Rendelhető a Kavargó Rózsaszirmok

Sziasztok! Ma vagyunk egy hónaposak és egy naposak. :) Ezen csodás alkalom jóvoltából elhozom nektek az első három fejezetet. Ha tetszett a betekintő, az alábbi linken rendelhettek: http://undergroundbolt.hu/kavargo-rozsaszirmok

KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK

1.

T

udod, milyen érzés úgy élni az életedet, hogy mindig megfelelj másoknak? A szüleidnek, a tanáraidnak, az ismerőseidnek. Tudod, milyen folyton folyvást azt lesni, hogy mit várnak el tőled mások és szüntelenül azon gürcölni, hogy ne okozz nekik csalódást? És azt tudod-e, hogy milyen úgy tengetni a napjaidat, hogy sohasem teheted vagy mondhatod azt, amit valójában szeretnél, mert a közeg, amibe születtél és felnevelkedtél nem fogadna el téged? És te nem akarsz csalódást okozni azoknak az embereknek, akiket szeretsz, vagy legalábbis szeretned kellene. Nem akarsz, de sokkal inkább nem mersz.

Persze, nem a fizikai tested gátol meg benne, hanem az a mérhetetlen szeretetéhség, ami évek óta gyülemlik a lelkedben. Ami szüntelenül nő, gyarapszik, te pedig minél jobban vágyakozol a szeretet után, annál jobban elnyomod a valódi énedet. Megtagadod önmagad, csak azért, hogy megfelelj és szeressenek. De ha nem magadat adod, akkor valóban téged szeretnek, vagy azt a képzelt személyt, akit hosszú évek során kreáltak belőled? És ha álarcot kell viselned azért, hogy szeretetet kunyerálj, vajon valóban kapsz-e szeretetmorzsákat, vagy csak önmagadat ámítod különböző hazugságokkal?

Én hordtam maszkot és ringattam magamat sosem létezett igazságokba, mert könnyebb volt hazudni magamnak, mint elfogadni a tényt, hogy az egész világon senkire sem számíthatok. Játszottam az eminens diákot, a jó-kislányt, és ez akkor sem változott, amikor magam mögött hagytam a gyermeki éveket, és beléptem a felnőtté válás kapuján. Persze, csak papírforma szerint.

Az igazság az, hogy az életemnek fikarcnyi köze sem volt a felnőtt léthez. Elit gimnáziumba jártam, kitűnő bizonyítványokkal örvendeztettem meg a szüleimet, nem hódoltam semmiféle káros szenvedélynek, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. A híres-neves vallásos iskola, aminek tizenkét éves korom óta koptattam a padjait és, amit én csak zárdának hívtam – mi tagadás – elejét vette sok olyan felmerülendő problémámnak, melyek a kortársaimat érintették.

„Hála” a Szent Teréz Leánynevelő Intézet konzervatív értékrendjének, sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit húzzak magamra reggelente, mert a csaknem földet-seprő, fazontalan, fekete egyenruha alatt viselhettem volna akár sado-mazo szerkót is, a kutya sem vette volna észre. Mondjuk, az életem minden egyes pillanatát szigorúan felügyelték, szóval, ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem volt gondom a megfelelő árnyalatú szájfény kiválasztásával vagy a lepattogzó körömlakkokkal sem, tudniillik, ilyen holmikat egy „zárdába” zárva nem igazán használhat az ember lánya, főként, ha a nevelőnője minden kétséget kizáróan a sárkányoktól származik.

Esélytelen volt, hogy a fejemet elcsavarják csalfa férfiak, mivel randizni még akkor sem lett volna bátorságom, ha a töménytelen mennyiségű, bebiflázandó tananyag mellett időt tudok rá szakítani. Egyébként is, a szűkös kimenőmben még akkor is harcolnom kellett az idővel, ha nyugodtan végig szerettem volna böngészni az étlapot a város egyik olcsóbb éttermében, ha ráuntam az ízetlen és ételnek egyáltalán nem nevezhető menzakajára.

Az a kevéske idő, amit az árgus tekintetekkel figyelő iskolanővérek nélkül tölthettem, délután három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden másnak – ennek az okát is ész érvekkel meg tudták magyarázni. Végtére is, miért lenne szüksége egy ifjú hölgynek az iskolán kívüli szabadidőre, ha az oltalmazó falak között megkaphat mindent, amit egy erkölcsös, fiatal, értelmiségi kisasszony kívánhat?

Na, igen. Én is sokat törtem a fejemet azon, hogy mit kezdjek a „nesze semmi, fogd meg jól” kimenőmmel. Arra természetesen túl kevés volt, hogy eljussak valahová a városban, jól érezzem magam és még időben vissza is érjek. Említettem már, hogy a Szent Terézben nem tolerálják a késést? Így, biztos, ami biztos, a legtöbbször nem is fáradtam azzal, hogy elhagyjam az iskola falait. Jobb elfoglaltság híján a szobámban lógtam és bőszen nyomtam a fejembe a tanulnivalót vagy csak bámultam ki a koponyámból, miközben „ízléstelen” zenéket hallgattam a telefonomon, amiért megkaptam volna a magamét, ha lebukok. De még ahhoz is szerencsétlen voltam, hogy fülön csípjenek. Nem egy eseménydús élet, annyi szent.

Tőlem szokatlan módon azonban úgy gondoltam, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a közeli parkba, ami elsőéves koromban oly’ sokszor tanúja volt a könnyeim távozásának. Akkoriban még elég volt heti egy, parkban töltött órácska, és újult erővel tudtam belevetni magamat a szürke hétköznapok mindennapos körforgásába. Mára már ez is megváltozott. Az eldugott, csöndesen magányos hely sem volt már az, aminek hajdanán, gyerekfejjel láttam. Képzeletbeli börtöncellám kitágított verziójának érzékeltem, ami minden látogatás alkalmával eszembe juttatta, hogy a saját életem foglya vagyok.

A D-vitaminra viszont mindenkinek szüksége van, így lehajítottam magamról a hosszú, keresztpántos szoknyámat, a fehér ingemhez felkaptam egy elnyűtt farmert, belebújtam a kabátomba, megragadtam egy tankönyvet, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, és elindultam napfürdőzni.

Az iskolát a külvilágtól misztikus dimenziókapuként elválasztó nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis, a leggyönyörűbb melódiaként zengett – legalábbis az én fülem számára. A madarak csiviteltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, vagy egymásnak mutogattak illetlen kézjeleket. Egyesek nevetgéltek, mások meggyötört arccal telefonáltak vagy csak néztek ki a fejükből és zombi-módra hagyták, hogy vigye őket a lábuk a megszokott útvonalon. Utóbbiból volt a legtöbb. Idősek, fiatalok, gyermekek. Mennyi különböző ember, különböző sors. Mennyi élet lüktetett azon a pár méteren, amit megtettem.

A tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat, olyan érzetet keltve, mintha maga az élet érintett volna meg. Ettől valóban úgy éreztem, hogy életre keltem. Hogy én is részese vagyok a világnak. Beolvadtam a nagy körforgásba a dudáló sofőrök, a szatyrot cipelő édesanyák, a bibis-térdű gyermekek közé. Őszintén? Nem volt ebben semmi meglepő. Gyakorta éreztem hasonlót, amikor kiszakadtam a „zárda” falai közül. Talán ezért is engedélyeztem magamnak túl ritkán a kiruccanásokat. Kínzott a megelevenedő, szabadságomat hirdető, hamis kép, és én mindennél jobban vágytam rá, hogy igaz legyen.

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog szabadság-illatával, és fütyörészve-szökdécselve elugrándoztam a parkba. Bárki, aki látott, azt gondolhatta, hogy megbolondultam vagy esetleg részeg vagyok. Talán egy picit így is volt. Megrészegített a szabadság, az élet, a lüktetés. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő pad hideg deszkáira, hallgattam a tavaszt jelző csiripelést, a dudákba vegyült idegességet, a távoli építkezések zajait.

Megszokásból felcsaptam a tankönyvet annál a fejezetnél, amit legutoljára vettünk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit olvasok. Lényegében, úgyis betéve tudtam már az anyagot. Egyszerűen csak csináltam valamit, hogy ne üljek tétlenül, közben pedig élveztem, ahogy a lágy szellő bele-beletúrt vörös tincseimbe, melyre az aláhulló, vastag hajszálak aranyos ragyogással válaszoltak.

Egy test vágódott le a padra és szorosan mellém húzódott. Alakja elzárta a felém irányuló napsugarak útját és árnyékot vetett a könyvemre. Alapból utáltam, ha az emberek behatoltak az aurámba, nem beszélve azokról a helyzetekről, amikor vadidegenek kerültek a közelembe. Közönyösen, fel sem nézve az idegenre, szedelőzködni kezdtem. Anyukám már gyermekkoromban belém nevelte, hogy, ha idegen emberek szólítanak le, vagy férkőznek a közelembe, a legjobb dolog, amit tehetek, ha gondolkodás nélkül kereket oldok.

Tartottam is volna magamat a jól bevált módszerhez, ha a fickó nem köszön rám. Először fel sem fogtam, hogy engem üdvözölt, kellett jó néhány másodperc, mire leesett a tantusz. Azon minutumban pánikba estem, a tagjaim pedig – miért is ne – megmerevedtek. Kicsit sem volt bizalomgerjesztő látvány a deltás testű, nálam minden bizonnyal jó két fejjel magasabb, szőke fickó.

– Ne aggódj, nem foglak fényes nappal molesztálni! – folytatta, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű tényt, miszerint magasról teszek a fejére és azt szeretném, ha békén hagyna.

– Éjszaka lenne okom félni? – találtam rá végre a hangomra, miközben ügyetlenül felpattantam mellőle.

– Ha félsz a saját vágyaidtól, akkor igen – kacagta öntelten, mintha ő lett volna a legsikeresebb nőcsábász a világon, aki bárkit megkaphat magának. Hát, velem rossz lóra tett. A korosztályommal ellentétben engem kicsit sem nyűgözött le a fölényeskedő, öntelt stílus.

– Neked aztán van önbizalmad! – csattantam fel, amin még én magam is meglepődtem.

Ahelyett, hogy megfogadtam volna édesanyám intését és elhúztam volna a csíkot, dühödten a szemébe néztem, hogy pillantásommal elküldjem melegebb égtájakra. Fogalmam sem volt, miért váltott ki belőlem ilyen mérhetetlen ellenszenvet, de nem is szándékoztam azzal fáradni, hogy kiderítsem az okát.

Rögtönzött tervem azonban rögvest kudarcba fulladt. Égkék tekintete az enyémbe fúródott, foglyul ejtett, és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogyan sem akaródzott kijönni hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem értettem. Egy furcsa, szokatlan vonzás, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Mintha egy csábító, ugyanakkor veszélyes árnyák lengte volna körül a pasast.

Istenem, most segíts meg!

Csak álltam bambán, mint, aki először lát embert. Bámultam kitüremkedő arccsontjait és kockában végződő állát. Felső ajka egy leheletnyivel vastagabbnak tűnt alatta pihenő párjánál. Az agyam ócska számítógép módjára lefagyott, az izmaim elnehezedtek. Az ellenszenvnek pedig nyoma sem volt, mintha kiradírozták volna a tudatomból.

Minden bizonnyal béna-képpel vizslathattam a farmerba és – talán túl lengén – egyszínű, fekete pólóba burkolózott idegent, mert orra alatt sunyi mosolyra görbült felemás szája.

– Ami egyszer megtörtént, azt maga a Teremtő sem változtathatja meg, leszámítva a történészeket – pöckölte meg az ujjaim között fityegő történelemkönyvet. – Felesleges ilyen hazugságokkal tömnöd a fejedet! Tanulj inkább valami értelmeset!

Magabiztosan keresztbe rakta a lábait. Még ezt az egyszerű mozdulatot is képes volt stílusosan véghezvinni. Megbabonázva bámultam rá, miközben kerestem a megfelelő szavakat.

– Majd igyekszem… – hagytam rá, és végül sikerült elillannom tekintete börtönéből.

Szokásomhoz híven idegesen tördeltem az ujjaimat, mint mindig, amikor zavarban voltam.

– Tanulhatnál valami hasznosat, amivel a jövőben sok pénzt tudsz majd keresni – simította hátra hosszúra hagyott frufruját, ami tökéletesen állt, ezért biztosra vettem, hogy a mozdulat egy berögzült, rossz szokás.

– Ja! – mondtam lányos zavaromban, és helyet foglaltam mellette. Rejtély, hogy miért vetemedtem efféle balgaságra.

De tényleg, mi a fene ütött belém?

– Tetszik a hajad – csippentette az ujjai közé egyik rézszínű tincsemet, és, mintha csak az ő tulajdona lett volna, forgatni kezdte az ujjai között. – Természetes a színe?

– Hát persze! – motyogtam szégyenlősen, és ügyelve, hogy ne érintkezzek a bőrével, a fülem mögé simítottam az arcátlan módon eltulajdonított hajtincset. Még az hiányzott nekem, hogy eltörje az imádott hajamat.

– Egyébként, én David vagyok, és nem akarlak megsérteni, de elcsórtad a padomat.

Olyan lazán csevegett, mintha ezer éve cimborák lettünk volna. Úgy tűnt, egyáltalán nem hozza zavarba, hogy egy vadidegen emberrel beszélget. Bár én is elmondhattam volna magamról hasonlókat!

– Tudtommal ez közterület.

– Mindig idejövök, ha el akarok rejtőzni a világ elől – paskolta meg a korhadt deszkákat.

