        Baby... baby... hé... Ezzel ne törődj. – szólt, és megérintette az államat, hogy ajkamat az övéhez emelje.

Megcsókolt, majd kimászott az ágyból, magára kapta fekete tréning nadrágját, hozzá pedig a piros pulóverét és kisietett valahová. Gondoltam, hogy a konyhába, mert hallottam ahogy csörömpöl, majd rövidesen az egész házat belengte a friss kávé enyhén kesernyés illata. Magamra kaptam a cuccaimat és lustán kikóvályogtam hozzá a konyhába.

–        Mi jót csinálsz? – kezdtem és beletúrtam összeborzolt hajamba, hogy valamelyest eligazgassam kusza tincseimet.

–        Ez a fekete arany baby. – mosolyogta. – Kérsz?

Alapjában véve nem szoktam kávézni, de annyira guszta volt az illata, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

–        Egy kicsit. Sok-sok cukorral. – feleltem.

–        Vettem. – válaszolta és rámkacsintott.

A finoman gőzölgő feketeség csábította az ízlelőbimbóimat, mint húsevő növény a védtelen rovart. David az ablakhoz lépett és kinyitotta. A késő délutáni szellő meglebbentette a függönyöket.

–        Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.

David nem szólt semmit, csak letette a fehér csészét az ablakpárkányra és kikutatott a zsebéből egy parányi, barna dobozt.

–        Kérsz? – kérdezte és felém nyújtotta a dobozkát.

–        Ööö... – haboztam. – Nem is tudom.

–        Nyugi. Szívesen adom.

–        Nem azért. Én még sosem csináltam ilyesmit. – vallottam be szégyenkezve.

–        Akkor éppen itt az ideje. – szólt majd kivett két darabot a doboz tartalmából, mindkettőt a szájába vette és meggyújtotta. Az egyiket felém tartott, én pedig ügyetlenül nyúltam érte. Vonakodva szívtam bele életem első szál cigijébe. Kesernyés füstje marta a torkomat, de volt valami, ami meglepett: nem köhögtem tőle.

–        Ne kocázz baby! – szólt rám David a kávéja mögül és elmosolyodott. – Csináld úgy, mintha megijednél, vagy mintha sóhajtanál. – oktatott és hevesen imitálta is az elméletet.

Próbáltam észben tartani az intését és újra beleszívtam a cigibe, de ezúttal a David-től hallott-látott technikát alkalmazva. Az éles füst végig száguldott a torkomon, szúródott tőle a tüdőm, de nem volt olyan kellemetlen, mint amilyenre számítottam. Egészen addig amíg nyomó érzést nem kezdtem el érezni a halántékomban viszonylag élveztem is. Aztán hirtelen szédülni kezdtem tőle, és görcsösen fájt a fejem. Láttam azonban, hogy David büszke újdonsült „tanítványára” ezért nem akartam csalódást okozni neki. Erőt vettem magamon, és végig elszívtam a kesernyés gusztustalanságot. Végül pedig lehörpintettem az utolsó korty kávémat, amitől méginkább megfájdult a fejem. 

Le kellett ülnöm, hogy egy kicsit össze kaparjam magamat.

–        Jól vagy baby? – kérdezte David zavartan.

–        Persze, csak elfáradtam. – hadartam és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

–        Szeretnél lepihenni? – kérdezte.

–        Pihenni? – kérdeztem vissza olyan hangnemben, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna és zsiványul elmosolyodtam.

–        Baby! – szólt rám David és visszamosolygott rám. – Még milliónyi időnk lesz egymársa. – súgta és megcsókolt.

Durcásan fontam össze a karjaimat a mellemen. Az új csodás „játék”, amit megtapasztaltam szinte parancsolta, hogy folytassam. Vágyakoztam David teste után, mint egy alkoholista a következő pohár után.

