folytatás 6

Álmodozásaimból a busz hangos pukkanása zökkentett ki, amint fáradtan megállt a buszmegállóban.
- Gyere! - szólt David, és megragadta a kezemet.
Izgatottan lépdeltem mellette, miközben tekintetem bejárta az egész környéket. Végigpásztáztam a romos épületeket, a gyárkéményekkel tarkított városképet, a rohanó embereket. A lámpa zöldre váltott, David pedig megindult az utca túloldala felé, óvatosan maga után húzva engem. Az épületeken szinte kiló számra pihent a korom, a gyárkémények szüntelen munkájának köszönhetően, nekem mégis olyan fennséges látványt keltett, mintha a leggyönyörűbb festményt szemlélném. Végig suhantunk az arctalan tömeg között és rövidesen elértünk egy szűk utcácskához. A gyomrom megremegett, de egy pillanat alatt elnyomtam feltörő izgalmamat.
- Itt lakom. - szólt és rámutatott az egyik viharvert bérházra. - Gyere. - unszolt, majd kitárta előttem az ajtót.
A lépcsőházban dohos illat terjengett, a lépcsők gumi borítása felszakadozott, a vas korlátról pedig helyenként lepattogzott a festék. Minden szinten három ajtó állt, amelyek vaskos biztonsági zárja három lakást zárt el a külvilág elől. David a harmadik emeletre vezetett engem, és megállt egy kopottas, fehér ajtó előtt. Az ajtón egy viseltes 12-es szám jelezte, hogy hanyadik lakás előtt állunk. David a zsebeiben matatott, biztos voltam benne, hogy a kulcsai után kutat. Végül megcsillant a kis, ezüst színű kulcscsomó, majd kattant a zár és David életének ajtaja kitárult előttem. Bebocsátást nyertem ismeretlen, elbűvölő világába. A bejárati ajtó mögött egy kicsiny folyosó lapult, amelyből - minden bizonnyal - négy helység nyilt. Két ajtó állt tőlem balra, egy velem szemben kapott helyet, és egy a jobb oldalamon csábította a szememet, félig nyitva lévő állapotával. A falak sárgára voltak mázolva, és egy ajtó kivételével mindegyiken hatalmas üveg pompázott. Biztosra vettem, hogy az üveg nélküli ajtó a fürdőszobát rejti.
- Ez itt a konyha. - intett a bal oldalon fekvő, hozzám közelebb álló ajtóhoz. - Szemben a nappali, és ez itt jobbra az én szobám. - sorolta.
Szabályosan ittam a szavait, mégis nem igazán tudtam, hogy erre mit kellene mondanom, ezért inkább lelkesen bólogattam és mosolyogtam.
- Kérsz valamit inni? - szólt és választ sem várva bevezetett a konyhába.
Körbetekintettem a helységben. Az nem volt nagy, de kényelmesen elfért benne minden konyhai holmi, sőt még egy asztal is a hozzá tartozó székekkel. Kellemes érzés kerített hatalmába David konyhája láttán. Úgy éreztem, hogy végre otthonra leltem, és, hogy soha, de soha nem akarom elhagyni azt.
- Szóval? - szólt újra és megsimította az arcomat.
- Öhm. Nem kérek semmit, köszönöm. - feleltem zavartan, hiszen fogalmam sem volt, hogy mégis mit kérjek. Vizet? Kólát? Mind annyira abszurdul hangzott volna, legalábbis az én beteges gondolkodási módom szerint.
- Ugyan már na! Igyál valamit! - unszolt.
- Nem vagyok szomjas. - nyögtem és hozzátettem egy mosolyt, hogy meggyőzőbb legyek.
- Ebben az esetben... gyere. - szólt és kezen fogott, hogy átvezessen a szemközti szobába, az ő szobájába.
Az ablakok el voltak sötétítve, a villanyt pedig nem kapcsolta fel, így nem tudtam rendesen körbenézni. David leültetett az ágyára. Az nagy volt, és az iskolai borzalmas ágyamhoz képest maga a megtestesült földi paradicsom.
- Maradj itt egy percre, rendben?- suttogta és kihátrállt a szobából.
- Rendben. - nyögtem az üres szobának.
Idegesen átfontam a karjaimat magam körül és hintázni kezdtem az ágy szélén. Halkan hallottam amint a konyha felől üveg csörömpölés és egy pukkanás hallatszott. Megborzongtam és zaklatottan tördeltem az ujjaimat. Azon vettem észre magam, hogy gondolkodom, vajon David az ajtóban hagyta e a kulcsot, vagy sem. Eszembe ötlött, hogy ha időben felpattannék még lenne időm elmenekülni, vagy bekopogni minden lakóhoz, hogy rejtsenek el, vagy csak szimplán kifuthatnék az utcára. Aztán ezeket a gondolatokat elhesegettem. Biztos voltam benne, hogy újra anyám paranoiája mászott elő a tudat alattimból, és ettől dühbe gurultam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy David visszatérjen. A megkönnyebbülés hatására vágyaim gyorsvonatként száguldottak át a testemen, és ez fokozódott mikor megpillantottam az ajtóban Davidet.
- Mi van a kezedben? - kérdeztem zavartan a nagy, tompa tárgyra pillantva.
- Ez az istenek itala. - felelte, és megkocogtatta a boros üveget a hátsó kezében lévő két pohárral.
- Én nem iszom. Mármint nem szoktam. - szóltam szégyenlősen.
- Oh! Hát nekem sem a bor a kedvencem, de mégis csak hülyén nézne ki, ha vodkát iszogatnánk, nem? - kacagta.
- Úgy értem soha, semmit sem iszom, ami alkohol.
David zavartan letette a boros üveget az éjjeli szekrényre, majd mellé helyezte a két poharat is.
- Ugyan baby. Vedd úgy, hogy mise bor. - szólt és a kezébe vette a nyakamban lévő kis keresztet.
- Rendben. - egyeztem bele. - Egy kis bor nem árthat. - mondtam inkább magamnak, mint neki.
David a kezembe nyomta az egyik poharat, majd elkezdte megtölteni borral. Az üveg tartalma lágyan csordogált a poharamba, majd a sajátját is megtöltötte vele.
- Igyunk a találkozásunkra. - szólt és megkocintotta poharával az enyémet. A vékony üveg kellemesen csilingelt a néma szobában.
- Kettőnkre. - suttogtam, és belekortyoltam az italba. A bor savanykás ízétől egy percre elfintorodtam, majd ügyet sem vetve rá elkezdtem leönteni a jéghideg bódulatot a torkomon.
- A bort lassan szokás inni baby. - szólt David és kivette az üres poharat a kezemből. A halántékom tompán lüktetett, de nem foglalkoztam vele. David karja a derekamra siklott, átkorolta azt, majd hátrahajtott, az ágyra. Éreztem erős mellkasát a testemen, és tudtam, hogy ha akarnék sem tudnék már elmenekülni. Jobb kezével megfogta az arcomat, majd megcsókolt, én pedig hevesen visszonoztam mámorító csókját.