Egy pillanatra elidőztem pattogó kezein, majd tekintetem visszavándorolt az arcára. Nem mondtam volna klasszikus értelemben véve helyesnek, sokkal inkább férfiasnak, mégis, volt benne valami lenyűgöző, ami olyan vonzóvá varázsolta, hogy jelentéktelen kis senkinek éreztem magamat a közelében.

– Régebben én is így voltam vele.

Az orrom alatt piszmogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy sármos, menő fiúk leszólítanak. Igazából, még béna fiúk sem szóltak hozzám sűrűn, főleg nem ismerkedési szándékkal.

– Na, tessék! Máris van bennünk egy közös dolog. Ki tudja, talán több is – simított végig a kezemen.

Reflexből elrántottam a közeléből vékonykás ujjaimat. Fel sem fogtam, hogy mit teszek, a testem a jóváhagyásom nélkül cselekedett, nagyon is helyesen.

– Az lehet, de nekem ideje mennem! – kapcsoltam hirtelen, és menetirányba vágtam magam, mintha tornaórán lettem volna Kecskénél, a legbrutálisabb, kegyelmet nem ismerő tanárnőnél.

– Ha csak így lelépsz, sosem tudjuk meg, hogy mennyi közös van bennünk! – lépett utánam.

Hanglejtése ravaszul kecsegtetőnek tűnt, mintha mézesmadzagot húzogatott volna előttem, és azt várná, hogy mikor harapok rá. Maradni is akartam, meg nem is. Kegyetlen dilemma.

– Nem is lenne szabad veled beszélgetnem… – tördeltem az ujjaimat.

A francba, hogy nem sikerült belőlük hangot kipréselnem!

– Undokoskodsz. Ez azt jelenti, hogy tetszem neked – kacsintott rám önelégült képpel.

Egyáltalán nem undokoskodtam. Nem értettem, hogy miért gyanúsított meg efféle koholt váddal.

– Nem is! – mentegetőztem hirtelenjében, mintha számított volna, hogy mit gondol.

– Dehogynem!

– Higgy, amit akarsz! Nekem mennem kell – fordítottam hátat gyorsan.

Igazából, menekülni szerettem volna. Kezdett a párbeszéd túl kínos mederbe terelődni.

– Na, ugye, hogy igazam van, undok kisasszony…

– Jó-jó! – hagytam rá, de az idegen nem tágított. Elém lépett, és zsiványul elmosolyodott hegyben végződő orra alatt.

– Akkor legalább a nevedet mondd meg! Elvégre, én is bemutatkoztam. Egy magadfajta hölgy biztosan tisztában van az illemszabályokkal.

Szemöldöke magabiztosan hullámzott a homlokán. Tuti, hogy direkt csinálta.

Hogy pukkadnál meg!

– Mit értesz a magadfajta alatt?

Azon pillanatban leszállt a bénító köd az agyamra. Az a bizonyos dühből fakadó bénító köd. A „magadfajta” szóval sikerült kihoznia a sodromból. Ez az egy, átkozott szó úgy talált az elevenembe, mint kilőtt nyílvessző a túl közeli célba. Utáltam, ha különcnek tartottak. Annál jobban semmit sem utáltam az egész világon. Egyébként is, az iskolában is mindig kifogtak, nehogy már még a parkban is a különcségemmel idegesítsenek, ahova pont, hogy kikapcsolódni mentem.

– Hát, tudod… – kezdte, és mutatóujjával körözni kezdett a halántéka előtt – aki ilyen kettyós suliba jár.

Azt hittem, ott helyben kirúgom a rohadtul tökéletes fogsorát.

– Ezt hogy érted?

Minden bizonnyal olyan tekintettel bámulhattam rá, ahogyan akkor néz az ember valakire, amikor a másik valami nagyon nagy butaságot mond, vagy megcáfol egy olyan általánosan elfogadott tényt, amiről mindenki tudja, hogy igaz.

– A zakkantak közé jársz, nem? – tette fel a kérdést olyan fapofával, mintha azt kérdezte volna meg, hogy szerintem holnap esni fog-e az eső, vagy sem.

– Nem tudom, hogy mire gondolsz – fontam össze a mellemen a karomat.

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok! A Szent Terézben tanulsz, ha jól sejtem.

Hát persze, hogy jól sejtette. Tökéletessége nem is engedte volna, hogy rosszul tippeljen.

– És erre honnan jöttél rá? – vontam fel a szemöldököm, és távolságtartóan grimaszoltam.

– Jó a megfigyelőképességem – mosolyogta, és felvette a padról a tankönyvemet, aminek a gerincén ott virított a Szent Teréz logója, majd a kezembe nyomta. – Elég volt ránéznem a könyvedre. A bivaly-méretű kereszt a nyakadban már csak tényleg cseresznye volt a tejszínhab tetején.

– Akarod mondani, meggy!

Félrehúztam az orromat, majd újra összefontam a karjaimat a mellkasomon, mintha a kis, sárga tankönyvet próbáltam volna megvédelmezni a becstelen támadásoktól.

– És, csak, hogy felvilágosítsalak, a Szent Teréz egy híres-neves iskola! A legjobb a környéken, és sok lány a fél karját is odaadná, hogy bekerülhessen közénk. Tőlünk egyenes út vezet a legmenőbb egyetemekre, és…

– Jó-jó! Elhiszem! – intett le. – Ettől függetlenül mindenki kettyós abban az iskolában.

– Ilyen szó nem létezik! – förmedtem rá.

Legszívesebben tökön rúgtam volna.

– Bolondok, kattantak, gyengeelméjűek, sárgalaposak…

– Honnan veszed? – köptem oda izzó dühvel. – Jártál már oda? Be sem engednének!

Nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét, és ő is összefonta a karjait a mellkasán, mintha csak azt akarta volna nagyképűen közölni velem, hogy legyőzött a szópárbajban.

– Na, jó! Ha megengeded, akkor megyek vissza a kettyós sulimba a lányok közé, mert a zakkantak fenéken fognak billenteni, ha elkések! És, csak, hogy tudd, a kereszt csak egy kiegészítő! – vetettem oda, és azzal a lendülettel, életemben először levettem a nyakamból a kis ékszert, (ami egyáltalán nem volt bivaly-méretű) majd a zsebembe mélyesztettem. – Nem vagyok bigott katolikus, sőt, ami azt illeti, még katolikus sem, akármennyire is látszom hülyének, vagy nem ebbe a korba valónak. További szép napot, David!

– Egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél! – nevetett a képembe.

Hát, kell az ilyet mondani? Eléggé egyértelműen utalt rá.

– Rendben – hagytam rá.

Olyan mérges voltam, hogy attól féltem, a szeme láttára bőgöm el magam.

– Megmagyarázom!

– Na, még csak az kellene! – kapaszkodtam a könyvembe, és megiramodtam az iskola irányába.

– Egy randit igazán beiktathatnánk! Holnap? – kiáltott utánam, mintha nem játszottunk volna már le a felesleges kört.

Dühösen hátraarcot vágtam. Nem bírtam szó nélkül tűrni a pofátlanságát. Azért mindennek van határa, nem?

– Ha esti hetyegéshez keresel valakit, akkor rossz ajtón kopogtatsz! – vetettem oda. – Nem bukom a bájgúnárokra!

– Nem terveztem, hogy „hetyegek” veled – csinált macskakörmöt az ujjaival. – Ez csak egy randi. És egyébként sincs szükségem arra, hogy különböző olcsó trükköket vessek be. Az olyan szánalmasan emberi – látványosan megborzongott. – Odaleszel értem magadtól is, és te leszel az, aki végül bepróbálkozik majd nálam! – már-már lesajnálóan beszélt.

Ha eddig dühös voltam, most sikerült kirobbantania belőlem a düh-vulkánt. Komolyan, képes lettem volna megpukkadni, ő viszont kétségtelenül jót mulatott szenvedő arckifejezésemen.

Szemét!

– Egy öntelt hólyag vagy, én pedig nem olyan lány vagyok!

Próbáltam határozott, lekezelő hangnemet megütni, de nyavalygásom inkább egy durcás kislány hisztijére emlékeztetett.

– Milyen lány vagy? – lépett közelebb.

Olyan közel volt hozzám, hogy ha kinyújtotta volna a karját, könnyedén megérinthette volna a vállamat. Gyorsan elfordultam, és menetelni kezdtem a biztonságot nyújtó, vaskos falak felé. Próbáltam sebesen szedni a lábaimat, hogy minél hamarabb távol kerüljek tőle, de ez nem tűnt olyan egyszerűen kivitelezhetőnek, mint az elvárható lett volna.

Erőtlenül bandukoltam a járdán. Olyan volt, mintha a beszélgetés elszívta volna az összes energiámat. Mint egy telefon, ami csutkára lemerült, és jó ideig töltőn kell hagyni, hogy egyáltalán újra be lehessen kapcsolni. Alig bírtam elvánszorogni az iskoláig. Mint azokban a rémálmokban, amikor az ember menekülni akar, de a lábai ólomnehezek és nem tud megmozdulni.

Még nem értem el a robusztus tölgyfaajtót, de a lábaim máris megálljt parancsoltak. Mintha csak részeg lettem volna, szédelegve leültem egy fal tövében, és a térdeim közé vettem a fejemet. A tankönyv kihullott a karjaim öleléséből és hangos csattanással landolt a járdán.

Orron beszív, szájon kifúj, orron beszív, szájon kifúj – ismételtem magamban, amit egészségtan órán tanultunk, közben pedig próbáltam visszanyerni a kontrollt a testem felett.

Senki nem bajlódott azzal, hogy megnézze, jól vagyok-e. A lábak sokasága sietősen csattogott el előttem, ügyet sem vetve arra, hogy szükségem lenne-e orvosi segítségre. Igazából, még örültem is neki. Hagyjanak csak békén! Mindig is utáltam, ha az emberek sebezhetőnek láttak.

Legszívesebben lefeküdtem volna a hideg járdára, de a szégyenérzetem nem engedte, hogy ilyesféle luxust megengedjek magamnak. Elvégre, mégiscsak utcán voltam, rosszullét ide vagy oda.

Hirtelen, mintha csak egy angyal sietett volna a segítségemre, erős karokat éreztem meg a hónom alatt, és az akaratom ellenére emelkedni kezdtem. Felnéztem, hogy lássam, mi történik, de a látványtól azon nyomban elszörnyedtem.

Teremtő Isten, végy magadhoz!

– Nem hiszem el, hogy megint itt vagy… – nyögtem kiábrándultan, de akármennyire is szerettem volna eltolni magamtól a pökhendi fickót, egy fikarcnyi erő sem volt a testemben, amit segítségül hívhattam volna.

– Jobb lenne, ha örülnél! – lökte oda öntelten. – Vagy jobb’ szeretnél az utcán éjszakázni?

– Ha már muszáj elviselnem téged, legalább maradj csendben, jó? Az önteltségedtől hasogatni kezd a fejem – nyöszörögtem.

– Inkább vedd be ezt! – matatott a zsebében fél kézzel.

Na, persze, hogy magasról tett a kérésemre és nem fogta be a száját.  Nem tudtam, mit akar bevetetni velem, de nem tudtak volna annyit fizetni, hogy lenyeljek valamit, amit egy idegen ember nyom a kezembe. Utolsó erőmből megráztam a fejemet, jelezve ezzel, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem beszedni.

– Vedd be ezt a szart! – utasított, miközben a kezembe csempészett egy sárgás, tabletta-szerű izét, amit azon nyomban a járdára pottyantottam, és ügyetlenül próbálkoztam a széttaposásával.

– Be akarsz drogozni? – csuklott el a hangom a totális kétségbeesés hatására.

Az agyamban lepörgött a nővérek minden korábbi intése. Hasztalan volt, képtelen voltam a védekezésre. Csak remélni mertem, hogy egyetlen tabletta volt nála, amit megfeszített erővel sikeresen porrá zúztam a járdán. A fickó lenézően bámult rám kék szemeivel.

– A búbánatos fene se akar téged bedrogozni! Kurvának gyenge lennél, más egyebet meg mit kezdenék veled?

– Embercsempészet, szervdonorság… – motyogtam az orrom alatt.

– Jaj, fogd már be! – intett le, és úgy, hogy érkezésem sem volt reagálni, begyömöszölt egy darab bogyót a számba, aminek hányás íze volt.

Akármi is volt az, azonnal szétolvadt a nyelvemen, mint azok a szájfrissítő lapocskák. Esélyem sem volt kiköpni. Pánikba estem. Lelki szemeim előtt már lepergett jövőbeli, szex-rabszolgaként eltöltött életem filmje. Elengedtem magam, behódoltam a megmásíthatatlannak, és felkészültem a teljes eszméletvesztésre, de az csak nem akaródzott bekövetkezni. Éppen ellenkezőleg. Fél percbe sem telt, és tényleg kezdtem magamat sokkal jobban érezni. Ezt az is jelezte, hogy megmentőm izmoktól dudorodó karja kicsúszott a hónom alól, én pedig nem zakóztam el ólajtó módjára.

– Mi a fenét gyömöszöltél belém? – förmedtem rá, de a hangomból hiányzott az erő.

Annak ellenére, hogy használt, még nem értettem egyet a ténnyel, hogy akaratom ellenére bevetetett velem valamit.

– Túl korai a kérdés, nem gondolod? – húzta széles vigyorra a száját, hogy megvillogtassa fogkrémreklámba illő fogsorát.

– Hagyj békén! – kapálóztam esetlenül. – Drogot tömsz egy fiatal lányba? Hát mekkora szemét vagy te?

A perverz beszólására már nem is reagáltam. Nem is tudtam volna hogyan.

– Nyugodj már le! – kurjantott egy akkorát, hogy a torkomon akadt minden kitörni készülő szitok. – Homeopátiás cucc. Leesett a vércukorszinted.

