2010. december 31., péntek

folytatás 9

Odasétáltam az iskola bejárata elé, amikor eszembe ötlött, hogy lemászni ugyan letudtam, de visszamászni valószínűleg nem tudok. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam az egyetlen embert, akiből kinéztem, hogy csinált már ilyet.
-          Igen?
-          Szia Ashley! Én vagyok, Hayley. – szóltam bele a telefonba.
-          Hayley! Hol vagy?
-          A suli előtt. – válaszoltam kurtán. – Majd elmesélem. Nem tudok bemenni. Segítenél?
-          Ahh... – nyögött fel Ashley bosszúsan. – Megpróbálok, de nem ígérek semmit.
-          Köszönöm. – feleltem.
-          Majd hívlak. – lökte oda és letette a telefont.
Hosszú percekig álltam a bejárat előtt, és félpercenként ránéztem a telefonomra. Habár tudtam, hogy meghallanám, ha Ashley hívna annyira ideges voltam, hogy kényszeresen nézegettem a karcos kijelzőt. A percek csak teltek és teltek, de a telefonom meg sem rezzent.
Végül, mikor már feladtam a reményt, hogy Ashley segíteni fog megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam.
-          Hátul kinyitom a kis ablakot. Gyere oda. – magyarázta.
-          Rendben. – Feleltem és kinyomtam a telefont.
Futásnak eredtem, hogy megkerülve az iskolát a hátához mennyek, ahol a hátsó ajtón egy kis ablak kapott helyet. Óvatosan benyomtam, hogy megnézzem Ashley kinyitotta-e már. Az halkan megnyikordult, majd kinyílt. Eddig a pontig könnyű volt eljutni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan másszak be rajta. Végül fény gyúlt az aulában, ahonnan az ajtó nyílt, én pedig megpillantottam Anna nővért, mellette pedig Ashleyt. A nővér szélsebesen az ajtóhoz suhant, kinyitotta, és megragadta a karomat. Annyi időm sem volt, hogy felfogjam mi történik.
-          Hogy merészeled? – ordított a nővér, miközben berángatott az utcáról. Kiabálása felverte az egész iskolát, amíg felvezetett a szobámba. - Holnap reggel 8-kor találkozunk az igazgatói irodában. – üvöltötte végül, majd becsapta a szoba ajtaját.
-          Hayley! Annyira sajnálom. Elkapott, és... és.. – kezdte Ashley.
-          Nem számít. – legyintettem és leültem az ágyam szélére.
-          Mit csináltál Hayley? – érdeklődött Lizi, hangjában egy csöppnyi megvetéssel.
-          Semmi közöd hozzá. – fújtam.
Lizi nem szólt semmit. Az egész szobára ránehezedett a nyomasztó, kényes csönd. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy mindenki elaludt kisurrantam a zuhanyzóba és beálltam a frissítő vízpermet alá. Már nem érdekelt az sem, ha lebukok. Elegem lett az iskolából, elegem a bezártságból, a felesleges szabályokból. És ott volt nekem David. Ahogy rá gondoltam furcsán kényelmetlenül kezdtem el magamat érezni a saját testemben. Habár még mindig én voltam én, mégis valami megváltozott. Mind a testemben, mind a lelkemben. Semmibe meredő szemekkel bámultam magam elé, majd egyszeriben sírni kezdtem. Magzati pózba kuporodtam a zuhanyzó alján és sírásom rövidesen hisztérikusra váltott. Úgy éreztem magamat, mintha gyászolnék. Nem tudtam kit, vagy mit de a gyász teljesen elhomályosította az elmémet. Végül elfogyott a melegvíz, én pedig felkászálódtam a zuhanyzó aljáról. Mindenem fájt, és teljesen ki voltam merülve. Túl sok élménnyel gazdagodtam egy nap alatt, amit nem voltam képes megemészteni. Magamra tekertem a törölközőt, aztán besiettem a szobámba, hogy belebújjak az egyen hálóingembe. A kis ruhadarab szinte marta a testemet, úgy éreztem mintha azt akarná mondani: vétkeztél. Ettől dühös lettem. A szoba sötétjében lerángattam magamról a szürke csúfságot és behajítottam a szekrényembe. Kikutattam a kedvenc toppomat, és egy viseltes tréningnadrágot, és felkaptam őket magamra. Hirtelen sokkal jobban éreztem magamat. Bebújtam a dohos takaróm alá és álomba zuhantam. A telefonom ébresztője reggel hatkor jelzett, mint mindig. Kimásztam az ágyból, fogat mostam, kifésültem a kócokat a hajamból és nekiestem kiüríteni a szekrényem tartalmát. Szinte biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni, ezért nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy végig nézzék, amint bepakolom a bőröndjeimet. Lerángattam az ágyneműről a huzatot, és bevágtam a bőröndömbe, mellé raktam az összes ruhámat, kivéve azokat, amelyeket iskola éveim alatt kötelezően kellett hordanom. Azokat