Hát... ez lett belőle... :)
Egy
Tudod
milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A
szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt
lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azon gürcölni, hogy ne
okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni a napjaidat,
hogy sohasem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a
közeg, amibe születtél és felnevelkedtél nem fogadna el téged? És te nem akarsz
csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy, legalábbis
szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem mersz.
Persze,
nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami
évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami szüntelenül nő, gyarapszik, te pedig minél
jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet.
Megtagadod önmagad csak azért, hogy megfelelj és szeressenek. De ha nem magadat
adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú
évek során kreáltak belőled? És ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretetet
kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod
különböző hazugságokkal?
Én
hordtam maszkot és ringattam magamat sosem létezett igazságokba, mert könnyebb
volt hazudni, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem
számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt – mert így kellett
tennem – s, ez akkor sem változott, amikor magam mögött hagytam a gyermeki
éveket és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint.
Az
igazság az, hogy az életemnek fikarcnyi köze sem volt a felnőtt léthez. Elit
gimnáziumba jártam, kitűnő bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet,
nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok
pedig még csak eszembe sem juthattak. A híres-neves vallásos iskola, aminek 12
éves korom óta koptattam a padjait és, amit én csak zárdának hívtam – mi
tagadás – elejét vette sok olyan felmerülő problémámnak, melyek a kortársaimat
érintették.
„Hála”
a Szent Teréz Leányotthon konzervatív értékrendjének, sosem kellett azon törnöm
a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő,
fazontalan, fekete egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is,
a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát
szigorúan felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom
a megfelelő árnyalatú szájfény kiválasztásával, vagy a lepattogzó
körömlakkokkal sem, tudniillik, ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igazán
használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden kétséget kizáróan a
sárkányoktól származik.
Esélytelen
volt, hogy a fejemet elcsavarják csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem
lett volna bátorságom, ha a töménytelen mennyiségű, bebiflázandó tananyag
mellett időt tudok rá szakítani. Egyébként is, a szűkös kimenőmben még akkor is
harcolnom kellett az idővel, ha nyugodtan végig szerettem volna böngészni az
étlapot a város egyik olcsóbb éttermében azon alkalmakkor, mikor ráuntam az
ízetlen és ételnek egyáltalán nem nevezhető menzakajára.
Az
a kevéske idő, amit az árgus tekintetekkel figyelő iskolanővérek nélkül
tölthettem délután 3 órától 5-ig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden
másnak – ennek az okát is ész érvekkel meg tudták magyarázni. Végtére is, miért
lenne szüksége egy ifjú hölgynek az iskolán kívüli szabadidőre, ha az oltalmazó
falak között megkaphat mindent, amit egy erkölcsös, fiatal, értelmiségi
kisasszony kívánhat?
Na,
igen. Én is sokat törtem a fejemet azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd
meg jól” kimenőmmel. Arra természetesen túl kevés volt, hogy eljussak valahová
a városban, jól érezzem magam, és még időben vissza is érjek. Említettem már,
hogy a Szent Terézben nem tolerálják a késést? Így, biztos, ami biztos, a
legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb
elfoglaltság híján a szobámban lógtam és bőszen nyomtam a fejembe a
tanulnivalót, vagy csak bámultam ki a koponyámból, miközben „ízléstelen”
zenéket hallgattam a telefonomon, amiért megkaptam volna a magamét, ha lebukok.
De, még ahhoz is szerencsétlen voltam, hogy fülön csípjenek. Nem egy eseménydús
élet, annyi szent.
Tőlem
szokatlan módon azonban úgy gondoltam, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi
napsütést és elsétálok a közeli parkba, ami elsőéves koromban oly’ sokszor
tanúja volt a könnyeim távozásának. Akkoriban még elég volt heti egy, parkban
töltött órácska, és újult erővel tudtam belevetni magamat a szürke hétköznapok
mindennapos körforgásába. Mára már ez is megváltozott. Az eldugott, csöndesen
magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. Képzeletbeli
börtöncellám kitágított verziójának érzékeltem, ami minden látogatás alkalmával
eszembe juttatta, hogy a saját életem fogja vagyok.
A
D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról a
hosszú, keresztpántos szoknyámat, a fehér ingemhez felkaptam egy elnyűtt
farmert, belebújtam a kabátomba, megragadtam egy tankönyvet, hogy a portásnál
jó benyomást keltsek, és elindultam napfürdőzni.
Az
iskolát a külvilágtól misztikus dimenziókapuként elválasztó nagy, barokk
tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis, a leggyönyörűbb
melódiaként zengett – legalábbis az én fülem számára. A madarak csiviteltek, az
autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen
kézjeleket. A járókelők nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy
csak néztek ki a fejükből és zombi-módra hagyták, hogy vigye őket a lábuk a
megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek.
Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár
méteren, amit megtettem.
A
tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, olyan érzetet keltve,
mintha maga az élet érintett volna meg. Ettől valóban úgy éreztem, hogy életre
keltem. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a
dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis-térdű gyermekek közé.
Őszintén? Nem volt ebben semmi meglepő. Gyakorta éreztem hasonlót, amikor
kiszakadtam a „zárda” falai közül. Talán ezért is engedélyeztem magamnak túl
ritkán a kiruccanásokat. Kínzott a megelevenedő, szabadságomat hirdető hamis
kép, és én mindennél jobban vágytam rá, hogy igaz legyen.
Teleszívtam
a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve-szökdécselve
elugrándoztam a parkba. Bárki, aki látott, azt gondolhatta, hogy
megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok. Talán egy picit így is volt.
Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor
tövében lévő pad hideg deszkáira, hallgattam a tavaszt jelző csiripelést, a
dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait.
Megszokásból
felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amit legutoljára vettünk. Halkan
dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit
olvasok. Lényegében úgyis betéve tudtam már az anyagot. Egyszerűen csak
csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy
szellő bele-beletúrt vörös tincseimbe, melyre az aláhulló vastag hajszálak
aranyos ragyogással válaszoltak.
Egy
test vágódott le a padra és szorosan mellém húzódott. Alakja elzárta a felém
irányuló napsugarak útját és árnyékot vetett a könyvemre. Alapból utáltam, ha
az emberek behatoltak az aurámba, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor
vadidegenek kerültek a közelembe. Közönyösen, fel sem nézve az idegenre
szedelőzködni kezdtem. Anyukám már gyermekkoromban belém nevelte, hogy, ha
idegen emberek szólítanak le, vagy férkőznek a közelembe, a legjobb dolog, amit
tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok.
Tartottam
is volna magamat a jól bevált módszerhez, ha a fickó nem köszön rám. Először
fel sem fogtam, hogy engem üdvözölt, kellett jó néhány másodperc, mire leesett
a tantusz. Azon minutumban pánikba estem, a tagjaim pedig – miért is ne –
megmerevedtek. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam
minden bizonnyal jó két fejjel magasabb, szőke fickó.
–
Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül
hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére és azt
szeretném, ha békén hagyna.
–
Éjszaka lenne okom félni? – találtam rá végre a hangomra, miközben ügyetlenül
felpattantam mellőle.
–
Ha félsz a saját vágyaidtól, akkor igen – kacagta öntelten, mintha ő lett volna
a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphat magának.
Hát,
velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben engem kicsit sem nyűgözött
le a fölényeskedő, öntelt stílus.
–
Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.
Ahelyett,
hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a
szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem
volt, miért váltott ki belőlem ilyen mérhetetlen ellenszenvet, de nem is
szándékoztam azzal fáradni, hogy kiderítsem az okát.
Rögtönzött
tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott,
foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem
akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem
értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni.
Mintha egy csábító, ugyanakkor veszélyes árnyák lengte volna körül a pasast. Istenem, most segíts meg!
Csak
álltam bambán, mint, aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait
és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt
alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim
elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna
a tudatomból.
Minden
bizonnyal béna-képpel vizslathattam a farmerba és – talán túl lengén –
egyszínű, fekete pólóba burkolózott idegent, mert orra alatt sunyi mosolyra
görbült felemás szája.
–
Ami egyszer megtörtént, azt maga a Jóisten sem változtathatja meg, leszámítva a
történészeket – pöckölte meg az ujjaim között fityegő történelemkönyvet. –
Felesleges ilyen hazugságokkal tömnöd a fejedet. Tanulj inkább valami
értelmeset!
Magabiztosan
keresztbe rakta a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt
stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá, miközben kerestem a megfelelő
szavakat.
–
Majd igyekszem! – hagytam rá, és végül sikerült elillannom tekintete
börtönéből.
Szokásomhoz
híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.
–
Tanulhatnál valami hasznosat, amivel a jövőben sok pénzt tudsz majd keresni –
simította hátra hosszúra hagyott frufruját, ami tökéletesen állt, ezért
biztosra vettem, hogy a mozdulat egy berögzült, rossz szokás.
–
Ja! – hagytam rá lányos zavaromban és helyet foglaltam mellette.
Rejtély,
hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De
tényleg, mi a fene ütött belém?