– Aha… – hagytam rá, miközben kisepertem a szememből a hajamat. – És te ezt honnan tudod? 

– Orvostanhallgató vagyok – húzta ki magát büszkén.

– Aha…

Gyanúsan méregettem a férfit. Kerekedő izmai és széles háta láttán inkább tippeltem volna ketrecharcosnak vagy valamiféle bandatagnak.

– Nincs valami bő szókincsed – simította hátra a tökéletesen álló frufrut. Fú, de idegesített ez a mozdulata. – Többet kellene olvasnod! És nem ilyeneket – hajolt le, majd lenézően a kezembe nyomta a történelemkönyvemet.

– Nem hiszem el, hogy van olyan gyógyszer, ami ennyi idő alatt használna! – érveltem, figyelmen kívül hagyva a bunkó megjegyzését. – Meg egyébként is, van benned beépített vércukorszintmérő?

– Ezek szerint van – kacsintott öntelten.

Fürdőzött a tökéletesség fényében, és élvezte.

Gyökér!

– Ja, és itt a számom, ha esetleg további orvosi ellátásra lenne szükséged! – tette hozzá, és becsúsztatott egy kis cetlit a zsebembe.

Kőkorszaki módszer. És mikor írta rá? Vagy névjegykártyával a zsebében mászkál? Rémes személyiség…

– Ha bajom lesz, majd elmegyek egy igazi orvoshoz! – húzódtam tőle távolabb.

– Tartsd csak meg a számot! Sosem tudhatod, mikor jön jól egy spanci a városban.

– Spanci? – vontam össze a szemöldököm értetlenül.

Milyen szavakat használ ez a bájgúnár? Nyelvújítónak képzeli magát, vagy mi?

Az orra alatt elvigyorodott. Miért éreztem úgy, hogy az általa vélt gyér szókincsemen somolyog? Szívesen letöröltem volna a képéről a mosolyt, de tehetetlen voltam vele szemben. 

A fene vinné el!

– Tudod, az olyan haverféle – bökött oldalba.

Hogy mer fogdosni? Bunkó!

– Aha… – húzódtam még távolabb, hogy ne tudjon újra megérinteni. – Nem értek tahóul, bocsi!

– További szép napot, Catherine! – vigyorgott az arcomba, majd hátat fordított, és elsétált olyan szélsebesen, mintha sosem lett volna ott.

– Hé! Honnan tudod a nevemet, te zaklató? Ez nem volt rajta a könyvemen! – kiáltottam utána, de válaszként csak feltartotta a jobb kezét, megrezgette a levegőben köszönés gyanánt, és úgy, hogy vissza sem nézett rám, eltűnt a járókelők rengetegében.

A hónom alá fogtam a könyvemet, bedugtam a zsebembe a kézfejemet, az ujjaimmal pedig megéreztem a medálomat. Kivettem, a tenyerembe fogtam, és végigsimítottam a hátulján pihenő feliraton: Catherine. Olyan miniatűr betűkkel gravírozták bele, amit egész egyszerűen sehogyan sem láthatott.

Dühösen visszatuszkoltam az ékszert a zsebembe, és megiramodtam az iskola felé. Úgy trappoltam végig az utcán, hogy majdnem felökleltem egy szembejövő idős hölgyet, aki a fejét csóválva valami ilyesmit motyogott: „Ezek a mai fiatalok…” Nem foglalkoztam vele, inkább villámsebességgel másztam meg az öreg lépcsősort, ami a szobámhoz vezető folyosóba torkollott, és bosszúsan berontottam a szegényesen berendezett lyukba, ami az ideiglenes tetőt jelentette a fejem fölött. A szobatársam, Yvette az íróasztala felett gubbasztott és úgy tűnt, nagyon bele van merülve valamibe.

– Mit csinálsz? – battyogtam oda hozzá kíváncsian.

– Jósolok magamnak.

– Juj! – kaptam a fejemet az ajtó felé. – Tedd el gyorsan! Még az hiányzik, hogy meglássák!

– Nyugodj már le! Senki sem fogja meglátni. Jósoljak neked? – nézett fel rám a kártyalapok felől.

– Nem hiszek az ilyesmiben – motyogtam, miközben ledobtam a könyvemet az ágyra.

– Ó, Catie! Élj már egy kicsit! – felkapkodta az asztalról a lapokat, és összekeverte őket, majd lehajította elém a paklit. – Tessék! Emeld háromba! Bal kézzel! – szólt rám, mert reflexből a jobb kezemmel nyúltam a lapok után.

Még egyszer az ajtó felé sandítottam, majd remegő kézzel gyorsan háromba emeltem a paklit.

– Hm… – pakolgatta a lapokat olyan arccal, mintha valamiféle nagymester lett volna. – Szerelmes leszel, Catie. Micsoda váratlan fordulat. Sosem gondoltam volna rólad.

– Ugyan már! – fordultam el tőle pironkodva.

– Belép az életedbe egy éjsötét-szemű, hollóhajú férfi, akit már korábbról ismersz. Elég jól ismersz, ami azt illeti. Hm… Szexi – motyogta magának. – Magas, szálkás és jó a hátsója. Pénzes. Nyami! A szerszám is jó, ha engem kérdezel – pillantott fel rám egy kacér mosollyal a képén. – De, szerintem te ezt jobban tudod, mint én. Lefeküdtél vele?

– Egek, Yvette! – pirultam el. – Dehogy feküdtem! Sem vele, sem mással! És egyébként is, nem ismerek férfiakat. Ilyet pedig főleg nem.

– Jelenleg egy bögyös macával múlatja az időt. De ne aggódj, simán kiütöd a csajt a nyeregből.

– Képzelem…

– Elwood! – ejtette ki a nevemet zsivány mosollyal az arcán. – Ezt az oldaladat jól titkoltad, te kis perverz dög… – kacagott fel, a kártyákon állomásozva a szemeivel.

– Nem vagyok perverz! És a férfiak hidegen hagynak – vontam meg a vállamat.

– Úgy tűnik, ez a jövőben változni fog. A nem is olyan távoli jövőben.

Na persze!

– Hol szedted te össze ezt az Adoniszt? – pakolta a kártyákat megállás nélkül. – Régről ismered. Ez nem friss ismeretség. A pasas odáig meg vissza van érted. Hm, te mákos…

– Ez egy hülyeség! Senki sincs értem odáig!

– Én a helyedben megnézném, kivel állok szóba! Lesz olyan, akit meg fogsz bánni. De nem tiszta a kép. Több srácot is látok körülötted. Te hány férfival kefélsz? – nézett rám olyan szemekkel, mintha azt sem tudná, hogy ki vagyok és meglepődne rajta, hogy a szobában állok.

– Eggyel sem! És fekete hajú pasit még csak hírből sem ismerek.

– Hát, a kártya ezt mutatja. Egyikük nagyon durván át fog vágni a jövőben. Vigyázz!

– Majd résen leszek – hagytam rá.

– Itt pedig van egy nagy törés, látod? – kocogtatta meg az egyik, félelmetesen kinéző lapot. – Mintha meghalnál. Vagy még inkább, megszületnél. Nem értem teljesen – járatta végig a mutatóujját a kártyákon. – Szent Iván éjszakáján valami történni fog veled. Valami, ami megváltoztat mindent. Pozitív dolog lesz, ne félj!

– Most direkt nézel hülyének, igaz?

– A neve D-vel fog kezdődni, ha érdekel – mondta válaszként.

– Kinek?

Már nem is bírtam követni, hogy mit beszél.

– Hát az igazinak – villantott fel egy cinkos mosolyt. 

– Na, jó! – nevettem fel. – Komolyan, ezt mégis miből látod? – bámultam a még töretlen cigánykártya-lapokra.

– Megérzés – csapta össze a kártyákat vigyorogva.

– Megint szívtál, igaz? – vontam össze a szemöldökömet rosszallóan.

– Ami azt illeti, igen – közölte a legnagyobb természetességgel. – De attól még látom, amit látok. Be fog jönni, nyugi! – paskolta meg a kézfejemet.

– Képzelődsz! – fordítottam neki hátat.

– Egyébként, hogy csináltad?

– Micsodát? – néztem vissza a vállam felett.

– Iszonyat hatalmas energia van benned. Soha életemben nem láttam még ilyen könnyen olvasható, tiszta kirakást – úgy bámult rám, mintha valamiféle űrlény lettem volna.

– Boszorkány vagyok, nem tudtad? – csóváltam meg nevetve a fejemet.

Én meg a szerelem, egy sötét hajú ismerőssel. Meg Szent Iván éjszaka… Hogyne már! Lehet, magának jósolt. Inkább, mint nekem.

2.

M

ásnap mexikói chilis-babot „szolgáltak fel” a menzán, ami még a szokásosnál is undorítóbbra sikeredett. Ha meg kellett volna ennem, biztosan visszahánytam volna az egészet, a reggeli kukoricakása kíséretében, ezért inkább lepasszoltam az egyik csajnak, akiről tudtam, hogy egy vaskondérnyi kaját is magába tud szuszakolni anélkül, hogy egyetlen dekát is hízna. Ő jól járt, én meg legalább nyugodt szívvel cammogtam el egy közeli kajáldába, ahol rendeltem magamnak grillezett csirkecombokat, sült krumplival és görögsalátával.

Uh, nyami!

A finom fűszerek elegyétől megrészegülve, malac módjára tömtem magamba a falatokat, miközben hódoltam az egyik kedvenc időtöltésemnek: bámészkodtam. (A másik a lustálkodás volt). Az étteremben nem sok látnivaló akadt, ezért kinéztem az üvegfalon és azt hittem, menten félrenyelek.

Hát miért ver engem a Jóisten?

Az idegesítő fickó ott állt előttem, teljes életnagyságban, az üveg túloldalán. Önelégülten rám vigyorgott, és már indult is befelé.

Na, ne!

Ha nem lettem volna olyan éhes, mint egy hadifogságból szabadult katona, és már kifizettem volna a rendelésemet, simán meglépek a hátsó ajtón, de így kénytelen voltam maradni. Az öntelt hólyag letelepedett velem szemben. Hogy volt pofája odaülni az asztalomhoz? Legszívesebben szétvertem volna a fején a tányéromat.

– Mit akarsz? – köptem oda köszönés nélkül.

– Nem szokásom csak úgy akarni semmit. Én cselekszem – közölte nemes egyszerűséggel.

Lemondóan sóhajtottam.

– Jó, akkor mit csinálsz?

– Randizom.

Lekezelően felhorkantam, miközben lenyeltem egy nagyobb darab, ropogós sült húst.

– Végül csak lemondtál a frappáns tervedről, hogy majd én futok utánad?

– Futni fogsz – felelte szórakozottan, és kilopott egy sült krumplit a tányéromból. Akkorát csaptam a kezére, hogy még a pincér is megszégyellte magát, és inkább visszafordult.

– Miért zaklatsz? – nyögtem lemondóan. – Valami megszállott vagy?

– Túl sokra tartod magad, hercegnőm! Egyszerűen csak erre jártam.

Na, persze! Majd el is hiszem neki. Mondjuk, én már azon sem lepődtem volna meg, ha igazat beszél. Amilyen az én szerencsém…

– Brutális a kaja a menzán. Kérlek, csak hadd egyem meg a grillcsirkémet!

Kérlelő tekintettel néztem rá. Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy felhagy a zaklatásommal, de azért próbálkozni lehet.

– Közben beszélgethetünk…

Na, mit mondtam! Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. Igazából, senkihez sem volt hangulatom. Egyszerűen csak szerettem volna a magam kis csendességében kiélvezni, hogy végre egyedül lehetek, és nem kell elviselnem magam körül azt a sok, idegesítő diákot, meg a karót-nyelt nővéreket.

David – miért is ne – rendelt magának egy habos-kapucsínót, hogy még véletlenül se szabadulhassak meg tőle. Egy lány, a mellettünk lévő asztalnál, stílusosan elmorzsolt egy könnycseppet, és jó hangosan, hogy az egész étterem hallhassa, ódákat zengett párja figyelmességéről, majd büszkén szagolgatta az ajándékba kapott rózsacsokrát, aminek minden bizonnyal állott virágbolt-illata lehetett, semmi egyéb. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas? Magamban hangosan kinevettem, és akármennyire is hangzik hihetetlenül, csöppnyi irigység sem vegyült a nevetésembe.

– Hogy én mekkora balfék vagyok! – kurjantott David, majd egy nagyot csapott az asztalra.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Már törzsvendégnek számítottam az étteremben. Olcsón adtak finomat és nagy adagot, ráadásul még közel is volt a sulihoz, erre David beéget. Rohadtul nem volt kedvem új kedvenc éttermet keresni magamnak.

– Elfelejtettem a virágot – csóválta meg bosszúsan a fejét, majd lassan kevergetni kezdte a forró italát, és másodperceket áldozott arra az életéből, hogy az örvénylő folyadékot pásztázza a tekintetével. Csak nem bírtam ki, hogy ne nyissam kérdésre a számat.

– Milyen virágot? – húztam fel gyanakvóan a szemöldököm. Valami miatt úgy éreztem, hogy magam alatt fogom vágni a fát a kérdéssel.

– Hát a tiedet – ivott bele a kapucsínóba, közben pedig magabiztosan eleresztett egy kacsintást.

Ha nem féltem volna attól, hogy kitiltanak, biztosan kupán vágom.

– Ez nem egy randi! – morogtam, miközben próbáltam nem megfulladni a dühtől és a sült krumplitól.

– A randevú jelentése találka, mi pedig találkoztunk, szóval, de, ez egy randi!

Úgy vigyorgott és bólogatott, mint azok a kutyák, amit a kocsik kalaptartóján szoktak tárolni az emberek.

