Borító

Na, milyen? :) 

Meglepetés részlet, csak nektek, csak most! :)

Hát... ez lett belőle... :)

                      Egy

Tudod milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azon gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni a napjaidat, hogy sohasem teheted, vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a közeg, amibe születtél és felnevelkedtél nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy, legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem mersz. 

Persze, nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami szüntelenül nő, gyarapszik, te pedig minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Megtagadod önmagad csak azért, hogy megfelelj és szeressenek. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú évek során kreáltak belőled? És ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretetet kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod különböző hazugságokkal? 

Én hordtam maszkot és ringattam magamat sosem létezett igazságokba, mert könnyebb volt hazudni, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt – mert így kellett tennem – s, ez akkor sem változott, amikor magam mögött hagytam a gyermeki éveket és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint. 

Az igazság az, hogy az életemnek fikarcnyi köze sem volt a felnőtt léthez. Elit gimnáziumba jártam, kitűnő bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet, nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A híres-neves vallásos iskola, aminek 12 éves korom óta koptattam a padjait és, amit én csak zárdának hívtam – mi tagadás – elejét vette sok olyan felmerülő problémámnak, melyek a kortársaimat érintették. 

„Hála” a Szent Teréz Leányotthon konzervatív értékrendjének, sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő, fazontalan, fekete egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát szigorúan felügyelték, szóval ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom a megfelelő árnyalatú szájfény kiválasztásával, vagy a lepattogzó körömlakkokkal sem, tudniillik, ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igazán használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden kétséget kizáróan a sárkányoktól származik. 

Esélytelen volt, hogy a fejemet elcsavarják csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha a töménytelen mennyiségű, bebiflázandó tananyag mellett időt tudok rá szakítani. Egyébként is, a szűkös kimenőmben még akkor is harcolnom kellett az idővel, ha nyugodtan végig szerettem volna böngészni az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében azon alkalmakkor, mikor ráuntam az ízetlen és ételnek egyáltalán nem nevezhető menzakajára. 

Az a kevéske idő, amit az árgus tekintetekkel figyelő iskolanővérek nélkül tölthettem délután 3 órától 5-ig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden másnak – ennek az okát is ész érvekkel meg tudták magyarázni. Végtére is, miért lenne szüksége egy ifjú hölgynek az iskolán kívüli szabadidőre, ha az oltalmazó falak között megkaphat mindent, amit egy erkölcsös, fiatal, értelmiségi kisasszony kívánhat? 

Na, igen. Én is sokat törtem a fejemet azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” kimenőmmel. Arra természetesen túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam, és még időben vissza is érjek. Említettem már, hogy a Szent Terézben nem tolerálják a késést? Így, biztos, ami biztos, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb elfoglaltság híján a szobámban lógtam és bőszen nyomtam a fejembe a tanulnivalót, vagy csak bámultam ki a koponyámból, miközben „ízléstelen” zenéket hallgattam a telefonomon, amiért megkaptam volna a magamét, ha lebukok. De, még ahhoz is szerencsétlen voltam, hogy fülön csípjenek. Nem egy eseménydús élet, annyi szent. 

Tőlem szokatlan módon azonban úgy gondoltam, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a közeli parkba, ami elsőéves koromban oly’ sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Akkoriban még elég volt heti egy, parkban töltött órácska, és újult erővel tudtam belevetni magamat a szürke hétköznapok mindennapos körforgásába. Mára már ez is megváltozott. Az eldugott, csöndesen magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. Képzeletbeli börtöncellám kitágított verziójának érzékeltem, ami minden látogatás alkalmával eszembe juttatta, hogy a saját életem fogja vagyok. 

A D-vitaminra azonban mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról a hosszú, keresztpántos szoknyámat, a fehér ingemhez felkaptam egy elnyűtt farmert, belebújtam a kabátomba, megragadtam egy tankönyvet, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, és elindultam napfürdőzni. 