A telefonom megcsörrent, amitől összerezzentem. Tudtam, hogy el fog jönni ez a perc, de még nem voltam rá felkészülve; ezért hagytam csörögni a viseltes kis készüléket. A telefon megállás nélkül csörgött, mind újra és újra kezdte az ősrégi csengőhangot.

–        Nem veszed fel? – kérdezte David értetlenül.

–        Nem! – vágtam rá ingerülten.

–        Miért? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

Nem szóltam semmit, felkaptam az asztalról a mobilt és David felé tartottam úgy, hogy jól lássa a karcos kijelzőt.

–        Ijj! – nyögte.

–        Bizoooony. – válaszoltam és kínomban elmosolyodtam.

–        Nem lesz ebből baj?

–        Félsz, hogy bajba sodorlak? – kérdeztem zavartan és hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt.

–        Téged féltelek, nem magamat. – magyarázta.

–        Ne félts! Elmúltam már 18. – feleltem büszkén.

–        Akkor is azt mondom, hogy fel kellene venned. Mi rossz történhet?

–        Még nincs hozzá erőm. – mentegetőztem és elhúztam az orromat.

A telefonom újra megszólalt, de most csak kettőt pittyegett.

–        SMS? – kérdezte.

–        Az. – feleltem bosszúsan.

–        Mit ír?

–        Hmmm... enyhén zabos. Ezt figyeld. – kezdtem – „ Azonnal vedd fel, különben rendőrrel megyek érted”. – olvastam, majd David-re néztem. – Vicces. – tettem hozzá. – Mit képzel ez? – puffogtam.  

–        Baby... nézd, ne érts félre. Örülök, hogy itt vagy, de nem igazán van kedvem a rendőrségre járni. – magyarázta David idegesen.

–        Ne aggódj! Mondtam már! Nagykorú vagyok. – nyugtattam, mindhiába.

–        Jó, akkor majd föl veszem én. – ajánlkozott. – Nem tudtam, hogy egy nyúllal élek együtt. Kérsz egy répát? Van itthon. – cukkolt.

–        Szerintem az csak rontana a helyzeten. És nem szeretem a répát. – vágtam vissza.

–        Akkor meg vedd fel, amint újra hív... kérlek. – válaszolta.

–        Rendben. – egyeztem bele, de csak miatta. Úgy gondoltam, ennyi áldozatot megtehetek érte, ha már befogad.

A telefonom újra csörögni kezdett, David pedig jelentősségteljesen bólintott. Össze szedtem minden erőmet, morcosan ránéztem David-re és lenyomtam a kis, zöld gombot.

–        Igen? – szóltam bele remegő hangon. Nem a félelemtől, hanem az idegtől beszéltem remegve.

–        Akarod, hogy kimenjek? – suttogta David.

Lehunytam a szememet és megráztam a fejemet, hogy nem. Hallottam anyám rikácsolását a telefonban és apámét is a háttérből. Nem is értettem, hogy mit üvöltöznek, de nem is érdekelt.

–        Ezért hívtál fel? – szóltam bele a telefonba viszonylag nyugodt hangon. – És hallgattatsd már el apát! – mordultam rá.

–        Mit képzelsz magadról? – üvöltötte anyám. Biztos voltam benne, hogy nem is figyelt arra, mit mondtam. – Hogy mersz ilyen szégyent hozni a családunkra? Azok után, amit érted tettünk ezt érdemeljük? Tönkre akarsz tenni minket? – ez kizökkentett az erőltetett nyugalmamból.

–        Amit megtettetek értem? Mit tettetek? Mégis mit? – üvöltöttem. – Bezártatok az iskolába, mint egy veszélyes bűnözőt. Láncra vertetek, mint egy kivert kutyát.

–        Én adtam neked életet! – ordította anyám.

–        Az lehet, de el is vetted, mielőtt még élvezhettem volna, mielőtt még az enyém lett volna.