– Ahogy akarod! – legyintettem lemondóan. – De, csak, hogy tudd, nem igazán vagyok oda a virágokért!

– Na, ne nevettess! – lögybölte meg az italát. – Nincs olyan nő a világon, aki ne nyáladzana egy virágcsokor láttán.

Hüvelykujjával jelentőségteljesen rámutatott a még mindig nyávogó-nyáladzó szőkeségre mellettünk.

– Hát, amint látod, van – mutattam magamra, miközben elszörnyedve bámultam az élő prezentációt. – Irtózom a gyilkosságtól meg a haláltól, a vágott virág pedig halott. Sokkal jobban szeretem, ha ott hagyják őket, ahová valók: a természetben. Igazán csak ott gyönyörűek. Meg amúgy is, ha valakinek virágot adsz, akkor azt azért teszed, mert pozitív érzelmeket táplálsz iránta. Ergo, szereted, vagy legalábbis kedveled őt. A szeretet pedig a legélőbb dolog a világon. Maga az életerő, az élet értelme. Fejlődik, nő, áthat mindent és mindenkit. Miért prezentálná valaki ezt az érzést egy halott dologgal? Miért vennéd el valaminek az életét egy olyan érzelem kifejezésére, ami mag az élet? Én ebben sosem találtam logikát.

Egy kínosan hosszú pillanatig csak bámult rám, mintha elemezné a hallottakat, majd szólásra nyitotta felemás száját, aminek a sarkában barnás kis folt jelezte az odaragadt kapucsínóhab jelenlétét. 

– Ez egy íratlan szabály. A férfi virággal kedveskedik a nőnek, mert azt úgy illik.

Hát, ami engem illetett, továbbra is úgy gondoltam, hogy pocséklás megölni szegény virágot.

– Alternatívának ott vannak a cserepes virágok. Azok is szépek – vetettem fel az ötletet.

– A cserepes virágok? – kacagott fel. – Azért az mégiscsak furcsa lett volna, ha beállítok az első randinkra egy jukka pálmával, nem?

Türelmetlenül horkantottam. Nem bírtam tovább palástolni az indulataimat.

– EZ-NEM-EGY-RANDI! – tagoltam ingerülten a szavakat, olyan hangerővel, hogy a fél étterem felém kapta a fejét. Szégyenkezve elhallgattam. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire bolond lenne, vagy tudatosan bosszant, és élvezi, hogy beégethet mások előtt. Az utóbbira tippeltem. 

– Nem fejtem ki megint! – húzta ki magát pökhendi módon.

– Ne is! – emeltem magam elé a kezeimet védekezésképpen.

Az hiányzott volna még az életemből, hogy újra rákezdjen a „randevú” szó elemezgetésére.

– Szóval, jukka… – motyogta magának szórakozottan.

– EGY SZÓVAL SEM MONDTAM, HOGY JUKKA! – förmedtem rá.

– Tudod, a pincérek téged méregetnek – nézett el felettem. – Én a helyedben nem ordibálnék! A végén még kivágnak, és akkor füstbe megy a randink.

Olyan kárörvendő magabiztossággal vigyorgott, hogy toporzékolni szerettem volna, ehelyett azonban nyugalmat erőltettem magamra. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire felbosszantott. Nagyot nyeltem és beszélni kezdtem.

– Ha beállítottál volna egy jukka pálmával, én azt hazavittem volna magammal. Gondoztam volna, gyönyörködtem volna benne, ahogy nő, ahogy fejlődik. Akármikor ránéztem volna, ez a mai nap jutott volna az eszembe. De hála az égnek, nem hoztál jukka pálmát, ami azt jelenti, hogy nem kell még évekig a képedre gondolnom.

Hangtalanul kémlelte az arcomat.

– Tudod, irigyellek – motyogta eltűnődve egy hosszabb szünet után. – Te annyira élsz…

Akkorát nevettem, hogy majdnem lefordultam a székről. Az egyáltalán nem helytálló megállapítása sehogyan sem illett a beszélgetés fonalába.

Lehet, hogy mégiscsak gyagyás…

– Hát, te nagyon nem ismersz engem! Ezt iszonyatosan rosszul látod! – ellenkeztem.

– Nincs igazad! – rázta meg a fejét. – Nem olyan vagy, mint mások. Nem félsz a magánytól. És ezért sokkal több időd van önmagadra. Sokkal jobban meg tudod élni az érzelmeket. Mindent mélyebben élsz meg, mint az átlag. Még a természetet is. Olyan dolgokra fordítasz figyelmet, ami másoknak semmit sem jelent. Például, egy virág élete…

Szájtátva figyeltem, ahogy ismeretlenül kielemzett.

– Erre a jukkából jöttél rá? – mosolyodtam el zavartan.

Nem vallottam volna be neki semmi pénzért, de lenyűgözött.

– Mondjuk…

– Hát, én inkább azt mondanám, hogy különc vagyok – tűnődtem.

Hátrasimította a frufruját, és az asztalon keresztül közelebb hajolt hozzám.

– Különcnek lenni jó! – súgta oda, ravaszul nevető szemekkel.

Fájdalmasan ciccentettem.

– Különcnek lenni egyet jelent a magányossággal – ellenkeztem.

– Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. És egyébként is, inkább legyek magányos, mint olyan társaságra vesztegessem az időmet, akik átlagosak.

Látványosan megborzongott.

– Szóval, én még véletlenül sem vagyok átlagos?

– Nagyon nem – mosolyodott el.

– Mi baj azzal, ha valaki az?

– Unalmas – húzta el az orrát. – Kiszámítható.

– Én szeretnék unalmas és kiszámítható lenni, ha ezzel együtt járna, hogy vannak barátaim és normális családom, akikre számíthatok. De különc vagyok, ez van – tártam szét a karomat, és eljátszottam, hogy csöppet sem visel meg a dolog.

Fogalmam sem volt, hogy miért tárom fel előtte a legféltettebb titkaimat, a legbensőbb fájdalmaimat. Talán azért, mert jólesett kibeszélni magamból egy olyan emberrel, aki látszólag megértett engem. Ezt sem gondoltam volna róla, mikor először megláttam, de még öt perccel korábban sem.

– Különleges vagy! – mosolyogta, és átnyúlt az asztal felett, hogy megsimogassa az arcomat, de végül milliméterekre a bőrömtől meggondolta magát, és visszaejtette a kezét az asztalra. Nem tudtam, hogy megengedném-e neki, hogy hozzám érjen, ezért örültem, hogy mégsem érintett meg. – Nem akarlak elriasztani – mondta bocsánatkérően. – Ez túl sok volt már neked?

– Tudod, még senkivel sem beszéltem ilyen őszintén az érzéseimről – feleltem válaszként.

Nem hazudtam. Ha jobban belegondoltam, még senkivel sem beszéltem az érzéseimről, a világnézetemről és úgy lényegében semmiről sem, ami megkívánta volna, hogy közelebb engedjek valakit magamhoz.

– Ez mit akar jelenteni? – vigyorodott el úgy, mintha pontosan tisztában lett volna vele, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rám.

– Szeretnék többet lenni veled… – ismertem be.

Nem tudom, miért mondtam ezt neki, de így volt. Találtam benne valami lenyűgözőt. A végén még tényleg igaza lesz, és én fogok futni utána.

Bármit, csak azt ne!

– Az érzés kölcsönös. Egy ilyen különleges lány…

– Ennyire fontos ez neked? – vágtam a szavába illetlenül. – Úgy értem, hogy valaki különleges legyen.

Eltűnődve méregettem őt. Nem értettem, mi ez a különlegesség mánia.

– Ebben a mai mocsokban, amit világnak hívunk? – horkant fel. – Igen, az.

– Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni.

– A mai világ egyébről sem szól, csak a tucatról. Tucat minden és mindenki.

Undorodva elfintorodott. Valóban komolyan gondolhatta a dolgot, nem pedig csak egy jól kifundált terv lépéseit követte, hogy lenyűgözzön. Legalábbis, úgy tűnt, hogy az igazi gondolatait osztja meg velem. Elgondolkodtam a szavain.

– Szerintem pont manapság lett divat az a bizonyos „egyéniség”. Mindenki egyéniség akar lenni.

Széles vigyorra húzta a száját úgy, hogy kivillantak hibátlan, hófehér fogai.

– Látod, észre sem vetted, és kimondtad a kulcsszót. Ha valami divatos, az nálam már kizárja, hogy egyedi legyen.

– Hát… – morfondíroztam. – Fene se tudja, lehet, hogy van benne valami.

– A különlegesség erő és hatalom. És én szeretem a hatalmat, Catherine.

Szabályosan ragyogtak kék szemei, miközben beszélt. Biztosra vettem, hogy tényleg szomjazza a hatalmat. Mi is lett volna, ha egy normális, szerény srácot sodor az utamba a sors?

– Egy kicsit narcisztikus vagy, nem igaz? – tűnődtem a szemeit vizslatva.

Állta a tekintetemet. Hát hogyne állta volna.

– Megtehetem! – vont vállat mosolyogva, majd kihörpintette a kapucsínóját, intett a pincérnek, és elővette a tárcáját.

– Máris megyünk? – kérdeztem szinte kétségbeesetten.

Amint feldolgoztam magamban, hogy milyen hangsúllyal tettem fel a kérdést, rögvest az asztal alá szerettem volna süllyedni. David hozta a formáját és beképzelten vigyorgott.

– Nemsokára lejár a kimenőd.

Beletúrtam a zsebembe, és ránéztem a telefonomra. Igaza volt.

– Számon tartod az egész órarendemet?

Teljesen elképedtem. Lehetetlen, hogy valaki ennyire túlbuzgó legyen.

– Csak figyelek a részletekre – mozgatta meg magabiztosan a szemöldökét, ami olyan tökéletes ívet formált, hogy könnyedén megszégyenítette volna bármelyik nőt is.

– Hozhatok még valamit? – termett mellettünk egy szemrevaló, nyurga fiatalember, akinek az érkezését igazából észre sem vettem, csak akkor figyeltem fel rá, amikor megszólalt.

– Köszönöm, csak fizetni szeretnék.

– És én is – kotortam bele a táskámba, hogy előkerítsem a pénztárcámat.

– A kisasszonyét is számolja hozzá! A többi pedig a magáé – nyújtott át egy olyan összegű bankjegyet, amiből minden bizonnyal még kétszer kijött volna a rendelésünk. Már kezdtem volna ellenkezni, de nem akartam a felszolgáló srác előtt jelenetet rendezni. Az olyan ciki.

Mintha csak egy párt alkottunk volna, kiléptünk az utcára, közben pedig végig magamon éreztem égkék tekintetét. Hatalmas testével úgy tornyosult felém, mint egy harangtorony. Szégyenlősen tipegtem mellette a magam kis 160 centijével. Na, jó, igazából 158.

– Mondtam, hogy eljössz velem randira! – bökött oldalba gyengéden, miközben lassan sétáltunk a kora márciusi napsütésben.

Igaza lett. Valóban úgy csűrte csavarta a szálakat, hogy csak kihozott a dologból egy „randit”. Teljesen lenyűgözött. Még a hátrányból is előnyt tudott kovácsolni, és olyan ügyesen keverte a lapokat, mint egy mesteri kártyajátékos. Irigyeltem ezért, meg még sok minden másért is. Én soha semmit nem tudtam az előnyömre fordítani. A tanuláson kívül pedig mindenhez szerencsétlen voltam, a hiper-szuper lexikális tudásommal meg kitörölhettem a valagamat a való életben.

– Hogy csinálod ezt? – pillantottam fel rá zavartan.

– Micsodát? – mosolyodott el, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy mire értettem.

– Képes lennél az egész világot a lábaid elé fektetni, és még csak meg sem kellene erőltetned magadat.

– Adottság – öltött rám nyelvet felemás ajkai közül.

Irigykedve bámultam rá. Bárcsak feleannyi önbizalmam lett volna, mint neki! Egészen biztosan máshogy alakult volna az életem.

– Újra látni akarlak! – fordult felém, mikor megérkeztünk az iskola elé.

Még hogy nem szokott „akarni” dolgokat…

– Nem is tudom… – vontam meg a vállam.

– Hát, a számomat tudod – csettintett a nyelvével, és továbbsétált.

Egy hosszú percig vágyakozva bámultam utána, végül erőt vettem magamon, és szabályosan bevetődtem az előcsarnokba. A hatalmas faajtók akkorát csattantak mögöttem, mintha bombát dobtak volna az egész kócerájra. Csak Davidre bírtam gondolni. Olyan ember volt, amilyen én mindig is lenni akartam: erős, független, ellentmondást nem tűrő, szabad. Aki biztos önmagában és magasról tesz arra, hogy mit gondolnak mások. Aki simán le mer szólítani egy lányt a parkban olyan magabiztossággal, mintha ő maga lenne Zeusz, a főisten. Aki erőlködés nélkül csinál a nemből igent. Igazából, még jól is nézett ki. Azok az izmok… Te jó ég! És okos is volt, elvégre azt mondta, hogy orvostanhallgató. Azok pedig okosak. És, végül is, önteltség ide vagy oda, ő volt az egyetlen, aki segített rajtam, amikor rosszul lettem. Na, nesze! Öt perce sem hagyott magamra, és máris kezdtem a piedesztálra emelését.

Gyorsan megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a valóságba. Egyébként is lehetetlenségnek tűnt, hogy egy ilyen fiú bármit is akarjon tőlem, úgy értem, bármi komolyat. Más egyébre pedig nem voltam vevő. Nem-nem! Hetyegés kizárva!

– Maga meg mit csapkod itt?

Fúj! Felcsendült a legborzalmasabb sárkányüvöltés, amit valaha hallottam. Csörgő, vaskos vasláncként rántott vissza szánalmas életem masszív talajára.

