folytatás 8

Életem első felnőtt élménye nem olyan volt, mint amiről korábban álmodoztam. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy a hercegem egy gyönyörű szobába vezet, ahol csak a gyertyák fénye törti meg a sötétséget. Úgy képzeltem, hogy ez a mesebeli herceg, majd egy baldachinos ágyra ültet, amin rózsaszirmok ezrei lapulnak, édes illattal belengve az álombaillő szobát. Mégsem bántam meg, hogy az egyetlen kincsemet ami volt David-nek ajándékoztam. A mesebeli herceg idilli képét el kellett engednem, hogy életre kelhessek. Az ajándék, amit adtam csekélység volt ahhoz képest, hogy David életet lehelt megfáradt testembe. Hosszú percekig hallgattam egyenletes szuszogását, majd összeszedtem magamat és esetlenül kimásztam az ágyból, hogy megkeressem a ruháimat a szoba sötétjében, és felöltözzek. Ahogy végigsimítottam csodás testén arra gondoltam, hogy az ártatlanságom elvesztése, nem nagy áldozat volt azért, amit cserébe kaptam. Ő volt a legnagyobb ajándék. Felért minden mással, amiben életem során részem volt. Pontosabban, amiben élettelen életem során részem volt.  A karórámra pillantottam, de nem tudtam kivenni, hogy mennyi lehet az idő, ezért óvatosan felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló kislámpát. Újra ránéztem az órámra, az 22:13-at mutatott. Zavartan fókuszáltam a kis szerkentyűre, de rá kellett jönnöm, hogy nem képzelődtem. Valóban késő este volt már. Magamra kaptam az ingemet és a kabátomat, majd közelebb lépdeltem David-hez.
- David! - szóltam bátortalanul. - Ébren vagy?
- Mi a baj? - nyögte.
- Mennem kell. Már nagyon késő van. - magyaráztam.
- Most akarsz menni? Aludj velem. - nyöszörögte és átkarolta a darakamat, hogy odahúzzon maga mellé az ágyba.
- Szívesebben aludnék veled, mint a lányokkal, de muszáj visszamennem.
David nagyot fújt, és felült az ágyban.
- Nem kell elkísérned. - mentegetőztem. - A busz az iskola előtt tesz le.
- Na ne hülyéskedj. - felelte gúnyosan. - Még nem ismered ezt a környéket. - fújta, majd egy hirtelen mozdulattal kipattant az ágyból. Gyorsan magára kapta a ruháit, és már indulásra készen álltunk. Lebotorkáltunk a sötét lépcsőházban, hogy kijussunk az utcára, majd végig sétáltunk a feketeségbe burkolózott utcákon, hogy elérjünk a buszmegállóhoz.
- Az utolsó busz 11-kor indul. - szólt.
Gyorsan az órámra pillantottam, az utcai lámpák fényénél. Kereken 11 volt. Ahogy visszanéztem a busz már be is kanyarodott a sarkon.
- Vigyázz magadra. - súgtam és megcsókoltam.
- Veled megyek.
- Ugyan már. Nem tudsz vissza jönni. A buszon nem lesz bajom. - feleltem és közelebb léptem a kitáruló ajtóhoz.
- Várj! - szólt hirtelen és megragadta a vállamat. - Add a mobilod.
Nem értettem miért kéri el a telefonomat, de engedelmeskedtem a kérésének.
- Ez a számom. - mondta és bepötyögte a ramaty kis készülékbe, aztán megcsörgette saját magát, hogy az én számom is meglegyen neki.
- Jönnek vagy nem? - mordult fel a buszsofőr.
- Megyek már. - válaszoltam, és felpattantam a buszra. Az üres volt, csak leghátul ült egy-két ember, akikre ügyet sem vetettem. Elhelyezkedtem legelöl, közel a sofőrhöz és gyönyörködtem az éjjeli város szépségében. Sosem láttam még így, nagysága és szabadsága szabályosan elbódított. Végül befordultunk az iskola utcájára, én pedig lekászálódtam a koszos, viseltes járműről.