–        Hogy mondhatsz ilyet az anyádnak, te hálátlan kis taknyos? – süvített anyám a telefonba, olyan hangosan, hogy távolabb kellett azt tartanom a fülemtől. – Azonnal indulj vissza az iskolába, mert esküszöm, hogy a hajadnál fogva cibállak vissza!

–        Nah azt lesheted! – vágtam oda és kikacagtam. David jelenléte felbátorított.

–        Na ide figyelj Hayley! – szólt bele apám a telefonba. Biztos voltam benne, hogy anyám düh-rohamot kapott, ezért vette át apám a kagylót.

–        Nem! Te figyelj ide! Hagyjatok már élni!

–        Csssstt!! Ne kiabálj! Figyelj... figyelj!... Hayley! – szólt apám határozottabban – Figyelj rám! Nem lesz semmi baj! A gyerekek kíváncsiak, tudom én és megértem. De úgyhiszem most már kitombolhattad magadat! Menj vissza az iskolába.

–        Nem vagyok gyerek. – szürtem a fogaim között vad dühvel. – Felnőtt nő vagyok! Felelősségteljes!

–        Azt látom... felelősségteljes! Ott hagytad az iskolát. Ez tényleg felelősségteljes döntés volt. Gratulálok. – gúnyolódott apám – Ezért küzdöttél annyi éven át? Feladod az álmaidat, a befektetett energiádat, a jövődet mert neked... lázadni van kedved? – ordított apám, és lelki szemeim előtt megjelent az arca, amint vadul vicsorog.

–        Én ellenetek küzdöttem. Ti erőltettétek rám az iskolát. Nem én akartam. – fújtam – Micsoda szégyen, igaz apukám? Hayley Elwood, a kis eminens, a minta gyerek egy elfajzott nő lett.

–        Vigyázz a szádra Hayley! – próbált apám rendreutasítani.

–        Hagyj békén! – üvöltöttem. – Te már nem parancsolsz nekem.

–        Hol vagy? Hol vagy most azonnal mond meg!

A düh fortyogott az ereimben és olyat készültem tenni, amit tényleg nem akartam, de nem bírtam vissza fogni magamat.

–        A barátomnál! Képzeld el... És tudod mit? Le is feküdtem vele. Nem is egyszer. És nagyon jó volt, el sem tudod képzelni mennyire jó. Szajha lett a lányodból. Egy szajha. Igaz apukám? – ecseteltem gúnyosan.

Tudtam, hogy övön aluli ütés volt és azt is, hogy ezzel okoztam a legnagyobb fájdalmat, de nem érdekelt. Apám meg sem tudott nyikkanni, csak hápogott a telefonba. Hallottam amint anyám a háttérből apámat szólongatja „mi van”, „mi van”, „mi történt”.

–        A lány megmocskolta a családunkat. – válaszolta apám, és hallottam amint a telefon kagylót szorongatja olyan erővel, hogy szabályosan recsegett a vonal. – Csalódtam benned Hayley. Mától nincs családod. – mennydörögte végül.

–        Sosem volt. – suttogtam és kinyomtam a telefont. Nem vártam meg, hogy válaszoljon rá.

Zavartan bámultam magam elé a hirtelen beállt csendben. A telefonomat lenémítottam és lehajítottam az asztalra. Rosszul kellett volna éreznem magamat, úgy illett volna, de furcsa mód felszabadultabb lettem. „Egy gondal kevesebb” gondoltam.

–        Akarlak! Most! – fordultam oda David-hez és szinte parancsolóan néztem rá. Ideges voltam, és úgy éreztem, ha lúd akkor már legyen kövér. Még jobban „be akartam mocskolni” a családomat.

David minden bizonnyal látta rajtam, hogy felesleges lenne ellenkeznie, ezért behódolt az akaratomnak. Egymásnak estünk a konyha hideg, kemény kövén. Olyan vad voltam, a feltörő idegességtől, hogy már-már attól féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Tekintetünk össze akadt, és megpillantottam az őrült vágyat a szemében. Tudtam, hogy élvezi ezért átengedtem magamat vadállati dühömnek. 