– Én? – fordultam a hang irányába.

Titkon reméltem, hogy csak képzelődöm.

– Ne szemtelenkedjen itt nekem, Elwood kisasszony! Mit képzel magáról, hogy csapkodni merészeli ezeket a több száz éves ajtókat? Hát ennyibe nézi szeretett iskolánkat?

– Én…

– Egyébként is, – fojtotta belém a szót a nővér – úgy gondolja, hotelben van? Öt óra múlt öt perccel! – zengte a nevelőnőm.

– Sa-sa-sajnálom, Anna nővér… – kezdtem a mentegetőzést.

Feleslegesen nyitottam ki a számat. Anna nővér volt a legszigorúbb az összes apáca közül. Egy igazi hárpia. Nem is értettem, hogy mit keres egy vallásos iskolában, egy olyan vallás képviselőjeként, ami elméletileg a szeretetet hivatott hirdetni. Ironikusan festett a többi nővér között, mivel inkább illett volna a Pokol legmélyebb bugyrába az ördögök és gonosz lelkek közé, mint egy egyházi iskolába. Pergamen bőre megfeszült, miközben rám szegezte szúrós tekintetét. Egyenesen célba vette a lelkemet. Még a hideg is kirázott tőle undoromban.

Nagyot nyeltem. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más diák halálra rémült volna, de én már hozzá voltam szokva a Szent Teréz kegyetlenségeihez. Nálunk még éltek a régi fegyelmezési eljárások. Kaptunk körmöst a vonalzóval vagy térdepeltünk a sarokban. Volt, hogy nem kaptunk vacsorát vagy fogkefével kellett kipucolnunk az illemhelyiséget, ha a takarítók úgy ítéleték meg, hogy nem vigyáztunk eléggé a tisztaságra. Előszeretettel osztogatták a nyakleveseket vagy húzták meg a fülünket, hajunkat, ha nem viselkedtünk megfelelően. Az egyik lány azért kapott büntetést, mert leborotválta a szőrét, ugyanis, „ha a Jóisten odateremtette, annak ott is kell maradnia”.

Középkori állapotok, egy középkori ideológiát valló iskolából. Én azonban sosem kaptam büntetést, még a szőrtelenítésért sem, mert ügyesen titkoltam. Itt volt az ideje, hogy végzős létemre egy kicsit engem is megbüntessenek, mondhatni, kijárt már nekem. Istenemre mondom, még élveztem is. Az arcom szinte várta a pofont, a fejbőröm a hajhúzást. Azok azonban csak nem akarództak megérkezni.

– Nem ismerek magára, Elwood! Talán ideje lenne felelevenítenünk, hogy milyen engedelmes növendék volt egykoron, nem gondolja? Na, kövessen!

Meg sem mertem nyikkanni, csak csöndesen tipegtem utána. Na, jó, magamban azért egy kicsit mosolyogtam.

– Mondja, lányom! Maga szerint mit érezne az az ajtó, ha minden diákunk úgy csapkodná, mint ahogyan ön? – vetette rám jeges tekintetét, mintha ő jobban sajnálná, amit tettem, mint én.

Képmutató.

– Semmit, mivel az csak egy ajtó – feleltem meggondolatlan pimaszsággal, a jeges tekintetbe merülve.

– Mit mondott? – horkant fel a sárkány vészjóslóan. Biztonságosabb volt leállni a szemtelenkedéssel.

– Azt, hogy nem tudom – válaszoltam hangosabban.

– Hadd segítsek magának, hogy megvilágosodjon tudatlan kis elméje! Vacsora előtt öt perccel jelentkezik nálam, a főasztalnál! Megértette?

Annyira utáltam ezt a kérdést. „Megértette”? Hát, mit lehet erre mondani? Ez nem is kérdés volt, hanem fenyegetés, megalázás.

– Igen, Anna nővér! – mosolyogtam gúnyosan.

Egy rövid ideig elidőzött a tekintete az arcomon, majd szólásra nyitotta a száját.

– Tudja ugye, hogy a szülei felhatalmaztak, sőt, egyenesen utasítottak, hogy bárminemű kihágás esetén a legsúlyosabb büntetést mérjem magára? – jegyezte meg a vigyorom láttán, ami úgy röppent el az arcomról, mint egy riadt kis pillangó.

– Apám utasította, anyámnak ehhez semmi köze, de igen, tisztában vagyok vele, nővér! – vetettem oda.

– Ehhez tartsa magát! Most pedig takarodjon a szemem elől!

Legszívesebben leköptem volna, de visszanyeltem a mérgem.

– Igenis, Anna nővér!

Úgy vágtam hátraarcot a lépcsők felé, mintha kötelező lett volna.

– Maga meg hová siet? – csattant fel a boszorkányok ásza. Hangja szinte már döbbenetet árasztott. Hihetetlen volt számomra, hogy még senki nem verte kupán.

– Gondoltam, eltakarodok a szeme elől, nővér – pimaszkodtam.

Mi van velem?

Nem tudtam eldönteni, hogy én hallottam-e félre, amit mondott, vagy ő vesztette-e el a józan eszét.

– Fogja vissza magát, Elwood, és húzza a csíkot az ebédlőbe! Mit gondol, az asztalok önmagukat terítik meg? Na, induljon! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig szóról szóra követtem az utasításait, majd pontban öt perccel vacsora előtt jelentkeztem a főasztalnál. – Elwood ma nem kap vacsorát! – szólt oda a szakácsnőnek. – A vacsora a Szent Teréz Leánynevelő Intézetben ajándék, nem pedig alapjog. Értette? – fordult felém.

– Igen, Anna nővér… – motyogtam lehajtott fejjel.

– Térdeljen le! – legyintett a kezével csak úgy mellékesen, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérte volna tőlem.

– Tessék?

Azt hittem, képzelődöm. Az étkező közepén? Ezt még a Szent Terézben sem gondolhatta komolyan senki.

– Talán süket, Elwood? Térdeljen le! Ide, ni, középre, hogy mindenki jól láthassa magát! – ráncigált be az étkező kellős közepére.

Haboztam. Eszemben sem volt letérdelni. Egy hosszú percig álltam a sárkány tüzes tekintetét, végül mégis beadtam a derekamat, és térdre ereszkedtem a terem előtt. Életemben nem éreztem még magamat ennyire megalázva. Szívesebben sétáltam volna végig a városon meztelenül, minthogy megadjam Anna nővérnek azt az örömöt, hogy térden állva kuporogjak előtte.

A könnyeimmel küszködtem, de a fejembe vettem, hogy nem fogok a szükségesnél is jobban megalázkodni. Davidre gondoltam, aki képes volt olyan magabiztosan előadni magát, mintha ő lett volna a világ elsőszámú királya. Én is olyan akartam lenni, mint ő. Erős és félelmet nem ismerő.

Jó, lehet, hogy magamban ruháztam fel ilyen nemes tulajdonságokkal az ismeretlen orvostanhallgatót, de ez csöppet sem érdekelt.  Csak túl akartam lenni az egész megalázó szituáción a legkevesebb lelki szenvedéssel, ehhez pedig tökéletesen megfelelő volt, ha példát merítek a doki-tanonc magabiztosságából.

Főleg akkor vettem nagy hasznát az elém támasztott példának, amikor az ebédlőbe érkező diáktársaim sutyorogni és mutogatni kezdtek. Egyesek kinevettek, mások a szájuk elé kapták a kezüket, megint mások csak bambán bámultak, és jól láthatóan próbálták kitalálni, hogy mi történik.

Ó, hogy esett volna ki a szemük! A megaláztatás jobban fájt, mintha hátba vertek volna egy vaslapáttal. A nővér csendre intette a tömeget, és rákezdett a mondókájára. Biztosra vettem, hogy hosszú lesz, nagyon hosszú…

– Elwood kisasszony ma délután úgy gondolta, hogy szórakoztató csapkodni a Szent Teréz Leánynevelő Intézet több száz éves ajtóit. Mindezt öt perc késés után, ami teljességgel elfogadhatatlan. A kisasszony továbbá szemtelenül viselkedett, arcátlan módon, tiszteletlenül válaszolt a neki feltett kérdésekre, szégyent hozva ezzel önmagára, a családjára és a mi nevelésünkre is. Büntetése nem is büntetés, sokkal inkább nevelés, hogy visszatereljük az Istennek tetsző útra ezt az eltévelyedett lelket. Tanítsuk meg együtt Elwood kisasszonyt a tiszteletre! Minden egyes leány felszólíttatik, hogy vacsorája végeztével arcon csapja a kisasszonyt, elősegítve ezzel, hogy diáktársuknak egy életre elmenjen a kedve az indokolatlan csapkodástól!

Hogy mi? – magamban hangosan felordítottam. Képtelen voltam elhinni, hogy ez velem történik.

– Elwood kisasszony a nevelő jellegű ütéseket hangtalanul, térdepelve tűri! A pofonokat, melyek előnyére fognak válni jövőbeni élete során, hangosan megköszöni minden egyes diáktársának és nyugtázza magában, hogy ez nem büntetés, hanem segítség! Hiszen, azért vagyunk itt egymásnak, hogy világítótoronyként árasszuk magunkból a fényt, ha bármelyikünk is eltévelyedne az élet viharos tengerén. Most pedig mondjunk köszönetet Istennek, hogy ismét étellel és itallal kínál minket…

A nővér hangját elnyelte a mormogás, mindenki imádkozott. Megsemmisülve térdepeltem az egész iskola előtt. A döbbent tekintetek egyre csak engem pásztáztak, mosolyogni ezúttal azonban senki sem mert vagy akart. Szánalmat és félelmet láttam a szemekben. A kések és a villák lassan mozogtak. A vacsora sokkal hosszabbnak tűnt a megszokottnál, de lehet, hogy csak azért, mert a gyomrom görcsbe rándulva várta, hogy vége legyen ennek a pokoli napnak. A térdeim sajogtak, de meg sem mertem mozdulni.

Magamon éreztem Anna nővér önelégült tekintetét. Nem tudtam eldönteni, hogy élvezi a kínzást, vagy valóban komolyan gondolja, hogy a későbbiekben a hasznomra válhat pár „nevelő jellegű pofon”. Már abban sem voltam biztos, hogy nincs-e igaza. Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha valóban a javamat akarja. Elvégre, apáca. És mi másért választotta volna ezt a hivatást, ha nem azért, hogy a szeretetet hirdesse és segítsen az embereknek? Én pedig szemmel láthatóan segítségre szorultam. Legalábbis, az aktuális helyzetemből úgy tűnt.

A kések és a villák még lassabban csilingeltek. Senki sem akarta megkezdeni a sort.

Gyerünk, essünk már túl rajta!

– Aki nem végez az étellel öt percen belül, holnap nem kap vacsorát! – csattant fel Anna nővér, mire mindenki elkezdte befelé lapátolni a megmaradt moslékját.

A bátrabbak – vagy szadisták – végül felálltak az asztaltól, és leadták üres tányérjaikat. Az első lány, aki hozzám lépett, egy alacsony, fekete hajú, bájos arcú harmadéves volt. A nevét nem tudtam, gyanítom ő sem az enyémet, de együtt érzően mosolygott, majd óvatosan meglendítette a kezét, és adott egy olyan pofont, ami simogatásnak is elment volna. Persze, arra nem számított, hogy Anna nővér árgus szemekkel figyeli az eseményeket.

Hogy is nem számított rá?

– Kisasszony! Talán gond van az izmaival, vagy a felfogóképességével akadnak problémák? Jöjjön ide! – utasította a megszeppent lányt, mire az remegve odalépett hozzá. – Ha esetleg mások is hasonló gondokkal küzdenének, mint Moon kisasszony… – kezdte, majd egy akkora pofont kevert le szerencsétlen lánynak, hogy az a földre esett, és könnyekben tört ki. – Ez az arcon csapás! – tette hozzá, és a pityergő harmadévesre ügyet sem vetve, intett a következőnek, hogy lépjen hozzám és pofozzon fel.

A kis vörös elsős már kevésbé volt gyengéd. Zsenge kora ellenére olyan sistergőst adott a bal orcámra, hogy a szememből kibuggyant egy könnycsepp.

– Köszönöm! – suttogtam megalázva, összeszorított fogakkal.

Az egészben az volt a pláne, hogy még gyűlölni sem tudtam azért, hogy megütött. Pedig, úgy sokkal könnyebben ment volna a dolog. Jobb híján, minden gyűlöletemet lélekben Anna nővérnek postáztam, és reméltem, hogy egyszer meg is fogja kapni, kamatostól.

Nem tudtam, hogy mi a rosszabb: a fizikai fájdalom vagy a megalázottság érzése. A Szent Teréz Leánynevelő Intézetnek 317 tanulója volt, velem együtt. Mivel a Szent Teréz Leánynevelő Intézetből soha senki nem hiányozhatott, ezért 316 tenyér csattant az arcomon, 316 „köszönöm” kíséretében. Azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, ez azonban nem igaz. Minden ütés egyre jobban és jobban fájt, éreztem, hogy kicsattant a szám, még a fogaim is sajogtak. A sós vér beszivárgott a számba és hányingerem támadt tőle. Körülbelül 100 ember után már sírtam, 200 után pedig zokogtam. És még mennyien hátra voltak…

Az utolsó „köszönöm” végül az egyik szobatársamnak, Marynek szólt, akivel sosem szimpatizáltunk egymással, most mégsem használta ki a lehetőséget, hogy egy hatalmas átszállóval köszönje meg az együtt töltött közel hat évet. Beérte egy közepes csattanóval. A „nevelés” végeztével Anna nővér mit sem szólva sarkon fordult és elsietett a dolgára, én pedig esetlenül feltápászkodtam a földről. A térdeim sajogtak, az arcom égett, szédültem és alvadt vér ízét éreztem a számban, az egyetlen dolog pedig, amire gondolni tudtam, egy cetlire firkantott telefonszám volt, ami magam sem tudom, hogy miért, a zsebemben lapult.