–
Tetszik a hajad – csípte az ujjai közé egyik téglaszín tincsemet, és, mintha
csak az ő tulajdona lett volna, forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes
a színe?
–
Hát persze! – motyogtam szégyenlősen és ügyelve, hogy ne érintkezzek a bőrével,
a fülem mögé simítottam az arcátlan módon eltulajdonított hajtincset.
–
Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elcsórtad a padomat.
Olyan
lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, egyáltalán
nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is
elmondhattam volna magamról hasonlókat!
–
Tudtommal ez közterület.
–
Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt
deszkákat.
Egy
pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd tekintetem visszavándorolt az arcára.
Nem mondtam volna klasszikus értelemben véve helyesnek, sokkal inkább
férfiasnak, mégis, volt benne valami lenyűgöző, ami olyan vonzóvá varázsolta,
hogy jelentéktelen kis senkinek éreztem magamat a közelében.
–
Régebben én is így voltam vele.
Az
orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy sármos, menő fiúk
leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem
ismerkedési szándékkal.
–
Na, tessék! Máris van bennünk egy közös dolog. Ki tudja, talán több is –
simított végig a kezemen.
Reflexből
elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a
testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon is helyesen.
–
Az lehet, de nekem ideje mennem – kapcsoltam hirtelen, és menetirányba vágtam
magam, mintha tornaórán lettem volna Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem
ismerő tanárnőnél.
–
Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg, hogy mennyi közös van bennünk! – lépett
utánam.
Hanglejtése
ravaszul kecsegtetőnek tűnt, mintha mézesmadzagot húzogatott volna előttem és
azt várná, hogy mikor harapok rá. Maradni is akartam, meg nem is. Kegyetlen
dilemma.
–
Nem is lenne szabad veled beszélgetnem – tördeltem az ujjaimat.
A
francba, hogy nem sikerült belőlük hangot kipréselnem!
–
Undokoskodsz! Ez azt jelenti, hogy tetszem neked – kacsintott rám önelégült
képpel.
Egyáltalán
nem undokoskodtam. Nem értettem, hogy miért gyanúsított meg efféle koholt
váddal.
–
Nem is! – mentegetőztem hirtelenjében, mintha számított volna, hogy mit gondol.
–
Dehogy nem!
–
Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell – fordítottam hátat gyorsan.
Igazából
menekülni szerettem volna. Kezdett a párbeszéd túl kínos mederbe terelődni.
–
Na, ugye, hogy igazam van, undok kisasszony…
–
Jó-jó! – hagytam rá, de az idegen nem tágított. Elém lépett és zsiványul
elmosolyodott hegyben végződő orra alatt.
–
Akkor legalább a nevedet mondd meg! Elvégre én is bemutatkoztam. Egy magadfajta
hölgy biztosan tisztában van az illemszabályokkal.
Szemöldöke
magabiztosan hullámzott a homlokán. Tuti, hogy direkt csinálta. Hogy pukkadnál meg!
– Mit értesz a magadfajta alatt?
Azon
pillanatban leszállt a bénító köd az agyamra. Az a bizonyos dühből fakadó
bénító köd. A „magadfajta” szóval sikerült kihoznia a sodromból. Ez az egy,
átkozott szó úgy talált az elevenembe, mint kilőtt nyílvessző a célba.
Utáltam,
ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az egész világon.
Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a parkban is a
különcségemmel idegesítsenek, ahova pont, hogy kikapcsolódni mentem.
–
Hát tudod… – kezdte, és mutatóujjával körözni kezdett a halántéka előtt – aki
ilyen kettyós suliba jár.
Azt
hittem ott helyben kirúgom a rohadtul tökéletes fogsorát.
–
Ezt hogy érted?
Minden
bizonnyal olyan tekintettel bámulhattam rá, ahogyan akkor néz az ember
valakire, amikor a másik valami nagyon nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy
olyan általánosan elfogadott tényt, amiről mindenki tudja, hogy igaz.
–
A zakkantak közé jársz, nem? – tette fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt
kérdezte volna meg, hogy szerintem holnap esni fog-e az eső, vagy sem.
–
Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam össze a mellemen a karomat.
–
Pontosan tudod, hogy mire gondolok. A Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem.
Hát
persze, hogy jól sejtette. Tökéletessége nem is engedte volna, hogy rosszul
tippeljen.
–
És erre honnan jöttél rá? – vontam fel a szemöldököm és távolságtartóan
grimaszoltam.
–
Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta és felvette a padról a tankönyvemet,
aminek a gerincén ott virított a Szent Teréz logója, majd a kezembe nyomta. –
Elég volt ránéznem a könyvdere. A bivaly-méretű kereszt a nyakadban már csak
tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.
–
Akarod mondani, meggy!