összegyűrtem és kidobtam a kukába. Titkon reméltem, hogy megtalálják. Oly annyira nem volt sok holmim, hogy egy bőröndbe tökéletesen belefért mindenem. Végül benyúltam az éjjeli szekrényembe is, aminek az aljában tartottam a könyveimet. Azokat is bevágtam a bőröndbe. Mellé tettem még a plüss macimat, amit hatodikban kaptam az osztályomtól, mikor megtudták, hogy a következő évtől elmegyek, valamint egy fényképet, amin az egykori legjobb barátnőmmel, Kelly-vel voltam. Ránéztem a fényképre, majd újra a kezembe vettem. Belenéztem a saját szemembe. Boldog, gondtalan gyermekszemeket láttam, tele álmokkal. Megfogtam a képet és beraktam az egyik tankönyvembe, majd összecsuktam a bőröndöt és az ajtó mellé húztam. Felkaptam magamra a tornacipőmet, a toppom fölé egy pulcsit, a kabátomat pedig a bőröndre helyeztem. Nem fáradtam azzal, hogy átöltözzek, és az egyenruhát sem voltam hajlandó magamra erőltetni. Mire mindennel készen lettem, már ¾ 8 volt. Úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb túlesni a dolgokon. A lányok egy szót sem szóltak hozzám, azzal sem fáradtak, hogy megkérdezzék miért pakolok, ezért köszönés nélkül léptem ki a szobából és elindultam az igazgatói iroda felé. Bekopogtam, és választ sem várva beléptem.
-          Jó reggelt. – köszöntem és biccentettem a főnővérnek, aztán az igazgatónőnek is.
-          Jó reggelt. – felelte az igazgatónő morcosan. – Nos, azt hiszem jól tudja, hogy miért van most itt.
-          Igen. – feleltem nagyképűen.
-          Kíváncsian várom a magyarázatát. – folytatta az igazgatónő.
-          Nem szeretném megmagyarázni tisztelt igazgatónő. – vágtam oda.
-          Ide figyeljen Hayley. Maga egy jó képességű diák. Mindig szorgalmasan tanult, a magaviselete pedig példátlanul jó volt. Mondja meg nekem Hayley, mégis mivel tudná indokolni az elfogathatatlan viselkedését?
-          Semmivel. – feleltem.     
-          És így mégis milyen büntetésre számít? Maga milyen büntetést szabna ki ha most ebben a székben ülne? – fújta az igazgatónő, és sárgás körmeivel megkocogtatta az igazgatói szék vaskos karfáját.
-          Én sosem fogok ott ülni. – feleltem.
-          Jól van Hayley. Elegem volt a szemtelenségéből. Kimenő megvonást kap egész évre, nem tanulhat a szobájában, és a konyhán köteles segíteni minden egyes nap.
-          Tisztelt igazgatónő! Nekem pedig elegem volt ebből az iskolából. – vágtam oda és hátat fordítottam nekik, majd kimentem az ajtón.
Hallottam amint Anna nővér dühösen csattog utánam, de nem foglalkoztam vele. Berohantam a  szobámba, megragadtam a bőröndömet, és elkezdtem magam után húzni a folyosón. Lekínlódtam a lépcsőn, majd odavonszoltam a portához. A portás érdeklődve szemlélt, láttam, hogy nem tudja felfogni vajon mégis mit csinálok. A másodperc kis része elég volt ahhoz, hogy megiramodjak és elhúzzam a csíkot az iskolából. Láttam, amint a portásnak leesik, a tantusz, hogy szökni próbálok, de nem foglalkoztam vele, berohantam a buszmegállóba.
-          Gyerünk már. Gyerünk már. – motyogtam magamban, miközben a 125-öst vártam.
-          Hova, hova? – kurjantott a portás és megragadta a karomat.
-          Engedjen el! – üvöltöttem rá.
-          Még nincs kimenő idő, kisasszony.
-          Akkor van kimenő időm, amikor én akarom. 18 éves vagyok. Felnőtt ember. Nem mondom el még egyszer, hogy engedjen el. – fújtam dühösen. A buszmegállóban már mindenki minket nézett, de nem foglalkoztam vele.
-          Ön a Szent Teréz Leányotthon diákja...
-          Csak voltam. – vetettem oda és kitéptem a kezemet a középkorú férfi vaskos karjai közül. Éppen időben, hiszen a 125-ös hangos csattanással-puffanással megállt a megállóban.
Felvonszoltam rá a csomagomat, a még mindig engem bámuló emberek tekintetének kíséretében, majd elhelyezkedtem egy szakadt ülésen, és csak remélni tudtam, hogy jól emlékszem arra, hogy hol lakik David. Aztán eszembe jutott, hogy tudom a telefonszámát. Kikerestem a híváslistából, és hosszú percekig csak néztem. Nem tudtam, hogy merjem-e felhívni vagy ne, de végül rávettem magam, hogy lenyomjam a kis zöld gombot.
-          Szia baby! – csendült fel David hangja a vonal túlsó végén.
-          Szia. – nyögtem zavartan.
-          Máris hiányzom?
-          Öhm... egy kicsit többről lenne szó. – kezdtem.

2010. december 30., csütörtök

folytatás 8

Életem első felnőtt élménye nem olyan volt, mint amiről korábban álmodoztam. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy a hercegem egy gyönyörű szobába vezet, ahol csak a gyertyák fénye törti meg a sötétséget. Úgy képzeltem, hogy ez a mesebeli herceg, majd egy baldachinos ágyra ültet, amin rózsaszirmok ezrei lapulnak, édes illattal belengve az álombaillő szobát. Mégsem bántam meg, hogy az egyetlen kincsemet ami volt David-nek ajándékoztam. A mesebeli herceg idilli képét el kellett engednem, hogy életre kelhessek. Az ajándék, amit adtam csekélység volt ahhoz képest, hogy David életet lehelt megfáradt testembe. Hosszú percekig hallgattam egyenletes szuszogását, majd összeszedtem magamat és esetlenül kimásztam az ágyból, hogy megkeressem a ruháimat a szoba sötétjében, és felöltözzek. Ahogy végigsimítottam csodás testén arra gondoltam, hogy az ártatlanságom elvesztése, nem nagy áldozat volt azért, amit cserébe kaptam. Ő volt a legnagyobb ajándék. Felért minden mással, amiben életem során részem volt. Pontosabban, amiben élettelen életem során részem volt.  A karórámra pillantottam, de nem tudtam kivenni, hogy mennyi lehet az idő, ezért óvatosan felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló kislámpát. Újra ránéztem az órámra, az 22:13-at mutatott. Zavartan fókuszáltam a kis szerkentyűre, de rá kellett jönnöm, hogy nem képzelődtem. Valóban késő este volt már. Magamra kaptam az ingemet és a kabátomat, majd közelebb lépdeltem David-hez.
- David! - szóltam bátortalanul. - Ébren vagy?
- Mi a baj? - nyögte.
- Mennem kell. Már nagyon késő van. - magyaráztam.
- Most akarsz menni? Aludj velem. - nyöszörögte és átkarolta a darakamat, hogy odahúzzon maga mellé az ágyba.
- Szívesebben aludnék veled, mint a lányokkal, de muszáj visszamennem.
David nagyot fújt, és felült az ágyban.
- Nem kell elkísérned. - mentegetőztem. - A busz az iskola előtt tesz le.
- Na ne hülyéskedj. - felelte gúnyosan. - Még nem ismered ezt a környéket. - fújta, majd egy hirtelen mozdulattal kipattant az ágyból. Gyorsan magára kapta a ruháit, és már indulásra készen álltunk. Lebotorkáltunk a sötét lépcsőházban, hogy kijussunk az utcára, majd végig sétáltunk a feketeségbe burkolózott utcákon, hogy elérjünk a buszmegállóhoz.
- Az utolsó busz 11-kor indul. - szólt.
Gyorsan az órámra pillantottam, az utcai lámpák fényénél. Kereken 11 volt. Ahogy visszanéztem a busz már be is kanyarodott a sarkon.
- Vigyázz magadra. - súgtam és megcsókoltam.
- Veled megyek.
- Ugyan már. Nem tudsz vissza jönni. A buszon nem lesz bajom. - feleltem és közelebb léptem a kitáruló ajtóhoz.
- Várj! - szólt hirtelen és megragadta a vállamat. - Add a mobilod.
Nem értettem miért kéri el a telefonomat, de engedelmeskedtem a kérésének.
- Ez a számom. - mondta és bepötyögte a ramaty kis készülékbe, aztán megcsörgette saját magát, hogy az én számom is meglegyen neki.
- Jönnek vagy nem? - mordult fel a buszsofőr.
- Megyek már. - válaszoltam, és felpattantam a buszra. Az üres volt, csak leghátul ült egy-két ember, akikre ügyet sem vetettem. Elhelyezkedtem legelöl, közel a sofőrhöz és gyönyörködtem az éjjeli város szépségében. Sosem láttam még így, nagysága és szabadsága szabályosan elbódított. Végül befordultunk az iskola utcájára, én pedig lekászálódtam a koszos, viseltes járműről.

folytatás 7

Éreztem amint bársony kezei végigzongoráznak a testemen úgy, mintha a legfinomabb hangszert próbálgatná. Az ajkai átvándoroltak a nyakamra, hogy tüzesen izzó józanész-méreggé változtassák a véremet. Éreztem amint jobb kezével a hajamba túr, játszik, incselkedik arany fürtjeimmel. Féltem. Pedig azt mondják az ilyesfajta vágy ösztönösen irányítja az embert, nem kell tanulni a szerelem művészetét. Én mégsem tudtam mit kellene tennem. Habár a vágyaim vad folyama próbálta teljesen elfojtani a józan eszemet, annyit azért sikerült megőríznem belőle, hogy bepánikoljak. Tényleg féltem. De nem azért, amire készültem, azt a fajta félelmet képes lettem volna legyőzni. Inkább azért féltem, mert rettegtem a gondolattól, hogy nem leszek elég jó David-nek. Féltem, hogy kiábrándul belőlem és keres egy sokkal tapasztaltabb, szebb lányt, én pedig örökre elveszítem. David elvesztése pedig együtt járna új életem elvesztésével is. Ezért rettegtem annyira, hogy nem voltam képes David-re figyelni.
- Baby! Lazíts! - suttogta a fülembe, majd ajkai újra vad táncba kezdtek a nyakamon.
David kényeztetése ide vagy oda, nem voltam képes lazítani. Habár egy nagyon erős érzés kezdett egyre inkább a hatalmába keríteni a félelmem mégsem volt hajlandó elmúlni. Teljesen megtörtem. Fel sem bírtam fogni, hogy érezhet az ember lánya egyszerre ilyen sok, és eltérő érzést. Az egyre feltörő pánikot azonban egyik érzés sem volt képes elnyomni. Úgy éreztem magamat, mintha egy egyiptomi piramis csapdájába kerültem volna, ahol a falak egyre csak közelednek és sehogy sem tudok elmenekülni a végzetem elől. David minden bizonnyal nem zavartatta magát a vívódásom miatt, mert egy hirtelen mozdulattal kigombolta az ingem felső két gombját. Egyszerre megéreztem a bőrömön a hideg kis keresztet, amint fagyos kis teste melegedni próbált az enyémen. Hirtelenjében rettenetes düh ébredt bennem.
- Várj egy percet. - suttogtam David fülébe, majd megragadtam a kis nyakláncot és kicibáltam a nyakamból, hogy elnyelje a szoba sötétje. Úgy hajítottam el a kis ékszert, mint ahogy a rab leveti a láncait. Ez volt az utolsó béklyó, ami a hajdani sivár életemhez kötött. Egyszeriben megszűnt minden gondom. Szinte lebegtem. David-et akartam, és csak őt. Nem voltam hajlandó semmilyen más gondolatot beengedni az agyamba. Végre átengedtem magam a vágyaimnak, hogy vulkánként törjenek ki és temessenek be a vágy forrón izzó lávájával, hogy az megkövesedjen és az idők végzetéig megmaradjon nekem. A gyomrom nyilallt az idegességtől és a félelemtől, de nem foglalkoztam vele. Remegett a kezem, ahogy David kezéhez értem, az ajkam, ahogy megcsókoltam, a testem, ahogy megamhoz húztam. Szabályosan ittam a mérgét, amit a szívem már nem bírt elviselni. Végül átadtam magam David-nek és azt kívántam, hogy csináljon velem amit csak szeretne, hogy irányítson, hogy vezessen. Éreztem, hogy nincs ellenére a dolog, hiszen lágyan kihámozott a ruháimból, hogy összeforrjak vele.

2010. december 29., szerda

folytatás 6

Álmodozásaimból a busz hangos pukkanása zökkentett ki, amint fáradtan megállt a buszmegállóban.
- Gyere! - szólt David, és megragadta a kezemet.
Izgatottan lépdeltem mellette, miközben tekintetem bejárta az egész környéket. Végigpásztáztam a romos épületeket, a gyárkéményekkel tarkított városképet, a rohanó embereket. A lámpa zöldre váltott, David pedig megindult az utca túloldala felé, óvatosan maga után húzva engem. Az épületeken szinte kiló számra pihent a korom, a gyárkémények szüntelen munkájának köszönhetően, nekem mégis olyan fennséges látványt keltett, mintha a leggyönyörűbb festményt szemlélném. Végig suhantunk az arctalan tömeg között és rövidesen elértünk egy szűk utcácskához. A gyomrom megremegett, de egy pillanat alatt elnyomtam feltörő izgalmamat.
- Itt lakom. - szólt és rámutatott az egyik viharvert bérházra. - Gyere. - unszolt, majd kitárta előttem az ajtót.
A lépcsőházban dohos illat terjengett, a lépcsők gumi borítása felszakadozott, a vas korlátról pedig helyenként lepattogzott a festék. Minden szinten három ajtó állt, amelyek vaskos biztonsági zárja három lakást zárt el a külvilág elől. David a harmadik emeletre vezetett engem, és megállt egy kopottas, fehér ajtó előtt. Az ajtón egy viseltes 12-es szám jelezte, hogy hanyadik lakás előtt állunk. David a zsebeiben matatott, biztos voltam benne, hogy a kulcsai után kutat. Végül megcsillant a kis, ezüst színű kulcscsomó, majd kattant a zár és David életének ajtaja kitárult előttem. Bebocsátást nyertem ismeretlen, elbűvölő világába. A bejárati ajtó mögött egy kicsiny folyosó lapult, amelyből - minden bizonnyal - négy helység nyilt. Két ajtó állt tőlem balra, egy velem szemben kapott helyet, és egy a jobb oldalamon csábította a szememet, félig nyitva lévő állapotával. A falak sárgára voltak mázolva, és egy ajtó kivételével mindegyiken hatalmas üveg pompázott. Biztosra vettem, hogy az üveg nélküli ajtó a fürdőszobát rejti.
- Ez itt a konyha. - intett a bal oldalon fekvő, hozzám közelebb álló ajtóhoz. - Szemben a nappali, és ez itt jobbra az én szobám. - sorolta.
Szabályosan ittam a szavait, mégis nem igazán tudtam, hogy erre mit kellene mondanom, ezért inkább lelkesen bólogattam és mosolyogtam.
- Kérsz valamit inni? - szólt és választ sem várva bevezetett a konyhába.
Körbetekintettem a helységben. Az nem volt nagy, de kényelmesen elfért benne minden konyhai holmi, sőt még egy asztal is a hozzá tartozó székekkel. Kellemes érzés kerített hatalmába David konyhája láttán. Úgy éreztem, hogy végre otthonra leltem, és, hogy soha, de soha nem akarom elhagyni azt.
- Szóval? - szólt újra és megsimította az arcomat.
- Öhm. Nem kérek semmit, köszönöm. - feleltem zavartan, hiszen fogalmam sem volt, hogy mégis mit kérjek. Vizet? Kólát? Mind annyira abszurdul hangzott volna, legalábbis az én beteges gondolkodási módom szerint.
- Ugyan már na! Igyál valamit! - unszolt.
- Nem vagyok szomjas. - nyögtem és hozzátettem egy mosolyt, hogy meggyőzőbb legyek.
- Ebben az esetben... gyere. - szólt és kezen fogott, hogy átvezessen a szemközti szobába, az ő szobájába.
Az ablakok el voltak sötétítve, a villanyt pedig nem kapcsolta fel, így nem tudtam rendesen körbenézni. David leültetett az ágyára. Az nagy volt, és az iskolai borzalmas ágyamhoz képest maga a megtestesült földi paradicsom.
- Maradj itt egy percre, rendben?- suttogta és kihátrállt a szobából.
- Rendben. - nyögtem az üres szobának.
Idegesen átfontam a karjaimat magam körül és hintázni kezdtem az ágy szélén. Halkan hallottam amint a konyha felől üveg csörömpölés és egy pukkanás hallatszott. Megborzongtam és zaklatottan tördeltem az ujjaimat. Azon vettem észre magam, hogy gondolkodom, vajon David az ajtóban hagyta e a kulcsot, vagy sem. Eszembe ötlött, hogy ha időben felpattannék még lenne időm elmenekülni, vagy bekopogni minden lakóhoz, hogy rejtsenek el, vagy csak szimplán kifuthatnék az utcára. Aztán ezeket a gondolatokat elhesegettem. Biztos voltam benne, hogy újra anyám paranoiája mászott elő a tudat alattimból, és ettől dühbe gurultam. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy David visszatérjen. A megkönnyebbülés hatására vágyaim gyorsvonatként száguldottak át a testemen, és ez fokozódott mikor megpillantottam az ajtóban Davidet.
- Mi van a kezedben? - kérdeztem zavartan a nagy, tompa tárgyra pillantva.
- Ez az istenek itala. - felelte, és megkocogtatta a boros üveget a hátsó kezében lévő két pohárral.
- Én nem iszom. Mármint nem szoktam. - szóltam szégyenlősen.
- Oh! Hát nekem sem a bor a kedvencem, de mégis csak hülyén nézne ki, ha vodkát iszogatnánk, nem? - kacagta.
- Úgy értem soha, semmit sem iszom, ami alkohol.
David zavartan letette a boros üveget az éjjeli szekrényre, majd mellé helyezte a két poharat is.
- Ugyan baby. Vedd úgy, hogy mise bor. - szólt és a kezébe vette a nyakamban lévő kis keresztet.
- Rendben. - egyeztem bele. - Egy kis bor nem árthat. - mondtam inkább magamnak, mint neki.
David a kezembe nyomta az egyik poharat, majd elkezdte megtölteni borral. Az üveg tartalma lágyan csordogált a poharamba, majd a sajátját is megtöltötte vele.
- Igyunk a találkozásunkra. - szólt és megkocintotta poharával az enyémet. A vékony üveg kellemesen csilingelt a néma szobában.
- Kettőnkre. - suttogtam, és belekortyoltam az italba. A bor savanykás ízétől egy percre elfintorodtam, majd ügyet sem vetve rá elkezdtem leönteni a jéghideg bódulatot a torkomon.
- A bort lassan szokás inni baby. - szólt David és kivette az üres poharat a kezemből. A halántékom tompán lüktetett, de nem foglalkoztam vele. David karja a derekamra siklott, átkorolta azt, majd hátrahajtott, az ágyra. Éreztem erős mellkasát a testemen, és tudtam, hogy ha akarnék sem tudnék már elmenekülni. Jobb kezével megfogta az arcomat, majd megcsókolt, én pedig hevesen visszonoztam mámorító csókját.