3.

M

egsemmisülten álltam a mosdóban és a lila foltokat pásztáztam a tükörképemen. Undorítóan festettem. A fejem duzzadt volt és olyan színekben játszott, mintha valaki festékpalettának használta volna a képemet. A bal szememmel alig láttam, megállíthatatlanul patakzottak belőle a könnycseppek. Valamelyik lány biztosan belekapott, habár ezt utólag már nem tudtam megállapítani.

Remegő kézzel turkáltam a zsebemben, a kis cetli után kutatva. Most nagyon is rám fért az orvosi segítség, de egy valódi orvoshoz biztosan nem mertem volna elmenni a problémámmal. (Amúgy sem). David viszont pont kapóra jött. Az ujjam hegyével megéreztem az összegyűrődött cetlit a zsebem legalján. Megkönnyebbülve kibányásztam, majd bepötyögtem a telefonomba a számot, és megírtam egy rövid, tömör üzenetet.

Saját: Orvosi segítségre lenne szükségem! Holnap a parkban, 4-kor? Catie

Megérintettem a küldés feliratot, de azon nyomban meg is gondoltam magamat.

Vissza! Vissza! Vissza! – tapogattam a kijelzőt, mindhiába. Az üzenet már útra kelt. Megtámaszkodtam a mosdókagylón és próbáltam nem elbőgni magamat a saját nyomoromon. A telefonom csörögni kezdett. Egy hosszú másodpercig csak bámultam az ismeretlen számot a kijelzőn. Tudtam, ki van a vonal másik végén, de nem volt merszem beszélgetésbe elegyedni vele. Miért nem tudott üzenetben válaszolni?

Hirtelenjében kapcsolt az agyam és tüstént megérintettem a zöld telefont a kijelzőn. Az hiányzott még nekem, hogy a nővérek meghallják a csörgést. Még a végén a telefonomat is elvették volna. Ki tudja? Már semmiben sem lehettem biztos.

– Mi történt? Még nem rég hagytalak magadra – szólt bele a telefonba köszönés nélkül.

– A jó modor nem az erősséged, ugye? – motyogtam, és próbáltam minél kevésbé szétnyitni az ajkaimat, hogy tompítsam a fájdalmat.

– Álljon meg a nászmenet egy szóra, kishölgy! Te kértél tőlem segítséget! Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy kioktass! Ha gondolod, le is tehetem…

– Ne! – sikkantottam, amin még én magam is meglepődtem. – Ne haragudj! Tudod… történt egy kis baleset és… hát… izé…

– Kinyögöd még ma? – fújt bele a vonalba, türelmét vesztve.

– Belilult a fejem…

Annyira szégyelltem magam, hogy suttogva mondtam ki a szavakat. Reméltem, hogy ha nem hallom tisztán őket, akkor kevésbé érzem majd égőnek a szituációt. Hát… nem jött be.

– Belilult a fejed? Mégis hogy? Hol? – kacagott fel az együttérzés teljes hiányával.

– Hát… úgy kompletten az egész – magyaráztam, miközben elvesztem rút tükörképem látványában.

– Elestél? Nem mondod, hogy megint elszédültél…

Még mindig nevetett. Hát persze… Tipikus…

– Felpofoztak – motyogtam az orrom alatt, mire a vonal túlsó végén még hangosabb kacagásba tört ki egy David nevű idegen, akit én mindennél jobban szerettem volna a közelemben tudni, még akkor is, ha könnyesre nevette magát a szerencsétlenségemen. Aztán persze jól orrba vágtam volna, amiért a nyomoromon mulatott.

– Catherine, ha megint találkozni akarsz velem, akkor mondd azt! Felesleges kitalálni…

– Meghallgatnál? – csattantam fel sírós hangon, fittyet hányva sajgó arcbőrömre. – Ez halálosan komoly!

– Egy pofontól még senkinek nem esett komolyabb baja, hercegnőm.

Kénytelen-kelletlen el kellett mesélnem az egész történetet. David bőszen hallgatta a panaszáradatomat, majd döbbenten szólalt meg.

– Ezt nem tudom elhinni! – fújta.

– Sajátos nevelési módszer a kettyós iskolámban.

– Ilyet sehol sem csinálnak…

Tényleg ledöbbent. Jó, nagyon helyes! Hátha megsajnál, és meggyógyítja a kis lelkemet…

– Nálunk csinálnak. Szóval, négykor? – kérdeztem, és közben összeszorítottam a fogaimat.

Annyira kellemetlenül éreztem magamat, mintha meztelenül kellett volna balettoznom a város főterén. Olyan volt, mintha most én hívtam volna randira őt, pedig erről szó sem volt. Na, jó! Talán titkon megfordult a fejemben, de ahhoz először helyre kellett volna pofoznom a kinézetemet, – akarom mondani, hoznom – az pedig ebben a helyzetben kivitelezhetetlen volt.

– Mondtam én, hogy szükséged lesz arra a cetlire.

– Ezt igennek vehetem?

– Szerinted?

– Örök hálám! – vigyorogtam a tükörképemre.

– Addig próbálj meg életben maradni, akármennyire is haladja meg a képességeidet! – mondta, majd kinyomta a telefont.

– Ezzel a modorral még kezdünk valamit… – morogtam a süket készülékbe.

A szégyenérzetem kezdett elpárologni. Nem voltam hajlandó szégyenkezni amiatt, amit Anna nővér csinált velem. Elvégre, ez nem az én szégyenem volt, hanem az iskoláé és legfőképpen Anna nővéré. Ezért úgy döntöttem, hogy nem bujkálok tovább a mosdóban, hanem emelt fővel végigvonulok a folyosón, és aztán bebújok az ágyamba nyalogatni a sebeimet.

Azért, egy kis önbecsülést muszáj volt magamba sulykolnom. Lelki szemeim előtt David simán kicsinálta ezeket a zakkant embereket, úgy akartam hát cselekedni, ahogy gondoltam, hogy ő is cselekedne. Eszembe jutott, hogy felhívom anyát és elpanaszolom neki a dolgot, de az még több magyarázkodást szült volna, ahhoz meg nagyon nem fűlött a fogam. És egészen biztosan David sem hívta volna fel az anyukáját hasonló helyzetben. Ó… Ő annyira erős volt. Könnyedén megvédhetett volna akár az egész világtól.

– Elwood kisasszony, jöjjön csak ide!

Jaj! Ne! Fúj! A sárkány…

Hogy folyt volna ki a szeme a mocskos boszorkánynak! Még volt képe belerondítani a Davidről való ábrándozásomba is. 

– Elfelejtettem közölni a büntetését, Elwood.

Szomorúan megrázta a fejét, mintha sajnálná a dolgot. Hogy nyelte volna el a kénköves Pokol a képmutató, büdös sárkányfajzatot! Hogy nem sült le a bőr a képéről? Mondjuk, hogyan is sült volna? Egy mocskos, pikkelyes sárkány, egy tűzokádó szörny.

– De hiszen azt már megkaptam, Anna nővér…

Úgy odavágtam volna a képébe, hogy: „Nézz már rá az arcomra, te szadista, beteg állat”!

– Az ajtócsapkodásért valóban – kezdett el bólogatni ritmikusan. – Remélem, tanult belőle! – nézett rám szigorúan, ahogy a bírók szoktak a vádlottakra a filmekben.

– Tanultam, Anna nővér…

Megtanultam, hogy egy szadista barom vagy.

– Ami a késését illeti… – emelte fel a mutatóujját.

– Csak öt percről volt szó… – kezdtem volna magyarázkodni kétségbeesetten, de Anna nővér kemény pillantása elhallgattatott.

Nem tudtam, mihez kezdjek. Semmiképpen sem bírtam volna ki még egy pofont.

– Lesz ideje elmélkedni a pontosság fontosságáról a kimenőidejében, kisasszony. Egész hónapban.

Azt hittem, menten padlót fogok.

Inkább a pofonok! Inkább a pofonok!

– Nővér, kérem… Csak öt percet késtem!

Könnyek szöktek a szemembe. Nekem egyáltalán nem ment a Davidféle lazaság.

– Ne hisztizzen itt nekem, Elwood! Amit mondtam, megmondtam! – eresztette le a kezét, majd sarkon fordult és elsétált olyan peckesen, mintha egy gyilkoson vett volna elégtételt, valami szörnyű büntetéssel.

Szavai halálos ítéletként csengtek a fülemben. A másodperc tört része alatt jobban összetörtem, mintha még 316 pofont osztott volna ki rám. Tudtam, hogy ha másnap nem jelenek meg a parkban, David azt fogja hinni, hogy felültettem, és akkor soha többet nem láthatom. Felhívhattam volna, írhattam volna üzenetet, de ki hinné el, hogy egy egész hónapig nem találkozhatunk? Meg egyébként is, egy hónap sármos fiú időszámításban felér egy egész évvel. Minden bizonnyal, mire lejárt volna a büntetésem, azt se tudta volna, hogy ki vagyok. Ezenfelül, szükségem volt legalább egy normális emberre a környezetemben. Valakire, aki éltetheti bennem azt a hitet, hogy előbb-utóbb minden jóra fog fordulni. Lényem egy mélyen szunnyadó része kitörni készült a kemény burokból, amibe zártam, és úgy éreztem, hogy Davidnek köszönhetem a változást. Mutatott nekem egy olyan személyiségjegyet, amit nekem is ki kellett erőltetnem magamból. Nem maradhattam szolgalelkű egy életre…

Megtörten felsétáltam a szobámba, és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. A szobatársaim, Yvette, Mary és Elizabeth nem voltak odabent, minden bizonnyal az esti matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kellett lennem. Na, nem mintha bármikor máskor bántam volna. Yvette stílusa egyébként is túl vad volt nekem. Két öngyilkossági kísérlet, egy abortusz, egy szökés és jó pár drogos ügy után dugták be a szülei a Szent Terézbe jó pénzért, hogy az apácák megtegyék azt, amire ők képtelenek voltak, és nőt faragjanak a kicsapongó tinédzserből. Ezt a különc fruskát azonban nem lehetett semmilyen módszerrel megszelídíteni. Az Isten tudja hogyan, de mindig megtalálta a kiskaput, hogy pasizzon vagy igyon, és az sem volt ritka, hogy a mosdóban tolta el az általa csak „vicces ciginek” nevezett szerzeményeit. Mary és Liza pont az ellentéte volt Yvette-nek. Csöndesek voltak, sznobok és bigott vallásosak. Pont, mint a szüleim és a hajdani nagyszüleim. Valahogy egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna elviselni a szobatársaim szánakozó pillantásait. Na, jó, talán Yvette „leszarom” pillantása még elviselhető lett volna, de a másik két lánnyal nem lettem volna képes egy légtérben tartózkodni. Egyébként sem nagyon ment. Brrr!

Összegömbölyödtem az ágyon és magamra húztam a takarót. Annak ellenére, hogy benne aludtam, állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember lánya két héten át össze van zárva másokkal, nem igazán ismeretes a „magánszféra” fogalma. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon a maguknak való, betegesen vallásos szüleimmel, aztán vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Anyámmal még nem is lett volna olyan nagy gond, de apám totális kontrollt gyakorolt felette. Nálunk apu dirigált, visszabeszélésnek, ellenszegülésnek pedig nem volt helye. „A nőnek kuss a neve” – ahogy előszeretettel emlegette.

Beteg ember, én mondom…

Ezért is történhetett, hogy bedugtak ebbe a bolondokházába. Ezt az elviselhetetlen, őrült életet éltem már tizenkét éves korom óta. Hat év alatt végtére is bele kellett volna rázódnom, de mindig úgy éreztem, hogy csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Gyerekként még jobban bírtam, lényegében fel sem vettem az egészet, de idősödve és kiokosodva már teljesen más volt a helyzet. Egyedül az boldogított ezen a boldogtalan, sivár helyen, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy a vizsgák után elhúzok a szüleimtől legtávolabb eső egyetemre. Sajnáltam magára hagyni anyut, de neki kellett vinnie a saját keresztjét, ha már meggondolatlanul a hátára kapta. Én csak ki akartam szakadni, és eljutni egy olyan egyetemre, ahol a magam ura lehetek. Az sem lett volna baj, ha külföldön tanulhatok tovább, de azt persze nem engedhettem volna meg magamnak, apám pedig sosem adott volna rá engedélyt, na meg pénzt sem.

A gondolataim cikáztak. A sok bántás és fájdalom, amin átmentem életem során, mind felszínre tört a pofonok hatására. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Kikászálódtam a takaró alól, nyugtáztam, hogy még mindig sajog az arcom, majd kikutattam a törölközőmet, a fogkefémet, a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet és a tusfürdőmet, majd a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekeztem a lehetőségekhez mérten gyors és viszonylag hangtalan lenni. Rövid idő alatt letusoltam, sziszegve fogat mostam, és visszasurrantam a szobámba. Hála az égnek, senki sem vett észre. Bemásztam az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót. Az ablakon át bevilágított a telihold fénye, olyan hatást keltve, mintha reflektorfénybe kerültem volna. A kép frappánsan reprezentálta ez elmúlt napomat.

Bámultam ki a koszos üvegen, néztem a szemben lévő nagy, sárga épület szótlan ablakait. Minden monoton volt, unott és csendes. Pont, mint az életem. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még létezésem alatt soha. Hova is tudtam volna menekülni? A szüleimhez biztosan nem. Ha elmondtam volna nekik, hogy mi történt, apámtól megkaptam volna a pofonok párját. Akadt még egy nagyanyám, messze, Északon, de őt már legalább hat éve nem láttam, minden többi rokonom pedig alulról szagolta már az ibolyát. Csúnya ilyet mondani, de nem bántam. Legalábbis, nem viselt meg különösebben. Elviselhetetlenek voltak, amíg éltek, már amennyire ismertem őket.

Esélytelen volt, hogy úgy vészeljem át az egy hónapot, hogy ne őrüljek bele, hiszen pont akkor büntettek meg, amikor már lett volna kiért kibújnom a vaskos falak közül. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szemeimből és nem foglalkoztam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem, az arcomba nyilalló fájdalommal együtt elhagyja a testemet, és helyet ad az elkövetkező évek minden új élményének. Mert, mindentől függetlenül, még mindig hinni akartam abban, hogy van számomra egy jobb, egy élhetőbb sors. Végül sikerült álomba sírnom magamat. Nyugtató, pihentető, álom nélküli álomba.

Reggel új emberként ébredtem, legalábbis ezt szerettem volna magamba sulykolni. Ezt kellett magamba sulykolnom. Próbáltam hátrahagyni életem minden negatív élményét, és eldöntöttem, hogy többet nem fogom megfosztani magamat a boldogságtól csak azért, mert valaki parancsba adja azt nekem. Anna nővérnek igaza volt. Hatottak a nevelő célzatú pofonok, csak éppen pont az ellenkezőjét váltották ki belőlem, mint amire számítani lehetett. A házirend és korgó gyomrom ellenére kivágtam a francba a reggelire kapott kukoricakását, az órákon nem figyeltem, sehogyan sem tudtak lekötni a hallottak. Kit érdekel a kör négyszögesítése, amikor az ember éppen azt tervezgeti, hogy hogyan rúgja fel a Marsig a korábbi életét? Mindenki az én színpompás képemet bámulta. Hallottam, ahogy összesúgtak a hátam mögött és rajtam nevettek. Hm, csak egy átlagos nap. Tojtam a fejükre. Úgyis az nevet, aki utoljára nevet…

Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba, és kezdetét vegye a rabszolgafelkelés. Ebédelni már nem mentem le, a búbánatos fenének sem hiányzott az újabb moslék, amit megetetnek velünk. Az idegességtől és az izgalomtól amúgy sem tudtam volna egy falatot sem leerőltetni a torkomon, pedig úgy morajlott a gyomrom, mint egy lecsapni készülő vihar. Három órakor végül elszántam magamat a cselekvésre.

A kollégiumunknak egyetlen emelete volt. Mivel az emeleten lévőknek csak tetőtéri szobákban jutott hely, a jobb helykihasználás érdekében tetőablakaink voltak, amelyek úgy voltak beépítve, hogy ha kinyitottam a szobám ablakát, könnyedén megérinthettem az ablak előtt futó cserepek vékonyka sávját. Ha azonban felmásztam az egyik megkopott íróasztalra, ki is léphettem a tetőre. Erre bezzeg nem gondoltak annak idején…

Elszántan kitártam az ablakot, és óvatosan ráléptem a keskeny ablakpárkányra. Az megreccsent ugyan a súlyom alatt, de azért nem volt olyan jó a koszt a Szent Terézben, hogy le is szakadjon alattam.

– „Aut vincere, aut mori”[1] – suttogtam magamnak, majd megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül, óvatosan, hátrafelé araszolva kiléptem a piros cserepes tetőre.

Lassan végigmásztam a cserepeken, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mi történne, ha valaki meglátna. Áldottam az eszemet, hogy gyermekkoromban mindenhova felmásztam, ahova csak lehetett. Néha oda is, ahova nem. Pár pillanat alatt elértem az épület széléhez, ott azonban megtorpantam. Szerencsémre nem volt meredek a tető, így egyszerűen el tudtam kecmeregni a csatornáig, de abban nem voltam biztos, hogy le is tudok ereszkedni rajta.

Végül, arra az elhatározásra jutottam, hogy semmit sem veszítek vele, ha megpróbálom. Elvégre, estem én már le magasabbról is, és semmi bajom sem lett. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat. Esetleg a vállamat, mint legutóbb, mikor a pajta tetejéről bezuhantam a tyúkólunkba, apám imádott díszszárnyasai közé. A kakas azóta is örök ellenségként tekint rám. Nem is értem, anyám miért nem nyírta még ki. Ennyit igazán megtehetne értem… Maximum ráfogná a rókákra, ha apám nagyon akadékoskodik.

Ránehézkedtem a csatornát rögzítő rozsdás pántokra és belecsimpaszkodtam az ereszbe. Nem voltak elég közel egymáshoz a pántok, így jobb megoldás híján megszorítottam a csatornát a lábaimmal, és lecsúsztam a következő pántig, majd így tovább. A kezem piszkos lett és néhány helyen felsértették a kiálló apró csavarok, de komolyabb baj nélkül elértem az utolsó pántot. Legnagyobb megkönnyebbülésemre végül megéreztem az aszfaltot a talpam alatt.

Huh, de jó vagyok! Pacsi!

Vicces volt nézni, ahogy az emberek végigmértek. Voltak, akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam a telefonomra. Fél négy volt. Megiramodtam, és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő még nem volt sehol. Hogy is lett volna? Végtére is, még volt egy fél órája megérkezni.

Elsétáltam a sarkon lévő gyorsétteremhez, és kikértem egy hatalmas, duplahúsos hamburgert. Két pofára tömtem magamba az ételt, miközben azon gondolkodtam, hogy sosem fogom megérteni a vegákat. Még vissza sem értem a parkba, de a hamburger máris elfogyott. Csalódottan omlottam le a fából készült ülőalkalmatosságra. Be tudtam volna még nyomni egy fél disznót.

A tekintetemet egy percre sem vettem le arról a pontról, amerről David érkezését vártam. A percek óráknak tűntek, én pedig percről percre egyre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen személy, aki ösztönzött arra, hogy megszegjem a Szent Teréz szabályait és kibújjak a büntetésem terhe alól. Egyedül ő nyújtott izgalmat unalmas világomban, és rettegtem attól, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet azzal a rögtönzött randevúval, olyan könnyedén és gyorsan is fogja összetörni azt.

A várakozással eltöltött pokoli percek ellenére mégis szabadnak éreztem magamat. Legalább egyszer az életben én döntöttem el, hogy kívánok-e részt venni a rabszolgasorsban, avagy sem. Hát persze, hogy nem akartam. Eszembe sem jutott az iskola vagy a büntetés, amit kaphatok, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem Davidet, kicsit sem ismertem azt a nagydumás suhancot, aki miatt bűnbe estem, mégis, tudtam, hogy megérte. Ha nem is David miatt, de saját magam miatt mindenképpen.

Egy percig sem morfondíroztam azon, hogy megbánom-e a későbbiekben, hogy miatta vállaltam az esetleges megrovást, és akkor sem bántam volna meg, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. El kellett jönnie. Elvégre, egy beteg embernek szüksége volt a segítségére. Ki tudja, akár vérömleny is keletkezhetett az arcomban, vagy bármi más. Meg kellett győződnie arról, hogy túlélem a napot…

Éreztem, hogy ha eljön, onnantól kezdve nem tudok elmenekülni előle. Lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt ismeretlen személyével, és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat az én részemről olyan szorossá vált, hogy nem enged elszakadni tőle. Tudtam, hogy miért érzek így. Tudtam, hogy a szabadsága szédített meg, és azzal is tisztában voltam, hogy emiatt vagyok érte teljesen odáig, de nem akartam miérteket keresni. Az mindent elrontott volna. A vérem forrt, ha csak magam elé képzeltem fenséges valóját, legalábbis, azt akartam, hogy forrjon. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán a szívem heves ficánkolása rádöbbentett, hogy a várakozásnak vége. Sőt, az egész korábbi életemnek vége szakadt abban a tizedmásodpercben, amikor megpillantottam őt. Az említett személy ott állt előttem, teljes életnagyságban, és úgy festett, mintha magával Érósszal futottam volna össze.

– Azt a mindenit! – nézett rajtam végig elkerekedő szemekkel. – Veled aztán jól elbántak.

– Szia, neked is… – húztam el az orromat óvatosan, de csak a hatás kedvéért.

Igazából, mit bántam én, mit mond, csak szóljon hozzám és legyen mellettem. Legszívesebben egész nap beszéltettem volna. Hangja hallatán a hormonjaim megzavarodtak és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan ideges, mint amikor felelek és nem is olyan ideges, mint amikor haza kell mennem a szüleimhez. Ez jó idegesség volt, ha létezik olyan. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy kipirul az arcom, ami viccesen nézhetett ki a lilás-kékes foltokkal vegyítve. A szívem kalapált a mellkasomban, a levegőt pedig olyan gyorsan szedtem, mintha bármelyik pillanatban elzárhatták volna előlem az egész Homoszférát. David jelenléte olyan vadul irányította a vérkeringésemet, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, idegen, jóleső érzést.

Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy a körmeimmel belevájjak a tenyerembe, de egy rövid időre sikerült nyugalmat erőltetnem magamra. Szemei rezdüléseivel, arca finom élével, borostája látványával azonban képtelen voltam hadakozni. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami korábban még soha: éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis, annyira természetes, hogy nem féltem megélni a szépségét. A másodperc parányi részére volt csak szükség ahhoz, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen, és lemossa a porondról a mind ez idáig bennem uralkodó gyereket.

Életemben először szerettem volna, ha valaki gyönyörűnek lát, mert nem akartam őt elveszíteni. Mi lett volna velem, ha elveszítem? Vele együtt a reményem szállt volna tova, hogy ép ésszel végig bírom csinálni a maradék pár hónapot és az azt követő szünetet. De hogyan nézhettem volna ki gyönyörűen, kiszínezett fejjel? A feltörő pánik gyilkos ujjak módjára fojtogatta a torkomat.

– Megharagszol, ha azt mondom, hogy nagyon viccesen festesz? – ragadta meg a kezemet, hogy megálljt parancsoljon az ujjtördelésemnek.

– Bocsi, rossz szokás – mozgattam meg az ujjaimat, és gyorsan a zsebembe dugtam a kezemet. – Visszatérve a kinézetemre, nekem kevésbé tetszik a dolog.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy talán hiba volt vele ilyen állapotban találkozni, de már nem számított. Eső után köpönyeg. Nem tudtam visszacsinálni a dolgot. Igazából, nem is akartam.

– Ne kapd fel a vizet, te így is gyönyörű vagy!

Olyan bűbájosan mosolygott, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem.

– Ez az első kedves szó, amit hallok a szádból, mióta szétverték a fejemet. Egyébként pedig, nem vagyok az a vízfelkapkodós fajta.

– Az étteremben nem úgy tűnt. De megbocsátom, mert még összepocsékolva is gyönyörű vagy, hercegnőm.

– Hűha! Kedvesség duplán adagolva? Pár másodpercen belül másodjára nevezel gyönyörűnek.

Magamban elmosolyodtam, amit azzal próbáltam leplezni, hogy ráharaptam az ajkamra. Nem akartam, hogy lássa, hogy egyetlen szóval le tudott venni a lábamról. A baj csak az volt, hogy elfeledkeztem a kicsattant számról. A hirtelen fellobbanó fájdalomtól biztos olyan arcot vághattam, mint egy tipegő, akinek benyomják a szájába a nem kívánt borsófőzeléket. 

– Azért nem vagyok én akkora suttyó, mint amilyennek gondolsz – simított végig a combomon.

A szememmel követtem a keze mozgását, de engedtem neki, hogy megérintsen. Igazából, úgy tettem, mintha egyáltalán nem hozott volna zavarba az érintésével, pedig azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek vele, magammal és úgy kompletten az egész helyzettel. 

– Nem gondolom, hogy suttyó lennél. Csupán csak baromi nagy az önbizalmad – magyaráztam, még mindig a kezét kémlelve, amit újra és újra végigjáratott a combomon.

Tényleg lövésem sem volt, hogy mit kellene tennem. Hagyjam, hogy nyúlkáljon vagy ellenkezzek? Más lányok ilyenkor mit csinálnak? Hol a határ a céda és a prűd között?

Segítség!

– Ebben a világban, hercegnőm, önbizalom nélkül felfalnak a farkasok – simította végig a tenyerét tökéletesen beállított frufruján.

Végre, legalább nem engem nyúlka-piszkál…

– Ez igaz – mosolyodtam el keserűen, amitől belenyilallt az arcomba.

– Te pedig szép vagy és valószínűleg okos is. Méltán van mire büszkének lenned!

Jól estek a szavai. Még soha senki nem bókolt nekem korábban. Kaptam egy-két lopott csókot fiatalabb koromban, de azok csak apró szájra-puszik voltak, semmi egyéb. Ebben ki is merült a szerelmi életem.

– Én meg a szépség… – kezdtem volna önmagam fikázásába, de David megállított.

– Hé! – csapott gyöngéden a térdemre. – Szerinted üldögélnék itt melletted, ha csúnya lennél? A presztízsemet nem rombolnám, hercegnőm!

Jelentőségteljesen széttárta a karjait.

Remek! Egy önimádóval trécselek. De, legalább számíthatok rá. Igazából, csak rá… Jaj!

– És, szerinted lesz ettől valami komolyabb bajom? – engedtem el a fülem mellett az egyértelmű bókot. Legalábbis, úgy tettem.

– Mármint a pofonoktól vagy attól, hogy melletted üldögélek?

– Előbbi.

– Szerintem az utóbbi veszélyesebb – kacsintott rám zsiványul.

Aj-jaj!