Félre
húztam az orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a
kis, sárga tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól.
–
És, csak, hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres-neves iskola! A
legjobb a környéken, és sok lány a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen
közénk. Tőlünk egyenes út vezet a legmenőbb egyetemekre, és…
–
Jó-jó! Elhiszem! – intett le. – Ettől függetlenül mindenki kettyós abban az
iskolában.
–
Ilyen szó nem létezik! – förmedtem rá.
Legszívesebben
tökön rúgtam volna.
–
Bolondok, kattantak, gyengeelméjűek, sárgalaposak…
–
Honnan veszed? – köptem oda izzó dühvel. – Jártál már oda? Be sem engednének!
Nem
szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét és
ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen
közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.
–
Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek vissza a kettyós sulimba a lányok közé,
mert a zakkantak fenéken fognak billenteni, ha elkések. És, csak, hogy tudd, a
kereszt csak egy kiegészítő – vetettem oda és azzal a lendülettel, életemben
először levettem a nyakamból a kis ékszert (ami egyáltalán nem volt
bivaly-méretű) és a zsebembe mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus sőt,
ami azt illeti, még katolikus sem, akármennyire is látszom hülyének, vagy nem
ebbe a korba valónak. További szép napot, David!
–
Egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél – nevetett a képembe.
Hát,
kell az ilyet mondani? Eléggé egyértelműen utalt rá.
–
Rendben – hagytam rá.
Olyan
mérges voltam, hogy attól féltem, a szeme láttára bőgöm el magam.
–
Megmagyarázom!
–
Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam a könyvembe és megiramodtam az iskola
irányába.
–
Egy randit igazán beiktathatnánk! Holnap? – kiáltott utánam, mintha nem
játszottunk volna már le a felesleges kört.
Dühösen
hátraarcot vágtam. Nem bírtam szó nélkül tűrni a pofátlanságát. Hát, azért
mindennek van határa, nem?
–
Ha esti hetyegéshez keresel valakit, akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem
oda. – Nem bukom a bájgúnárokra!
–
Nem terveztem, hogy „hetyegek” veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez
csak egy randi. És egyébként sincs szükségem arra, hogy különböző olcsó
trükköket vessek be. Az olyan szánalmasan emberi – látványosan megborzongott. –
Odaleszel értem magadtól is, és te leszel az, aki végül bepróbálkozik majd
nálam – már-már lesajnálóan beszélt.
Ha
eddig dühös voltam, most sikerült kirobbantania belőlem a düh-vulkánt.
Komolyan, képes lettem volna megpukkadni, ő viszont kétségtelenül jót mulatott
szenvedő arckifejezésemen.
Szemét!
–
Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok!
Próbáltam
határozott, lekezelő hangnemet megütni, de nyavalygásom inkább egy durcás
kislány hisztijére emlékeztetett.
–
Milyen lány vagy? – lépett közelebb.
Olyan
közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját, könnyedén megérinthette
volna a vállamat. Gyorsan elfordultam és menetelni kezdtem a biztonságot
nyújtó, vaskos falak felé. Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél
hamarabb távol kerüljek tőle, de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek,
mint az elvárható lett volna.
Erőtlenül
bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna az összes
energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült és jó ideig töltőn kell
hagyni, hogy egyáltalán újra be
lehessen kapcsolni. Alig bírtam elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a
rémálmokban, amikor az ember menekülni akar, de a lábai ólomnehezek és nem tud
megmozdulni.
Még
nem értem el a robusztus tölgyfaajtót, de a lábaim máris megálljt parancsoltak.
Mintha csak részeg lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében és a
térdeim közé vettem a fejemet. A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a járdán. Orron beszív, szájon kifúj, orron
beszív, szájon kifúj –
ismételtem magamban, amit egészségtan órán tanultunk, közben pedig próbáltam
visszanyerni a kontrollt a testem felett.
Senki
nem bajlódott azzal, hogy megnézze, jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen
csattogott el előttem, ügyet sem
vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából, még örültem is neki. Hagyjanak csak békén!
Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek láttak.
Legszívesebben
lefeküdtem volna a hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy
ilyesféle luxust megengedjek magamnak. Elvégre, mégiscsak utcán voltam,
rosszullét ide vagy oda.
Hirtelen,
mintha csak egy angyal sietett volna a segítségemre, erős karokat éreztem meg a hónom alatt és az
akaratom ellenére emelkedni kezdtem. Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a
látványtól azon nyomban elszörnyedtem.
Teremtő Isten, végy magadhoz!
Úr isten Hajni! Nagggggyon jó!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, igyekszem!
VálaszTörlés