Az iskolát a külvilágtól misztikus dimenziókapuként elválasztó nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis, a leggyönyörűbb melódiaként zengett – legalábbis az én fülem számára. A madarak csiviteltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. A járókelők nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak, vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módra hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem. 

A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, olyan érzetet keltve, mintha maga az élet érintett volna meg. Ettől valóban úgy éreztem, hogy életre keltem. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis-térdű gyermekek közé. Őszintén? Nem volt ebben semmi meglepő. Gyakorta éreztem hasonlót, amikor kiszakadtam a „zárda” falai közül. Talán ezért is engedélyeztem magamnak túl ritkán a kiruccanásokat. Kínzott a megelevenedő, szabadságomat hirdető hamis kép, és én mindennél jobban vágytam rá, hogy igaz legyen. 

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával és fütyörészve-szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki látott, azt gondolhatta, hogy megbolondultam, vagy esetleg részeg vagyok. Talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő pad hideg deszkáira, hallgattam a tavaszt jelző csiripelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait. 

Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amit legutoljára vettünk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit olvasok. Lényegében úgyis betéve tudtam már az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy szellő bele-beletúrt vörös tincseimbe, melyre az aláhulló vastag hajszálak aranyos ragyogással válaszoltak. 

Egy test vágódott le a padra és szorosan mellém húzódott. Alakja elzárta a felém irányuló napsugarak útját és árnyékot vetett a könyvemre. Alapból utáltam, ha az emberek behatoltak az aurámba, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor vadidegenek kerültek a közelembe. Közönyösen, fel sem nézve az idegenre szedelőzködni kezdtem. Anyukám már gyermekkoromban belém nevelte, hogy, ha idegen emberek szólítanak le, vagy férkőznek a közelembe, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok. 

Tartottam is volna magamat a jól bevált módszerhez, ha a fickó nem köszön rám. Először fel sem fogtam, hogy engem üdvözölt, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. Azon minutumban pánikba estem, a tagjaim pedig – miért is ne – megmerevedtek. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam minden bizonnyal jó két fejjel magasabb, szőke fickó.

– Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére és azt szeretném, ha békén hagyna. 

– Éjszaka lenne okom félni? – találtam rá végre a hangomra, miközben ügyetlenül felpattantam mellőle. 

– Ha félsz a saját vágyaidtól, akkor igen – kacagta öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphat magának. 

Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus. 

– Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem. 

Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt, miért váltott ki belőlem ilyen mérhetetlen ellenszenvet, de nem is szándékoztam azzal fáradni, hogy kiderítsem az okát. 

Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Mintha egy csábító, ugyanakkor veszélyes árnyák lengte volna körül a pasast. Istenem, most segíts meg! 

Csak álltam bambán, mint, aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból. 

Minden bizonnyal béna-képpel vizslathattam a farmerba és – talán túl lengén – egyszínű, fekete pólóba burkolózott idegent, mert orra alatt sunyi mosolyra görbült felemás szája. 

– Ami egyszer megtörtént, azt maga a Jóisten sem változtathatja meg, leszámítva a történészeket – pöckölte meg az ujjaim között fityegő történelemkönyvet. – Felesleges ilyen hazugságokkal tömnöd a fejedet. Tanulj inkább valami értelmeset! 

Magabiztosan keresztbe rakta a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá, miközben kerestem a megfelelő szavakat. 

– Majd igyekszem! – hagytam rá, és végül sikerült elillannom tekintete börtönéből. 

Szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam. 

– Tanulhatnál valami hasznosat, amivel a jövőben sok pénzt tudsz majd keresni – simította hátra hosszúra hagyott frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat egy berögzült, rossz szokás.

– Ja! – hagytam rá lányos zavaromban és helyet foglaltam mellette. 

Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra. De tényleg, mi a fene ütött belém? 

– Tetszik a hajad – csípte az ujjai közé egyik téglaszín tincsemet, és, mintha csak az ő tulajdona lett volna, forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe? 