– Maradjunk a pofonoknál! – hebegtem zavartan.

Az, hogy milyen következményei lesznek a könnyelműségemnek, más lapra tartozott. És nem is akartam vele foglalkozni – egyelőre.

– Meg kellene vizsgálnom a sérüléseket! Így nem mondhatok biztosat.

– Megvizsgálni? Hát látod őket, nem? – értetlenkedtem.

Olyan esetlenül hülye voltam, hogy esetleges elrablásom esetén az űrlények visszahajítottak volna a Földre, mint selejtes példány.

– Tüzetesebb vizsgálatra van itt szükség! – hajolt közelebb.

– Te még nem is vagy igazi orvos… – húzódtam távolabb tőle, lányos zavaromban. Nagyon furcsa volt, hogy egy férfi arca pár centire van az enyémtől.

– Téged a legjobb tudásom szerint kezelnélek, kishercegnő…

Felvillantotta azt az önelégült mosolyát, amit előszeretettel használt. Én meg olvadoztam tőle. Ciki és béna. Mikor lettem én olyan, mint a többi idétlen tizenéves?

– Látod a számat? – csücsörítettem, mint valami hülye kis csitri, aki túl gyorsan szeretne felnőni és nagylánynak látszani.

– De még mennyire, hogy látom…

Úgy nézett rám, ahogy egy éhhalál szélén álló ember kémlelhet egy nagy adag, zsírtól csöpögő, frissen sült husikát. Nagyot nyeltem.

Istenem, most segíts meg!

– Csúnya? – tettem fel egy újabb bugyuta kérdést, csak, hogy megtörjem a számomra kínos pillanatot.

– Kicsattant – suttogta, majd óvatosan végigsimította a hüvelykujjával a sebet. Akaratlanul is behunytam a szemeimet.

A fene esett volna bele! Dacára a fájdalomnak, élveztem.

– Kicsit még fáj – szisszentem fel, persze direkt.

– Tudok egy nagyon jó gyógyírt rá – súgta a fülembe.

Éreztem lehelete forró páráját a nyakamon.

Anyám, borogass!

– Egy újabb homeopátiás szer?

– Mondhatjuk…

– Hát, ha hatásos, akkor engedélyezem az alkalmazását – duruzsoltam.

Nyájas hangom hallatán kedvem lett volna kupán vágni saját magamat. 

– Most rögtön? – csókolt a nyakamba.

Atyaságos szent ég!

Azt hittem, ráolvadok a padra, és lefolyok a korhadt deszkák között.

– Azonnal! – leheltem, még mindig lehunyt szemekkel.

– Szóval, így játszunk? – nevetett fel.

Kinyitottam a szemeimet. Láttam valami furcsa, szokatlan tüzet megvillanni a tekintetében, de nem érdekelt annyira, hogy komolyabban foglalkozzak vele.

– Meddig érsz rá?

– Akármeddig! – vágtam rá meggondolatlanul.

– Akkor, ma lesz egy feledhetetlen napunk – hajolt közelebb. Az orrunk szinte összeért.

Szűz Máriás Jóisten, csókolj már meg!

A kérlelő tekintetem beleragadt az övébe, pont úgy, mint szerencsétlen rovar a pók hálójába. Tudtam, hogy felesleges lenne az érzés ellen hadakoznom. Pillantása láthatatlan pókfonalai úgy szőtték be lelkem tükrét, hogy onnan már nem tudtam volna szabadulni. Nem tehettem mást azon kívül, hogy kivártam, mikor fecskendezi belém nyugtatóan édes mérgét. Ahogy az arca egyre közeledett az enyémhez, a szívem úgy kezdett egyre hevesebb táncot járni a mellkasomban. Mondhatni, pogózott a kis alattomos.

Jól tudtam, mi következik, de hirtelen elvesztettem egész nap tuningolt önbizalmamat. Nem voltam kész rá, hogy megtegyem. Lehet erre egyáltalán akármikor is késznek lenni? David azonban nem sok választásai lehetőséget adott. Felemás ajkait az enyéimre tapasztotta, én pedig a másodperc kis része alatt elvesztettem a józan eszemet. Az sem érdekelt, hogy sajog az ajkam.

Életem első igazi csókja volt, leszámítva egy kócos, fekete hajú fiút, akivel tízes éveim elején „csókolóztam”, meg azt a pár szájra puszit, amit a szomszéd srácoktól kaptam gyerekként. Úgy éreztem magamat, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem tűzijáték módjára robbant fel, hogy a helyét átvegye egy sokkal másabb, különlegesebb szív.

Ez az új szív vad volt, erős, tele vágyakkal. Ismeretlen, ijesztő, de mégis fantasztikus vágyakkal. Azonban meggondolatlan is volt, vagy korára való tekintettel inkább tapasztalatlannak mondanám. Talán emiatt történhetett meg, hogy letepertem Davidet, és olyan hevesen csókoltam, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt, hogy jól csinálom-e, az sem, hogy mit gondol rólam. Kiélveztem az új vágyat, ami átviharzott az egész testemen, hogy újra és újra feléledjen, sokkal erősebben. Szerettem volna teljesen átadni magamat az érzésnek, szerettem volna magamba bolondítani Davidet, ő azonban meggátolta kibontakozási kísérletemet. 

– Catherine! – köszörülte meg a torkát sokatmondóan, miközben kihúzta magát az ölelésemből. – Azért ez mégiscsak közterület! – igazított vissza egy emberibb testhelyzetbe – Te pedig mégiscsak a Szent Teréz diákja vagy!

Hát, ha így haladok, akkor már nem sokáig… – gondoltam magamban.

– Sajnálom! – mentegetőztem.

Hirtelenjében nagyon elszégyelltem magamat. Már átfogtam egyik kezemmel az öklömet, hogy elkezdjem tördelni az ujjaimat, de gyorsan kapcsolat az agyam, és a kezeim lehullottak a combomra. Az ujjtördelés ciki.

– Én csak azt, hogy abba kellett hagynunk – simított végig az arcomon. – Jobban van az ajkad?

– Határozottan! – mosolyodtam el.

Hát még az önbecsülésem… Megcsókolt egy Adonisz! Juj! Anna nővér elmondhatja ezt magáról?

– Gyere! Tudok egy helyet, ahol nem kell bujkálnunk – mondta, miközben megragadta a kezemet, és felállított a padról. – Persze, csak ha bízol bennem – tette hozzá sietve.

Szája szélén huncut mosoly csillant, és újra látni véltem azt a különös tüzet a szemeiben. Igazi rosszfiú volt, kétség sem fért hozzá. 

– Bízom! – hazudtam.

Biztos voltam benne, hogy nem akar bántani, de a zsigereim mégis óvatosságra intettek. Nem azért, mert David bármiféle negatív érzést keltett volna bennem, hanem azért, mert anyám szinte már paranoiás módon nevelt olyanná, hogy senkiben se bízzak. Megtehettem volna, hogy hallgatok az ösztöneimre, de nem akartam.

Nem akartam elengedni ezt a fiút. Fűtött az adrenalin, és ami a legmeghatározóbb volt, a vágy is. Nem a szexuális vágy, sokkal inkább a szabadságvágy, és csak az ő erejéből tudtam töltekezni belőle. Csókolózni akartam vele, hogy megszerezzem őt magamnak. Be akartam szívni megrészegítő illatát, hogy képzeletben elrepülhessek a felhők fölé.

Megfogta a kezemet, és elindult velem arra, amerről érkezett, én pedig engedelmesen követtem.

– Busszal megyünk, ha nem bánja a hercegnő. Csóró egyetemista vagyok.

Látványosan rácsapott a zsebére. Na, persze! Azért dobott ki egy csomó pénzt az étteremben egy adag kajáért, meg egy pohár kapucsínóért.

– Hát, én nem is tudom – vontam össze a szemöldököm, miközben rámutattam a sarkon beforduló öreg, füstöt köhögő járgányra. Tudtam, hogy érti a poént, ezért mertem vele viccelni. – Ezzel akarunk menni?

– Így van. És, ha megengedi, hölgyem, veszek magának egy jegyet, mert nem akarjuk, hogy megbüntessék.

– Nagyvonalú az úr, de nálam is van pénz – paskoltam meg a farzsebemet. – És, mint tudjuk, ön csóró.

Mímelt együttérzéssel megveregettem a vállát, hogy a béna poénomnak nyomatékot adjak.

– Egyébként merre megyünk? – bámultam fel a buszra, de nem volt rajta semmi kiírás, csak egy szám: 125.

– A Szent Iván telepre. Még passzol is a sulid nevéhez. Feltűnt már, hogy ebben a városban milyen sok a szent? – jegyezte meg csak úgy mellékesen, és fittyet hányva az esetleges válaszomra, a sofőrhöz lépett, hogy megvegye a jegyemet.

A Szent Iván telep… Az iskolanővérek szerint a város legsötétebb része. Kétes alakok, lepukkant házak, sikátoros, kanyargós utcácskákkal megszőve. A szekták, különböző okkult csoportok és persze a drogosok kedvelt találkozási helye, na meg a klubok és diszkók paradicsoma. A Szent Terézben óva intettek minket attól, hogy elkószáljunk erre a városrésze. Egy szerény, művelt, Istennek tetsző életet folytató fiatal hölgynek semmi keresnivalója ilyen környéken. Legalábbis, a nővérek így gondolták.

Ott a helyem!

Ez volt az a pont, amikor egy normális ember, legalábbis egy Szent Terézes diák, valami kifogást találva biztosan visszakozott volna, de úgy tűnt, hogy én már nem voltam normális, Szent Terézes meg főként nem akartam lenni. Habár, a szívem meg-megdobbant, emlékeztetve, hogy tilosban járok, próbáltam ellökni magamtól a félelmeimet. Elég volt csak a David keltette felfokozott izgalmi állapottal megküzdenem.

A busz tömve volt a munkából hazatartó panel-prolikkal, mégis, sikerült lecsapnunk két, egymás mellett lévő, éppen felszabaduló helyre. Lehuppantunk rá, pár idős banya rosszalló pillantásának kíséretében, majd David megfogta a kezemet, és adott egy csókot.

Ennyit a közterületről, meg a nyilvánosságról…

A testem újra reagált a szokatlanul fantasztikus érzése, és annak ellenére, hogy a világ legszerencsésebb emberének éreztem magamat, próbáltam lecsillapítani fickándozó szívemet. Elvégre, más emberekkel együtt utaztunk, az Isten szerelmére. Nem omolhattam nyilvánosan a karjaiba egy buszon. Buszon… Az elmém egy pillanatra felülkerekedett ébredező vágyaimon. Végiggondoltam a helyzetemet: Buszon vagyok egy idegennel, akit alig pár napja „ismerek”. Valószínűleg az otthonába tartok, a város legkétesebb negyedébe… Megőrültem én?

Egy pillanatra meginogtam, már-már eljátszottam a gondolattal, hogy visszatáncolok, de végül mégis amellett döntöttem, hogy nem leszek karót-nyelt, és bízok Davidben. Megpróbáltam az idegesítően hangosan ordító józan eszemet elhessegetni, és bezárni egy tömlöcbe, a kulcsot pedig elrejteni vagy még inkább megsemmisíteni, hogy soha, de soha ne tudjam újra szabadjára engedni. Kiszorítottam az agyamból a zavaró gondolatokat, amik nem hagytak el végleg, ott lebegtek a közelemben egy hermetikusan elzárt térben, de hangjuk csak alig hallhatóan ostromolta az elmém köré húzott falat.

Éljen! Egy gonddal kevesebb. Ez is jobb, mint a semmi.

Ráhajtottam a fejemet David vállára, miközben figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat. Illetve, figyeltem volna, ha a hátam mögött valaki nem horkan fel flegmán, amint az arcom érintkezett David vállával. Akaratlanul is odakaptam a tekintetemet. A mögöttem lévő ülésen egy vörös picsa az arcát fedő óriási napszemüvegben undorodva húzogatta az orrát.

Ez rám flegmázik? Mi baja van ennek?

Amennyire tudtam, végignéztem a nőn, és nyugtáztam magamban, hogy nem adtam semmi okot a pofátlan grimaszaira. Talán a mellette helyet foglaló, szürke ballonkabátban és nevetségesen béna fekete kalapban parádézó férfi váltotta ki vörös-kisasszony ellenszenvét.

Óvatosan, hogy ne legyek feltűnő, végigmértem a férfit. Már, amennyit láttam belőle. A kalapját idegesítően az arcába húzta, így csak sötét borostáját és kívánatosan dús ajkait volt lehetőségem megszemlélni.

Hm, nem rossz. Bárcsak láthatnám a szemeidet! Ha olyan lenyűgözőek, mint azok az ajkak… És ez a vattacukorillat… Belőle jön, semmi kétség.

Szabályosan összefutott a nyál a számban. Még úgy is, hogy a bugyuta kalap az apámat juttatta eszembe, nem beszélve a kabátról. Rajta láttam mindig ilyen gusztustalan cuccokat. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, a nyakamat tettem volna rá, hogy a kabát az apám gardróbjából származik.

A vörös nő összekulcsolta ujjait a kalapos férfiéval, mintha csak jelezni szerette volna, hogy rajtakapott a kukkoláson, bámulatom tárgya pedig az övé. A fickó azon nyomban elmosolyodott pisze orra alatt, és valamit súgott a nő fülébe. Riadtan kaptam le róla a szemeimet. Elszörnyedtem a saját gondolataimtól. Hogy méregethetek egy másik pasit, amikor éppen egy potenciális csókpartner otthonába tartok? Egyáltalán, hogy méregethetek egy pasit? Sosem csináltam még ilyet. Ráadásul foglalt is.

Jézusom…

---

[1] Győzelem vagy halál!