Lassan elkészül a Kísértés - A tűz ébredése című regényem. Ízelítőül... :)

Már csak az utolsó simítások vannak hátra és elkészül a Kísértés legelső része (A javításokkal, ellenőrzésekkel, stb a 78. oldalon járok). Jó hír, hogy már a teljes második rész cselekményvázlatával is készen vagyok, így több mint valószínű, hogy hamarosan elkészül a Kísértés második része is.
Na, de ne kanyarodjunk el a témától. Szeretném publikálni a Kísértés első pár oldalát. Figyelem, ez már élesben megy. Nem szándékozom változtatni rajta. Szóval, jöhetnek a kommentek, vagy a jelentkezések előolvasónak. 

*Ha előolvasónak szeretnél jelentkezni akkor azt megteheted a hajnalka.barna@gmail.com email címen. Figyelem! Az előolvasók száma véges. Ha meglesz az 5 fő, többen már nem jelentkezhetnek előolvasásra. :) *

És íme a regénykém első pár oldala: 

(PS: A gondolatjeleket nem kezeli túl jól a blogger másolt szövegek esetében, nekem pedig nincs most kedvem/időm foglalkozni vele. Remélem nem rontja az olvasás élményt). 

                                                KÍSÉRTÉS - A tűz ébredése

                                                               Prológus

Egész gyermekkorom alatt a jó-kislány szerepét játszottam és ez idősebb koromra sem változott semmit, holott mélyen, legbelül tombolt a testemben a tűz. A tűz, melyet sok év alatt sem tudtak kiirtani belőlem, de a gondolataimat tökéletesen átformálták olyan emberek, akikkel sosem szabadott volna találkoznom. Nem illettem közéjük, s ők nem illettek az én titokzatos, ismeretlen világomba, melynek létezéséről még én magam sem tudtam.

Életem nagy részében színészkedtem. Annyit színészkedtem, s olyan hitelesen, hogy egy Oscar-díj is kevés lett volna ahhoz, hogy elismerjék a tehetségemet. Elit gimnázium, szín jeles bizonyítvány, semmi káros szenvedély, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. Mi tagadás, az apácazárda – ahová iskolába jártam – megakadályozta, hogy olyan problémákba ütközzek, melyekbe a korombeli lányok gyakran szoktak. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel, hiszen a hamuszürke, fazontalan egyenruha viselése kötelező volt a tanítási órák alatt, a szünetekben és a különfoglalkozásokon is. Azon sem kellett gondolkodnom, hogy hogyan spóroljam össze a zsebpénzemet, hogy megvegyem a legújabb trendi színű körömlakkot, hajfestéket egy új piercinget vagy, hogy milyen színű szájfénnyel pingáljam ki halovány ajkaimat, hiszen ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember lánya, főként, ha az igazgatónője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A hosszú, unalmas és szigorú fejtágítás után a kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden mást – ezt is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy fiatal lánynak szabadidő, ha az iskola falai között megkaphat mindent? Szakkörök, klubok, jól nevelt barátnők, na és persze a kötelező jótékonysági estek, ahol a „normális” és egyben „elit” családokat láttuk vendégül, hogy újabb tetemes összeggel támogassák iskolánkat. Gyűlöltem ezt a képmutatást, de lenyeltem ellenszenvemet, s kedvetlenül mosolyogtam, vagy ha kellett társalogtam, minden egyes alkalommal. Éppen az egyik ilyen rendezvényen ismerkedtem meg egy tehetős- és mélyen vallásos öregemberrel, aki híres-neves műgyűjtő hírében állt, s egy jól előadott monológom a művészet fontosságáról olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy azonnal fel is ajánlott egy ösztöndíjat egy amerikai iskolába, amit nem utasíthattam vissza. Nem volt szokás nálunk az ösztöndíj osztogatás. Azért, hogy valaki elcsípjen egy ilyen ajánlatot keményen meg kellett dolgoznia, éppen ezért, csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy világot lássanak, teljesen ingyen. Ez volt az oka, hogy el kellett fogadnom, hiszen ha ellenkeztem volna, a sárkány-leszármazott igazgatónőm – vagy ahogy ő szereti „igazgató asszony” – minden bizonnyal kipenderített volna az iskolából, hogy ne kelljen szégyenkeznie „szemtelenül hálátlan” diákja miatt, aki vissza mert utasítani egy ilyen nagyvonalú felajánlást.

Így kénytelen voltam beletörődni, hogy a tanév hátra lévő, utolsó félévét egy amerikai ismeretlen iskolában fogom tölteni cserediákként, s onnan hazaérkezve készülhetek a nagy megmérettetésre, az utolsó vizsgákra. Egyáltalán nem értettem, hogy miért egy végzősnek ajánlotta fel az a szerencsétlen fajankó az ösztöndíjat, holott alsóbb évesek tucatjai tudtak volna ölni azért, hogy elutazzanak az álmok országába, Amerikába.

Én azonban nem voltam közöttük. Mit számított nekem, hogy milyen csodás ódákat zengenek a távoli kontinensről, kicsit sem vágytam a kiruccanásra. Betondzsungelek, felhőkarcolók, idegen kultúra, ismeretlen közeg. Másnak maga a paradicsom, nekem egyenlő a pokol legmélyebb bugyrával...

                                                           Az idegen

Egy hetem volt még az indulásig, hogy elkezdjem új életemet Amerikában. A matematika tanár lelkesen ecsetelte, hogy már nem sok óránk lesz együtt és ha szeretném ad pár különórát, hogy biztosan felkészült legyek az új iskolában. „Éljen” gondoltam, már egy jó pár órája nem jutott eszembe a közelgő utazás és most újra feltört bennem a páni félelem. Kedvesen visszautasítottam a segítségét, mondván a mi iskolánk bizonyára magasabb színvonalú tudást nyújt a tanulóknak, így biztosan nem leszek lemaradva abban az amerikai iskolában. Természetesen ezzel a kijelentésemmel lenyűgöztem a görbe orrú, haját mindig szigorú- és zsíros kontyba csavaró tanárnőt, így nem is próbált meggyőzni arról, hogy mégiscsak vegyek különórákat. Óra után unottan ballagtam fel a hálótermembe, olyan lassan és megtörten, mintha kiszippantották volna testemből az életet. Ledobtam magam az ágyamra és hosszasan bámultam ki a megsárgult csipkefüggöny mögött pihenő fehér keretes ablakon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy kihasználom a kora tavaszi verőfényes napsütést – amíg még tehetem, hiszen ilyenkor az időjárás kiszámíthatatlan – és elbúcsúzom szeretett parkomtól, amely az én kis saját mennyországomként funkcionált évek óta. Nem volt messze az iskolától, mégis olyan csöndes, nyugodt és eldugott volt, hogy még sosem találkoztam egyetlen iskolatársammal sem egy parkban töltött délután során, aminek nagyon örültem révén, hogy eléggé magamnak való voltam. Jobb szerettem egyedül lenni, mint hozzám nem illő társaságban és valamiért önző módon azt éreztem, hogy a kis park az örökzöldek rejtekében csak az enyém. Nem akartam megosztani mással. Ez volt az a hely, ahol egyedül lehettem, csak én és a gondolataim.

Mint ahogy a rab leveti a láncait egy hosszú fogság után úgy vetettem le a fazontalan egyenruhámat, s rángattam magamra farmert és trikót, majd belebújtam a tavaszi kabátomba – melyről tudtam, hogy még hideg lesz, de nem érdekelt – felkaptam egy tankönyvet, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, s elindultam hőn szeretett parkomba, hogy búcsút intsek neki, talán örökre.

Az iskolát a külvilágtól elzáró nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként zengett. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járókelők nevetgéltek. A gyenge, mégis fényes tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közül; megérintett az édes szabadság.

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog – számomra – édes illatával és elsétáltam az én kis saját mennyországomba. Befészkeltem magamat egy kopasz bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy értelmezzem is, amit olvasok. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe. Úgy siklott a szemem a fekete betűkön, mint menekülő vad körme a befagyott tavon egy szürke, komor éjszakán, a gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Egyre csak az új iskola és az előttem álló kemény és keserves hónapok jártak a fejemben. Tudtam, hogy milyen egyedül fogom érezni magamat, tudtam, hogy senkivel sem fogok összebarátkozni pont úgy, mint a Szent Terézben. A maguknak való emberek ritkán lelnek barátokra, pláne egy olyan társaságban, akik már jó pár éve ismerik egymást. Úgy voltam vele, hogy ha itt nem sikerült, ott sem fog. Egyre csak azon járt az eszem, hogyan tudnék kibújni az utazás alól, de mélyen legbelül tudtam, hogy nem úszhatom meg a dolgot. Mégis, élt bennem valami csalfa kis reménysugár, ami egyre csak azt szajkózta: „minden rendben lesz”.

