folytatás (5)

Ahogy az arca egyre közeledett az enyémhez a szívem úgy kezdett egyre hevesebb táncot járni. Jól tudtam mi következik, de még nem voltam rá kész, hogy meg is tegyem. David azonban nem sok választási lehetőséget adott. Tökéletes ajkait az enyéimre tapasztotta, én pedig a másodperc kis része alatt elvesztettem az eszemet. Életem első csókja volt, és úgy éreztem magamat, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem tüzijáték módjára robbant fel, hogy helyét átvegye egy sokkal másabb, különlegesebb szív. Ez az új szív vad volt, erős és tele volt vágyakkal. Ismeretlen, ijesztő, de mégis fantasztikus vágyakkal. Azonban meggondolatlan is volt. Talán ez vezetett oda, hogy letepertem David-ot és olyan hevesen csókoltam, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt, hogy jól csinálom e, az sem, hogy mit gondol rólam. Élveztem az új vágyat, ami átviharzott az egész testemen, hogy újra és újra feléledjen sokkal erősebben és szerettem volna magamat teljesen átadni neki. Végül ezt David gátolta meg.
- Baby! Ez közterület. - kuncogta és visszaigazított egy normális, emberibb testhelyzetbe.
- Sajnálom. - suttogtam és egyszeriben nagyon elszégyelltem magamat.
- Ne sajnáld. Csak próbálom elkerülni, hogy mindkettőnket megbírságoljanak. Gyere, tudok egy sokkal jobb helyet. - mondta és felállított a padról. A szája szélén huncut mosoly csillant. - Persze csak ha bízol bennem. - tette hozzá.
- Bízom. - hazudtam. Éreztem, hogy nem akar bántani, de a zsigereim mégis óvatosságra intettek. Nem azért, mert David bármiféle negatív érzést keltett volna bennem, hanem azért, mert anyám szinte már paranoiás módon nevelt olyanná, hogy senkiben sem bízzak. Megtehettem volna, hogy hallgatok a zsigereimre, de nem akartam. Fűtött az adrenalin, és ami a legmeghatározóbb volt, a vágy is.
David megfogta a kezemet, és elindult velem az iskola felé.
- Ez nem jó ötlet. - szóltam, és a Szent Teréz felé intettem a fejemmel. - Tudod, hogy meglógtam.
- Busszal megyünk. - válaszolta, és bevezetett a buszmegállóba ami az iskola előtt állt.
- Mi van ha meglátnak? - aggodalmaskodtam.
- Nyugi. - felelte és kezével rámutatott a sarkon beforduló öreg, füstöt köhögő buszra.
- 125? - nyögtem fel, mikor megláttam a busz számozását.
- Igen. A Mihlik-telepre megyünk. - magyarázta.
A Mihlik telep... köztudottan a város legsötétebb része. Kétes alakok, lepukkant házak, sikátoros, kanyargós utcácskákkal megszőve. Ez volt az a pont, amikor egy normális ember, valami kifogást találva biztosan viszakozott volna, de én már rég nem voltam normális. Habár a szívem meg-meg dobbant, hol veszélyt jelezve, hol pedig elviselhetetlen vágyat próbáltam az utóbbira koncentrállni.
A busz megállt, David pedig feltuszkolt rá. Áldtam az eszemet, hogy vettem bérletet, máskülönben még azért is idegeskedhettem volna, hogy megbüntetnek-e. Elég volt csak a David keltette felfokozott izgalmi állapottal megküzdenem.
A busz tömve volt emberekkel, mégis sikerült lecsapnunk két egymás mellett lévő, éppen felszabaduló helyre. Lehuppantunk rá Daviddal, pár idős nő rosszalló pillantásának kíséretében, majd újra megfogta a kezemet és adott egy csókot. A testem újra reagállt a fantasztikus érzésre, de próbáltam magamat lecsillapítani, ezért percenként arra gondoltam, hogy buszon vagyunk. Buszon... a józan eszem egy pillanatra felülkerekedett a vágyimon. "Buszon vagyok egy idegennel, aki ugyan életem meghatározó eleme lett, mégis alig két napja ismerem. Valószínűleg az otthonába tartok, a város legkétesebb negyedébe... Megőrültem"? Kérdeztem magamtól hangtalanul, aztán elhesegettem a józan eszemet, bezártam egy tömlöcbe, és elrejtettem a kulcsot, hogy soha, de soha ne találjam meg. Az édes vágy újra elöntötte a testemet, én pedig óvatosan ráhajtottam a fejemet David vállára. Úgy vettem észre, hogy nem zavarja, ezért mozdulatlanná dermedtem, és elmerültem vágyaim világában.