Futni... de hova? Merre? Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és nem szerepelt a jövőbeli terveim között a nyaktörés egy elhagyatott erdőben. Jobb megoldás híjján kénytelen voltam négykézlábra ereszkedni. A tenyerem belesüppedt a köd áztatta erdőtalajba, lerombolva ezzel az aljzaton elnyúló népes bogárvárost. A kis teremtmények idegesen szaladgáltak a tenyerem alatt, némelyikük rámászott a kézfejemre, hogy hangos sikoltással egybekötve tovarepítsem. Undorodva tapogattam a talajt, nem szerettem volna hozzáérni semmi gusztustalanhoz. Végül, a kezem ügyébe került egy erős, masszív gyökér. Óvatosan követtem a göcsörtös fatartozékot úgy, mintha kötél lenne, amit a barlangban eltévedt kalandvágyó túrázók követnek, hogy megtalálják a kivezető utat. Szánalmasan igaz, de eljutottam a gyökér gazdájához és letelepedtem a tövébe. A szívem szüntelenül dobolt a mellkasomban, olyan ütemben, mint az indián zenészek a vásárokban. A rossz előérzetem újra felszínre tört, de ilyen helyzetben az ember képes beképzelni olyat is, ami nincs. Mint például az egyre közeledő lépések zaja. Esküdni mertem volna, hogy hallom, de próbáltam elhesegetni a gondolatot. Elvégre rajtam kívül nincs olyan hülye, aki éjnek-évadján erdőkben mászkál. Valószínűleg a pszichopata gyilkosok is tisztában vannak ezzel az egészen nyilvánvaló ténnyel, ezért nem is lehet okom a félelemre. Mégis, az ilyen horrorisztikus helyszínen a pszichopata gyilkos az utolsó, ami az ember eszébe jut. Komoly vitába keveredtem lényem azon részével, mely rendíthetetlenül állította, hogy léptek zaja rondít bele az erdő misztikus csendjébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése