folytatás (második fele)

A percek óráknak tűntek, amíg kísértőmet vártam. Percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem David-ot, nem ismertem, azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: Megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges büntetést, és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen fogódzó, ami a normális életben tarthat. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével, és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros - az én részemről legalábbis -, hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt, ha csak magam elé képzeltem fennséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem, és úgy festett mintha Érósz és Aphrodité gyermeke lenne.

- Na mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? - szólt és sunyin elmosolyodott.

Hangja hallatán a hormonjaim megzavarodtak, és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan ideges, mint mikor felelek, és nem is olyan ideges, mint mikor haza kell mennem a szüleimhez. Jól esett az idegesség. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy kipirul az arcom, a szívem kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Annyira jól esett, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, idegen, jól eső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy a körmeimmel belevájjak a tenyerembe, de erőt vettem magamon. Azonban hiába próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira idegen volt még az érzés, hogy habár sajátomnak, és lényemből fakadónak éreztem, még nem voltam képes tökéletesen kezelni. 

- Szia. - nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem. A hang, habár az enyém volt, úgy csengett, mint a filmekben, mikor a nő el akarja csábítani a férfit. És pontosan ezt tettem. Csábítottam. Habár nem tudatosan, kezdetlegesen és mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete megváltozott. Minimálisan, de észrevettem. Sokkal huncutabbul nézett rám, és habár ismeretlen vizeken jártam, szinte biztos voltam benne, hogy tudja mit művelek, vagy még inkább azt, hogy mire készülök. Ettől zavartnak, vagy idegesnek kellett volna lennem, de furcsa mód örültem neki. Úgy éreztem megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, mit fogok tenni. 

- Késtél. - szóltam újra. - Valami baj volt? - kérdeztem, mialatt kényelembe helyezte magát mellettem, a padunkon.  

- Hosszú. - felelte és éreztem, hogy nem szeretné ha firtatnám a témát. 

- Kilógtam miattad. - szóltam, és próbáltam normális emberi hangot kiadni a torkomon. 

- Kilógtál? - kérdezte, és szemében enyhe értetlenség csillant. 

- Büntetésben vagyok, mert tegnap elkéstem. De én meglógtam miattad. - magyaráztam büszkén és vártam a reakciót. 

- És mikor akarsz vissza lógni? - kérdezte és huncut mosolya elárulta, hogy cseppet sem ítél el amiatt, amit tettem. 

- Hmm... meddig érsz rá? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Szóval így játszunk? - kérdezte, és elnevette magát. - Azt hiszem, ma mutatok neked valami nagyon izgalmasat. - fújta és közelebb hajolt. A tekintetem beleragadt az övébe pont úgy, mint a szerencsétlen rovar a pók hálójába.