– Hát persze! – motyogtam szégyenlősen és ügyelve, hogy ne érintkezzek a bőrével, a fülem mögé simítottam az arcátlan módon eltulajdonított hajtincset. 

– Egyébként én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elcsórtad a padomat. 

Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is elmondhattam volna magamról hasonlókat!

– Tudtommal ez közterület. 

– Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat. 

Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd tekintetem visszavándorolt az arcára. Nem mondtam volna klasszikus értelemben véve helyesnek, sokkal inkább férfiasnak, mégis, volt benne valami lenyűgöző, ami olyan vonzóvá varázsolta, hogy jelentéktelen kis senkinek éreztem magamat a közelében. 

– Régebben én is így voltam vele. 

Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy sármos, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal. 

– Na, tessék! Máris van bennünk egy közös dolog. Ki tudja, talán több is – simított végig a kezemen. 

Reflexből elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon is helyesen. 

– Az lehet, de nekem ideje mennem – kapcsoltam hirtelen, és menetirányba vágtam magam, mintha tornaórán lettem volna Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem ismerő tanárnőnél. 

– Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg, hogy mennyi közös van bennünk! – lépett utánam. 

Hanglejtése ravaszul kecsegtetőnek tűnt, mintha mézesmadzagot húzogatott volna előttem és azt várná, hogy mikor harapok rá. Maradni is akartam, meg nem is. Kegyetlen dilemma. 

– Nem is lenne szabad veled beszélgetnem – tördeltem az ujjaimat. 

A francba, hogy nem sikerült belőlük hangot kipréselnem! 

– Undokoskodsz! Ez azt jelenti, hogy tetszem neked – kacsintott rám önelégült képpel. 

Egyáltalán nem undokoskodtam. Nem értettem, hogy miért gyanúsított meg efféle koholt váddal. 

– Nem is! – mentegetőztem hirtelenjében, mintha számított volna, hogy mit gondol. 

– Dehogy nem! 

– Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell – fordítottam hátat gyorsan. 

Igazából menekülni szerettem volna. Kezdett a párbeszéd túl kínos mederbe terelődni. 

– Na, ugye, hogy igazam van, undok kisasszony… 

– Jó-jó! – hagytam rá, de az idegen nem tágított. Elém lépett és zsiványul elmosolyodott hegyben végződő orra alatt. 

– Akkor legalább a nevedet mondd meg! Elvégre én is bemutatkoztam. Egy magadfajta hölgy biztosan tisztában van az illemszabályokkal. 

Szemöldöke magabiztosan hullámzott a homlokán. Tuti, hogy direkt csinálta. Hogy pukkadnál meg! 

– Mit értesz a magadfajta alatt?

Azon pillanatban leszállt a bénító köd az agyamra. Az a bizonyos dühből fakadó bénító köd. A „magadfajta” szóval sikerült kihoznia a sodromból. Ez az egy, átkozott szó úgy talált az elevenembe, mint kilőtt nyílvessző a célba. 

Utáltam, ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az egész világon. Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a parkban is a különcségemmel idegesítsenek, ahova pont, hogy kikapcsolódni mentem. 

– Hát tudod… – kezdte, és mutatóujjával körözni kezdett a halántéka előtt – aki ilyen kettyós suliba jár.

Azt hittem ott helyben kirúgom a rohadtul tökéletes fogsorát. 

– Ezt hogy érted?

Minden bizonnyal olyan tekintettel bámulhattam rá, ahogyan akkor néz az ember valakire, amikor a másik valami nagyon nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy olyan általánosan elfogadott tényt, amiről mindenki tudja, hogy igaz. 

– A zakkantak közé jársz, nem? – tette fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt kérdezte volna meg, hogy szerintem holnap esni fog-e az eső, vagy sem. 

– Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam össze a mellemen a karomat. 

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok. A Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem. 

Hát persze, hogy jól sejtette. Tökéletessége nem is engedte volna, hogy rosszul tippeljen. 

– És erre honnan jöttél rá? – vontam fel a szemöldököm és távolságtartóan grimaszoltam. 

– Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta és felvette a padról a tankönyvemet, aminek a gerincén ott virított a Szent Teréz logója, majd a kezembe nyomta. – Elég volt ránéznem a könyvdere. A bivaly-méretű kereszt a nyakadban már csak tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.

– Akarod mondani, meggy!

Félre húztam az orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a kis, sárga tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól.

– És, csak, hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres-neves iskola! A legjobb a környéken, és sok lány a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen közénk. Tőlünk egyenes út vezet a legmenőbb egyetemekre, és… 

– Jó-jó! Elhiszem! – intett le. – Ettől függetlenül mindenki kettyós abban az iskolában. 

– Ilyen szó nem létezik! – förmedtem rá. 

Legszívesebben tökön rúgtam volna. 

– Bolondok, kattantak, gyengeelméjűek, sárgalaposak… 

– Honnan veszed? – köptem oda izzó dühvel. – Jártál már oda? Be sem engednének! 

Nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét és ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.

– Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek vissza a kettyós sulimba a lányok közé, mert a zakkantak fenéken fognak billenteni, ha elkések. És, csak, hogy tudd, a kereszt csak egy kiegészítő – vetettem oda és azzal a lendülettel, életemben először levettem a nyakamból a kis ékszert (ami egyáltalán nem volt bivaly-méretű) és a zsebembe mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus sőt, ami azt illeti, még katolikus sem, akármennyire is látszom hülyének, vagy nem ebbe a korba valónak. További szép napot, David! 

– Egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél – nevetett a képembe. 

Hát, kell az ilyet mondani? Eléggé egyértelműen utalt rá. 

– Rendben – hagytam rá. 

Olyan mérges voltam, hogy attól féltem, a szeme láttára bőgöm el magam. 

– Megmagyarázom! 

– Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam a könyvembe és megiramodtam az iskola irányába. 

– Egy randit igazán beiktathatnánk! Holnap? – kiáltott utánam, mintha nem játszottunk volna már le a felesleges kört. 

Dühösen hátraarcot vágtam. Nem bírtam szó nélkül tűrni a pofátlanságát. Hát, azért mindennek van határa, nem? 

– Ha esti hetyegéshez keresel valakit, akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem oda. – Nem bukom a bájgúnárokra! 

– Nem terveztem, hogy „hetyegek” veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez csak egy randi. És egyébként sincs szükségem arra, hogy különböző olcsó trükköket vessek be. Az olyan szánalmasan emberi – látványosan megborzongott. – Odaleszel értem magadtól is, és te leszel az, aki végül bepróbálkozik majd nálam – már-már lesajnálóan beszélt. 

Ha eddig dühös voltam, most sikerült kirobbantania belőlem a düh-vulkánt. Komolyan, képes lettem volna megpukkadni, ő viszont kétségtelenül jót mulatott szenvedő arckifejezésemen. 

Szemét!

– Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok! 

Próbáltam határozott, lekezelő hangnemet megütni, de nyavalygásom inkább egy durcás kislány hisztijére emlékeztetett. 

– Milyen lány vagy? – lépett közelebb. 

Olyan közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját, könnyedén megérinthette volna a vállamat. Gyorsan elfordultam és menetelni kezdtem a biztonságot nyújtó, vaskos falak felé. Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb távol kerüljek tőle, de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek, mint az elvárható lett volna. 

Erőtlenül bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna az összes energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült és jó ideig töltőn kell hagyni, hogy egyáltalán újra be lehessen kapcsolni. Alig bírtam elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a rémálmokban, amikor az ember menekülni akar, de a lábai ólomnehezek és nem tud megmozdulni. 

Még nem értem el a robusztus tölgyfaajtót, de a lábaim máris megálljt parancsoltak. Mintha csak részeg lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében és a térdeim közé vettem a fejemet. A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a járdán. Orron beszív, szájon kifúj, orron beszív, szájon kifúj – ismételtem magamban, amit egészségtan órán tanultunk, közben pedig próbáltam visszanyerni a kontrollt a testem felett. 