2010. december 27., hétfő

folytatás (5)

Ahogy az arca egyre közeledett az enyémhez a szívem úgy kezdett egyre hevesebb táncot járni. Jól tudtam mi következik, de még nem voltam rá kész, hogy meg is tegyem. David azonban nem sok választási lehetőséget adott. Tökéletes ajkait az enyéimre tapasztotta, én pedig a másodperc kis része alatt elvesztettem az eszemet. Életem első csókja volt, és úgy éreztem magamat, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem tüzijáték módjára robbant fel, hogy helyét átvegye egy sokkal másabb, különlegesebb szív. Ez az új szív vad volt, erős és tele volt vágyakkal. Ismeretlen, ijesztő, de mégis fantasztikus vágyakkal. Azonban meggondolatlan is volt. Talán ez vezetett oda, hogy letepertem David-ot és olyan hevesen csókoltam, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt, hogy jól csinálom e, az sem, hogy mit gondol rólam. Élveztem az új vágyat, ami átviharzott az egész testemen, hogy újra és újra feléledjen sokkal erősebben és szerettem volna magamat teljesen átadni neki. Végül ezt David gátolta meg.
- Baby! Ez közterület. - kuncogta és visszaigazított egy normális, emberibb testhelyzetbe.
- Sajnálom. - suttogtam és egyszeriben nagyon elszégyelltem magamat.
- Ne sajnáld. Csak próbálom elkerülni, hogy mindkettőnket megbírságoljanak. Gyere, tudok egy sokkal jobb helyet. - mondta és felállított a padról. A szája szélén huncut mosoly csillant. - Persze csak ha bízol bennem. - tette hozzá.
- Bízom. - hazudtam. Éreztem, hogy nem akar bántani, de a zsigereim mégis óvatosságra intettek. Nem azért, mert David bármiféle negatív érzést keltett volna bennem, hanem azért, mert anyám szinte már paranoiás módon nevelt olyanná, hogy senkiben sem bízzak. Megtehettem volna, hogy hallgatok a zsigereimre, de nem akartam. Fűtött az adrenalin, és ami a legmeghatározóbb volt, a vágy is.
David megfogta a kezemet, és elindult velem az iskola felé.
- Ez nem jó ötlet. - szóltam, és a Szent Teréz felé intettem a fejemmel. - Tudod, hogy meglógtam.
- Busszal megyünk. - válaszolta, és bevezetett a buszmegállóba ami az iskola előtt állt.
- Mi van ha meglátnak? - aggodalmaskodtam.
- Nyugi. - felelte és kezével rámutatott a sarkon beforduló öreg, füstöt köhögő buszra.
- 125? - nyögtem fel, mikor megláttam a busz számozását.
- Igen. A Mihlik-telepre megyünk. - magyarázta.
A Mihlik telep... köztudottan a város legsötétebb része. Kétes alakok, lepukkant házak, sikátoros, kanyargós utcácskákkal megszőve. Ez volt az a pont, amikor egy normális ember, valami kifogást találva biztosan viszakozott volna, de én már rég nem voltam normális. Habár a szívem meg-meg dobbant, hol veszélyt jelezve, hol pedig elviselhetetlen vágyat próbáltam az utóbbira koncentrállni.
A busz megállt, David pedig feltuszkolt rá. Áldtam az eszemet, hogy vettem bérletet, máskülönben még azért is idegeskedhettem volna, hogy megbüntetnek-e. Elég volt csak a David keltette felfokozott izgalmi állapottal megküzdenem.
A busz tömve volt emberekkel, mégis sikerült lecsapnunk két egymás mellett lévő, éppen felszabaduló helyre. Lehuppantunk rá Daviddal, pár idős nő rosszalló pillantásának kíséretében, majd újra megfogta a kezemet és adott egy csókot. A testem újra reagállt a fantasztikus érzésre, de próbáltam magamat lecsillapítani, ezért percenként arra gondoltam, hogy buszon vagyunk. Buszon... a józan eszem egy pillanatra felülkerekedett a vágyimon. "Buszon vagyok egy idegennel, aki ugyan életem meghatározó eleme lett, mégis alig két napja ismerem. Valószínűleg az otthonába tartok, a város legkétesebb negyedébe... Megőrültem"? Kérdeztem magamtól hangtalanul, aztán elhesegettem a józan eszemet, bezártam egy tömlöcbe, és elrejtettem a kulcsot, hogy soha, de soha ne találjam meg. Az édes vágy újra elöntötte a testemet, én pedig óvatosan ráhajtottam a fejemet David vállára. Úgy vettem észre, hogy nem zavarja, ezért mozdulatlanná dermedtem, és elmerültem vágyaim világában.

2010. december 26., vasárnap

folytatás (második fele)