                                                           2. Végzet

David-el egyáltalán nem volt nehéz együtt élni. Nem várta el tőlem, hogy csillogjon-villogjon a lakás mire haza ér és azt sem, hogy friss vacsora várja az asztalon. Mégis igyekeztem a kedvében járni, hiszen ő volt az egyetlen ember, aki miatt éltem és aki értem élt. Egyetlen dologról nem szeretett csak beszélni, mégpedig arról, hogy mivel is keresi a betevőt. Biztos voltam benne, hogy ez a bizonyos „munka” közel sincs a legalításhoz, de tiszteletben tartottam az akaratát annyira, hogy ne faggatózzak. Még akkor sem kérdeztem semmit, amikor időnként kétes alakok tűntek fel a lakásunkban, inkább csöndben elvonultam és megvártam, amíg az idegen távozik. A tavaszi napsugarak fokozatosan erősödtek forró nyári lángcsóvákká és mire kitört az igazi kánikula kezdtem teljesen belerázódni új életembe. Költözésem óta sehol sem jártunk David-el, az is csak nagy ritkán fordult elő, hogy leszaladtam a közeli kisboltba. Ennek egy oka volt csupán: David féltett. Jobban féltett, mint bármi mást a világon, hiszen nagyon jól tudta, mennyi veszély leselkedik rám. A környék tele volt sötét emberekkel és mivel David is része volt ennek a sötét világnak, én voltam az egyetlen személy akivel ellenségei – ebben biztos voltam, habár sosem mondta – zsarolhatták.

A barátnő szerep közelebb állt hozzám, mint gondoltam. Teljesen meg voltam elégedve David jelenlétével, nem vágytam semmi többre... Mégis néha-néha, mikor a kiáltozó fiatalok hangját hallottam vágyakoztam a külvilág felé. Szerettem volna én is iszogatni, táncolni, barátkozni. De lényem eme titkos vágyát ügyesen elnyomtam magamban.

–        Ma elviszlek valahova. – szólt David és ravaszul rám kacsintott.

–        Hűha! Szülinapom van? Nem is tudtam róla. – incselkedtem.

–        Buta, buta baby. Ma június 14.-e van. – mondta úgy, mintha minden embernek tisztában kellene lennie, e nap fontosságával.

–        És? – kérdeztem értetlenül.

–        Ma vagyunk három hónaposak. – felelte sértődötten.

–        Áh! – nyögtem. – Eszembe sem jutott, hogy a dátumokat a fejemben tartsam. Nekem minden nap ugyan olyan volt mint a többi, az egész összefolyt egyetlen nagy David-nappá.

–        Szóval? Hova szeretnél menni?

–        Öhm... nem is tudom. – kezdtem. És tényleg fogalmam sem volt, hova illik ilyenkor menni.

–        Válassz te. – hárítottam.

–        Én arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Sakál-ba. Nem valami romantikus hely, az már egyszer biztos, de úgy hiszem neked most sokkal fontosabb lenne egy kis buli. Vagy tévedek? Voltál már bulizni egyáltalán? – ugratott, de rátapintott a lényegre.

–        Hát... Ha a felolvasó est annak számít. – nyögtem szégyenlősen.

David hahotázni kezdett és erre én is elnevettem magamat.

–        Jó, oké. Bevallom, eléggé unalmas ember voltam. De tisztában vagy az okokkal. Nem de? – vágtam oda.

–        Nem szivatlak baby, nyugi. Tudom, hogy anyádéknek hiányzik idebentről egy-két kerék. – felelte és közben a halántékára mutatott.

–        Aha. – hagytam rá.