Senki nem bajlódott azzal, hogy megnézze, jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen csattogott el előttem, ügyet sem vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából, még örültem is neki. Hagyjanak csak békén! Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek láttak. 

Legszívesebben lefeküdtem volna a hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy ilyesféle luxust megengedjek magamnak. Elvégre, mégiscsak utcán voltam, rosszullét ide vagy oda.

Hirtelen, mintha csak egy angyal sietett volna a segítségemre, erős karokat éreztem meg a hónom alatt és az akaratom ellenére emelkedni kezdtem. Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a látványtól azon nyomban elszörnyedtem. 

Teremtő Isten, végy magadhoz! 

MEGJELENIK A KÖNYVEM!!!

Csodálatos reggelt kívánok Drágáim! 

Van szerencsém egy fantasztikus hírt megosztani veletek, illetve többet is, de most maradjunk a legfontosabbnál! 

Hála a jó égnek, hogy abban a korban születtem, amikor a könyvkiadás már mindenki számára elérhető és a kiadók nem csak a nagy nevekkel állnak szóba. Éppen ezért, szeretném nektek bejelenteni, hogy a a Kísértés néven futott, (azóta már jó párszor átnevezett) Kavargó Rózsaszirmok névre hallgató regényem 2017 első felében végre meg fog jelenni. Juhú! 

Kicsit furcsa visszatérni erre a blogra, olvasni a kis gyermeteg szárnypróbálgatásaimat, visszanézni a bődületes nagy hibáimat, a kiforratlan írótechnikámat. Sajnos és szerencsére eltelt már jó pár év az indulás óta, és egyáltalán azóta, hogy utoljára ide írtam. Volt időm fejlődni, azt is tettem. :) 

Átalakult a regény is, az eredeti sztoriból (és szövegből) csak minimális elemeket mentettem meg, ami - bevallom - egy nagyon szomorú időszakot jelentett, végtére is, olyan volt, mintha plasztikai műtétek százainak vetettem volna alá a gyerekemet. Ennek ellenére egy percig sem bánom, hogy kifordítottam a sarkaiból a teljes történetet, mert lett belőle egy annyira jó regény (illetve több, erről majd később), hogy még én is meglepődtem saját magamon. Egy jó pár hónapja már készen vagyok az első két kötettel, illetve már a harmadikat is majdnem befejeztem, de még mindig nem tudom elhinni, hogy én hoztam világra ezt a történetet. 

Mivel egyértelműen tudom, hogy mi lesz a vége, elcsábultam és megírtam az epilógust. Nem most, már hónapokkal korábban. Hát... ha ti láttatok már embert sírni... (Hagyjuk!) 

Lényeg a lényegben, hogy alkottam egy olyan könyvet, amit mindig is szerettem volna olvasni. Angyalok, boszorkányok, titkok, szerelem, árulás, dráma, humor és persze egy kis erotika. 

Nem én vettem észre, hanem az előolvasók, hogy egy olyan kiforrott stílusom lett, hogy ezer közül is felismerik az írásaimat. Éppen az egyik pikáns szexjelenetemet küldtem el az egyik előolvasómnak (kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakció), de nem akartam megmondani, hogy én írtam. Persze, nem tudtam titokban tartani. Egyből felismerte a szavakon a kézjegyemet. Igazából, szerintem ez egy nagyon jó dolog és nem tudom, hogy csináltam, de úgy látszik, összejött. 

És, ha már a szexjeleneteknél tartunk. Igazából nem nagyon akartam... MERTEM belevinni szexet, azon túl, hogy említés esik róla pár mondatban. Idegenkedtem a gondolattól, hogy számomra ismeretlen emberek a szexuális fantáziálgatásaimat (akárhogy is mondjuk, ez az) olvasgassák. Aztán belegondoltam, hogy az ismeretlenekkel még csak-csak megbirkózom, na de hogy a közvetlen környezetem ilyet olvasson tőlem... Agyrém! (És igen, azóta mama és papa is beleolvasott, ugh!) 