A percek óráknak tűntek, amíg kísértőmet vártam. Percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem David-ot, nem ismertem, azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: Megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges büntetést, és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen fogódzó, ami a normális életben tarthat. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével, és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros - az én részemről legalábbis -, hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt, ha csak magam elé képzeltem fennséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem, és úgy festett mintha Érósz és Aphrodité gyermeke lenne.
- Na mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? - szólt és sunyin elmosolyodott.
Hangja hallatán a hormonjaim megzavarodtak, és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan ideges, mint mikor felelek, és nem is olyan ideges, mint mikor haza kell mennem a szüleimhez. Jól esett az idegesség. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy kipirul az arcom, a szívem kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Annyira jól esett, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, idegen, jól eső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy a körmeimmel belevájjak a tenyerembe, de erőt vettem magamon. Azonban hiába próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira idegen volt még az érzés, hogy habár sajátomnak, és lényemből fakadónak éreztem, még nem voltam képes tökéletesen kezelni. 
- Szia. - nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem. A hang, habár az enyém volt, úgy csengett, mint a filmekben, mikor a nő el akarja csábítani a férfit. És pontosan ezt tettem. Csábítottam. Habár nem tudatosan, kezdetlegesen és mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete megváltozott. Minimálisan, de észrevettem. Sokkal huncutabbul nézett rám, és habár ismeretlen vizeken jártam, szinte biztos voltam benne, hogy tudja mit művelek, vagy még inkább azt, hogy mire készülök. Ettől zavartnak, vagy idegesnek kellett volna lennem, de furcsa mód örültem neki. Úgy éreztem megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, mit fogok tenni. 
- Késtél. - szóltam újra. - Valami baj volt? - kérdeztem, mialatt kényelembe helyezte magát mellettem, a padunkon.  
- Hosszú. - felelte és éreztem, hogy nem szeretné ha firtatnám a témát. 
- Kilógtam miattad. - szóltam, és próbáltam normális emberi hangot kiadni a torkomon. 
- Kilógtál? - kérdezte, és szemében enyhe értetlenség csillant. 
- Büntetésben vagyok, mert tegnap elkéstem. De én meglógtam miattad. - magyaráztam büszkén és vártam a reakciót. 
- És mikor akarsz vissza lógni? - kérdezte és huncut mosolya elárulta, hogy cseppet sem ítél el amiatt, amit tettem. 
- Hmm... meddig érsz rá? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Szóval így játszunk? - kérdezte, és elnevette magát. - Azt hiszem, ma mutatok neked valami nagyon izgalmasat. - fújta és közelebb hajolt. A tekintetem beleragadt az övébe pont úgy, mint a szerencsétlen rovar a pók hálójába. 

2010. december 21., kedd

folytatás (este jön a másik fele, csak most tésztát sütök^^)

Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből, és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet, és helyet hagy az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátra hagytam életem minden negatív élményét, és elindultam egy új élet felé. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem ment volna le a torkomon. Három órakor végül elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam az ablakot, és óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy a csatorna megbírja a súlyomat, de úgy voltam vele, hogy semmit sem veszítek, ha megpróbálom. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő pántokra és megkapaszkodtam az ereszben. Aztán megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Láttam, ahogy az emberek végigmérnek, volt akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Megiramodtam, és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le a padra, és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam.

2010. december 10., péntek

folytatás

Csöndesen sétáltam mellette a járdán, és néztem amint nagyokat szív a cigarettájából, majd hirtelen elfricskázza.
- Elárulod a nevedet? - törte meg a csendet.
- Hayley vagyok. - feleltem idegesen.
- Az én nevem David. - mondta és kezet nyújtott.
Zavartan kezet fogtam vele, majd a másodperc tört része alatt ki is szabadítottam a kezemet csontos, erős ujjai szorításából. Újra az órámra pillantottam. A viseltes kis holmi 4:55-öt mutatott.
- Sietenem kell. - szóltam és megszaporáztam a lépteimet.
- Várj már! - szólt utánam és a nyomomba eredt.
Hirtelen megtorpantam.
- Mi a baj? - kérdezte, őszinte érdeklődéssel a szemében.
Fejemmel az iskola vaskos fala felé intettem, pont arra, ahol hatalmas betűkkel ki volt írva: Szent Teréz Leányotthon.
- Ide nem jöhetsz utánam. Ha meglátják, hogy idegen férfival beszélgettem bajba kerülök.
- Vagy úgy. - fújta.
- Be kell mennem. - mondtam, és hátat fordítottam neki, hogy besiessek az iskolába.
- Látlak még? - kérdezte.
Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Legbelül magamban úgy éreztem, hogy szeretném újra látni, szeretném jobban megismerni, de ugyan akkor féltem is, nagyon féltem, hiszen nem tudtam, mit kell egy ilyen helyzetben csinálni.
- Holnap. A parkban, fél négykor. - szóltam hátra és választ sem várva besiettem.
A hatalmas faajtó becsapódott mögöttem, a szívem pedig össze-vissza kalapált. Ez új, de határozottan jó érzés volt. A hasamban egy kis nyilalló érzés jelezte, hogy izgulok. Magam sem tudtam miért, de vártam a másnap délutánt.
- Öt perc Hayley. Pontosan öt percet késtél. - csendült egy szigorú hang mögöttem.
- Tessék? - fordultam vissza zavartan.
- Öt óra múlt, öt perccel. - zengte a főnővér.
- Sa-sa-sajnálom Anna nőv... - kezdtem, de tudtam, hiába. Anna nővér volt a legszigorúbb, egy igazi hárpia. Nem is értettem mit keres egy vallásos iskolában, ironikusan festett a többi apáca között, mivel jóformán inkább illett volna ördögök közzé, mint egy apáca zárdába. Pergamen bőre megfeszült. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más esetben halálra rémültem volna, most mégsem érdekelt.
- Lesz időd elgondolkodni a pontosság fontosságán, holnap a kimenő idődben. - felelte végül, majd sarkon fordult és elment.
Egy pillanat alatt összetörtem. Tudtam, hogy ha nem tudok elmenni a parkba David azt hiszi, hogy felültettem, és akkor soha többet nem látom. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos, hogy lássam David-ot, de lényem egy kis része vágyakozott utána. Megtörten felsétáltam a szobámba, és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. Ashley, Mary és Liza nem voltak a szobában, minden bizonnyal a matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kell lennem. Ashley stílusa egyébként is túl vad volt nekem, Mary és Liza pedig igazi fanatikus vallásosok voltak. Pont mint a szüleim, és a nagyszüleim. Valahogy egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna jó-pofizni a szobatársaimnak. Összegömbölyödtem az ágyon, és magamra húztam a takarót. Állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember két héten át össze van zárva másokkal, nem sok magánszférát hagynak meg neki. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon, a maguknak való, betegesen vallásos szüleimmel, majd vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Ezt az életet éltem már 12 éves korom óta. 6 év alatt végtére is bele kellett volna rázkódnom, de mindig úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Egyedül az boldogított, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy érettségi után elhúzok a legtávolabbi egyetemre. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba, és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Arra emlékszem, hogy kikászálódtam a takaró alól, kikutattam a törölközőmet, a fogkefémet, és a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet, és a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekzetem gyors és viszonylag hangtalan lenni. Ha észrevettek volna, bizonyára nem egy nap, hanem egy év kimenő megvonást kapok. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és visszasiettem a szobába.  