Anyámék... Az utolsó telefonbeszélgetésünk óta, ami nem végződött valami szépen nem is hallottam a szüleimről. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fognak, mégis néha elöntött a honvágy. Nem a szigor és a befásultság hiányzott, hanem az, hogy érezzem: gyerek vagyok. Valakinek a gyereke. Habár gyűlöltem azt az életet, mégis néha úgy vágytam arra, hogy odabújjak anyámhoz és átöleljem vagy apámmal beszélgessek. Igaz, nem ők voltak a világ legjobb szülei, de a szüleim voltak. Azonban választanom kellett. Vagy elnyomott leszek, vagy a saját lábamra állok és megküzdök a démonaimmal, egy szabadabb, boldogabb életért. Én az utóbbit választottam, és beletörődtem annak minden következményébe.

–        Tudod már, mit veszel fel? – szólt huncutul. Bizonyára nem vette észre, hogy egy pillanatra elmerengtem.

–        Hmmm? Még nem. – feleltem.

–        Baby! Van egyáltalán valami normális göncöd? – kérdezte és elfricskázta a cigijét, ki a nyitott ablakon át az utcára.

–        Arra nem gondolsz, hogy mi van akkor, ha valakinek a fejét találod el vele? – förmedtem rá, hogy tereljem a témát.

–        Akkor annak nem volt ma szerencséje. – felelte és vállat vont.

–        Rémes vagy. – szóltam és megcsókoltam.

–        Szóval, mi lesz a ruhával?

–        Már megint itt tartunk?

–        Azt akarom, hogy az én barátnőm legyen a legcsinosabb.

–        Hűha... akkor rossz csajt választottál. – cukkoltam.

–        Baby! – szólt rám, de elmosolyodott.

–        Tudod mit? Keresek valami igazán dögöset. – hagytam rá és besiettem a szobába.

–        De aztán tényleg dögös legyen. – szólt utánam.

Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, hogy mégis honnan fogok egy dögös darabot előkaparni, mivel jóformán egyetlen ruhám sem volt. Aztán eszembe jutott, hogy kell lennie valahol egy halványzöld pántos nyári ruhámnak, amit akkor kaptam, mikor a szüleimmel Mexikóban nyaraltunk. Akkor az egyszer kaptam engedélyt olyan ruhára, ami nem takarja a combjaimat. Biztos voltam benne, hogy elvittem magammal a Szent Terézbe „sosem lehet tudni alapon”, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy magammal is hoztam onnan. Feltúrtam az egész szekrényt az életmentő ruhadarab után kutatva és áldja meg az isten, ott lapult a farmerjaim alatt. Leküzdöttem magamról a lila topomat és a fehér sortomat, hogy bele bújjak a ruhácskába. Szerencsére nem híztam tavaj nyár óta, így a kis ruha tökéletesen állt rajtam.

–        Hogy tetszem? Megfelel? – szóltam, mikor kiértem David-hez a konyhába.

–        Baaabbyy! Istennő vagy. – hangzott a dícséret.

–        Köszönöm. – feleltem és hirtelen nagyon jó kedvem támadt. – Szerinted mit kezdjek a hajammal? – kérdeztem kétségbeesetten.

–        Szerintem hagyd így, kibontva. Így a legszebb. Olyan van mint egy angyal.

–        Istennő és angyal is? Ugye te is tudod, hogy ez sehogy sem egyeztethető össze. – kuncogtam.

Azonban jól esett a bókja. A hajam volt az egyetlen, amit tényleg szerettem magamon. Derékig érő arany csigák, el sem tudtam képzelni mégis hogyan érdemeltem ki őket.

–        Tehát azt mondod leengedve? – kérdeztem még egyszer, hogy biztos legyek a dolgomban.

–        Ühüm.

–        Rendben. Akkor már csak... jaj neee – nyögtem fel. Eszembe jutott, hogy semmim sincs, amivel kisminkelhetném magamat.

–        Mi az?

–        Nekem nincsenek smink-cuccaim. – feleltem letörten.

–        Ne aggódj baby. Az angyalok sem festik magukat, mégis szépek. Egyébként sem tetszenk a kimázolt nők.

–        Ezt jó lesz észben tartani. – szóltam.