Aztán egyik drága előolvasóm, igazából a leglelkesebb és legsegítőkészebb előolvasóm, rábeszélt, hogy nyugodtan fejtsem ki ezeket a részeket, mert fontosak a főhősnő személyiségfejlődésében (ez való igaz), elengedhetetlen a karakterek megismeréséhez és úgy egyébként is szórakoztatóak. 

Zsigerből úgy írtam meg a jeleneteket, hogy még a fájdalmas és drámai szituációkba is csepegtettem humort. Ez tényleg nem szándékos volt, inkább a saját személyiségemnek köszönhető. Imádom, amikor a főhősnőm kiszól a szövegből és kommentálja a saját hülyeségeit. Ezeken akkorákat nevetek írás (és olvasás) közben, hogy zeng tőlem a ház. 

Szétszedtem a könyvet is, az eredetileg 600 oldalra tervezett első részből költséghatékony okokból lett két 350-400 oldalas könyv. Bevallom, ezen sokat vacilláltam. Az első rész ugyanis így önmagában inkább egy bevezetőkötet. Aztán átolvastam egy csomó, általam szeretett könyv első kötetét. A legtöbb szintén csak egy bevezetőkötet, így mertem nagyot gondolni és trilógiába átvinni a dolgot. Aztán vagy bebukom, vagy nem. :) (A profit nincs a céljaim között). 

A személyes kedvencem egyébként a harmadik kötet. Még én magam is látom, hogy hogyan változtam mind személyiségileg, mind írástechnikailag az elmúlt években, de különösen az elmúlt fél évben, amikor ténylegesen csak a regényemre koncentráltam. A harmadik részt egy igazi mesterműnek tartom, önmagamhoz képest. Persze, könnyebb dolgom volt vele, mint a korábbiakkal. Megvan minden karakter, van egy jól felépített világ, stabilan állnak a konfliktusok. Már csak el kell varrjam a szálakat úgy, hogy nagyot szóljon (úgy lesz, hihi). Szóval, elmondhatom, hogy ahogyan haladunk előre az időben és a regényekben, egyre jobb lesz a történet. Legalábbis remélem, hogy az olvasók is így fogják gondolni. :) 

Előolvasói vélemények alapján el merem hinni, hogy van helyem az írók között. És, hé! Elvégre nekem azért adtak egy kemény-fedelest, mert író lennék, vagy micsoda. :D 

Ha esetleg érdekel benneteket a könyvem, vagy a könyvkiadás menete, minden, ami ezzel kapcsolatos, akkor gyertek át a nem rég indult blogomra! Folyamatában mindent meg fogok osztani veletek, a tördeléstől kezdve a borítóterven át, a mintapéldány, majd a kész könyv kézhezvételéig.

Természetesen beszélek majd a terjesztésről, arról, hogy én személy szerint milyen marketingstratégiát építettem fel (amit most csinálok is az :D), meg még sok minden másról, bennfentes infókról. 

Mivel azzal, hogy a nagyvilág elé tárom, ami a fejemben van, gyakorlatilag lecsupaszítom önmagam, így nem lesz okom sem hazudni, sem szépíteni a dolgokon. Mindenről ŐSZINTÉN fogok beszélni. Még a gyengeségeimről is, elvégre emberek vagyunk. 

Szóval, ha érdekelnek benneteket az ilyen dolgok, akkor kattintsatok IDE, ha pedig esetleg facebookon jelölnétek az írói profilomat, akkor IDE. A "civil" profilomon is elértek, azt pedig ITT találjátok. :)  

Ma vagy holnap közzéteszem az első videót, érdemes lesz megkukkantani! 

Puszi! 

(Szolgálati közlemény: A bejegyzést átolvasás nélkül közlöm, mert tegnap nagyon felöntöttem a garatra és szétrobban a fejem, szóval az esetleges hibákat majd később javítom. Dont judge me! :D).