2010. december 9., csütörtök

1. fejezet

Egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam, és ez idősebb koromra sem változott. Elit gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmi cigi vagy alkohol, a férfiak pedig eszembe sem jutottak. Az apácazárda, mi tagadás megoldotta jó néhány problémámat. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel. Hiszen, az egyenruha alatt teljesen mindegy volt, hogy mi van rajtam. Azon sem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen színű szájfényt használjak, hiszen ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember, főként ha az igazgatónője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de -- mint minden mást -- ezt is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, mikor a zárda falai között megkap mindent. Na igen, ezen én is sokat gondolkodtam. Mit kezdjek a szabadidőmmel? Végül úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a parkba. Egyre inkább feltörő szabadság vágyamat mindig ki tudtam valamelyest elégíteni egy parkban töltött órával. Lehajítottam magamról az egyenruhát, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe és elindultam a parkba. A nagy barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként hatott rám. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járókelők nevetgéltek. Hirtelenkében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közzül, mégis ritkán tettem, mert bűntudatom volt, emiatt az érzés miatt. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog --számomra -- édes illatával és elsétáltam a parkba. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe.
- Mit olvasol? - csendült egy férfi hang, majd alakja árnyékot vetett a könyvemre.
- Biológiát. - vágtam rá közönyösen, és fel sem nézve rá, szedelőzködni kezdtem.
- Milyen sietős lett hirtelen. - folytatta.
- Nem jó a társaság. -löktem oda és felpattantam a padról.
Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogy sem jött ki hang a torkomon.
- Biológia, eh? -szólt rossz fiús hangján.
Na persze, hogy pont biológiát kellett aznap tanulnom. A férfiak a biológia szó hallatán mindig olyan dolgokra asszociálnak, amik távol álltak tőlem.
- Igen. Miért? - nyögtem végül, és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.
- Szeretem a biológiát. - jegyezte meg.
- Ah. Én is. - feleltem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre mondanom.
- És hol jártok?
- Emberi test. - fújtam, de kéjes vigyora láttán meg is bántam, hogy válaszoltam. - Most már tényleg mennem kell.
- Várj már egy kicsit. - unszolt.
- Nem tehetem. Ötig tart a kimenőm. - nyögtem, és zavartan pillantottam az órámra. Az fél ötöt mutatott.
- Kolis vagy? - folytatta, mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatomat.
- Mondhatjuk. - feleltem, és fejemmel a közelben magasodó ormótlan épület felé intettem.
- Vagy úgy. - bólintott.
- Most már ideje mennem, mert bajba kerülök.
- Rendben. De nem gond, ha elkísérlek?
- Öhm.- dadogtam. - Nem is tudom.
- Akkor gyorsan döntsd el. - felelte negédesen, és megkopogtatta a karóráját.
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá. - hagytam rá és felpattantam.
Nem is tudom, mit gondoltam. A testalkatából ítélve a másodperc tört része alatt berángathatott volna egy bokorba, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem akar bántani.

2010. december 8., szerda

Indulás

Sziasztok! Ez az első blogregényem oldala. Biztosan ismeritek páran az első regényemmel foglalkozó oldalamat.(www.dawnsbook.blogspot.com).
Most úgy döntöttem, hogy írok egy blogregényt is, hogy megtapasztaljátok, hogyan is írok én. :)

Dawn