• Szia. Mit olvasol ilyen bőszen? – csendült egy kellemes, mégis félelmet keltő férfihang a közelemben, majd a hang gazdájának alakja árnyékot vetett a könyvemre. Idegesen körbetekintettem, hogy kihez beszélhet az idegen, de rajta és rajtam kívül senki sem volt a parányi mennyországban.
• Én? – kérdeztem zavartan.
• Ki más, ha nem te – válaszolta egykedvűen, majd közelebb lépett.
• Könyvet, miért minek látszik? – vágtam oda ellenségesen és fel sem nézve az idegenre szedelőzködni kezdtem.
• Nyilván nem illemtankönyv – jegyezte meg csípősen, mintha valaki kérdezte volna a véleményét.
• Azt neked kellene forgatnod – flegmáztam. Hirtelen rettenetesen dühbe gurultam és bosszantott a nyomulós pasi. Túl magabiztos volt, túl öntudatos.
• Talpraesett vagy. Ez tetszik – folytatta, s lehuppant mellém a padra.
• Örülök, hogy elnyertem a tetszésedet, de nem látod, hogy zavarsz? – mondtam dühösen és felpattantam mellőle, hogy kereket oldjak.
• Milyen sietős lett hirtelen – szólt újra. „Nem hiszem el, hogy rám szállt egy flúgos” bosszankodtam magamban.
• Nem jó a társaság – löktem oda és végre megiramodtam. Nem értettem, hogy mi baja van velem az ismeretlen fickónak és miért akar mindenáron beszélgetésbe elegyedni egy ilyen fruskával, mint én vagyok.
• Várj már egy percet – szólt határozottan, majd a másodperc tört része alatt felugrott a padról, s olyan hévvel ragadta meg hátulról a vállamat, hogy szembe kerültem vele. Szabályosan megpördített a tengelyem körül. Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Volt valami különös az idegenben, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Egy sötét, veszélyes árnyék, amit sehogy sem értettem. Én voltam a zsákmány, ő pedig a vadász, aki másodpercek alatt elejtette a gyanútlan prédát. Próbáltam megszólalni, próbáltam elrohanni, de a hangok valahol megrekedtek félúton a torkomban, a lábaim pedig nem reagáltak semmilyen utasításra. Hallottam, hogy motyogott valamit, de olyan volt, mintha egy furcsa, idegen nyelven tenné. Egy szót sem értettem abból, amit beszélt. Szemei elsötétedtek, majd egész alakját elveszítettem, s mindent elnyelt a végtelen, áttörhetetlen sötétség. Úgy éreztem magam, mintha valami furcsa erő kiszippantotta volna a szabad akaratomat és csak egy üres test lennék, akit az ismeretlen sötétség hatalmába kerített. A testem hadakozott, mélyen a sötétben szenvedtem, ellenálltam, de nem tudtam legyűrni a különös erőt, s lassan átadtam neki a lelkem feletti irányítást. – Hé, hahó! Jól vagy? Hahó! – szólongatott, s gyengéden rázta a vállamat.
• Mi történt? – nyögtem fel és erőt vesztetten feltápászkodtam. – Hol vagyok? – suttogtam rekedten, miközben próbáltam betájolni, hogy hol van a fent és a lent. – Mi történt velem? Mi ez az érzés?
• Épp beszélgetni próbáltam veled, te pedig egyik pillanatról a másikra elájultál – magyarázta, miközben felsegített. – Már percek óta eszméletlen vagy – folytatta a magyarázatot. – A francba is, én csak egy kis csevejre vágytam egy csinos lánnyal, te pedig így rám hozod a frászt – mérgelődött, s kezeit összekulcsolta a mellkasán.
• Tessék? – értetlenkedtem kábán. – Ki vagy te? – kérdeztem, mialatt esetlenül helyet foglaltam a padon, hogy kicsit összeszedjem magam.
• Pár pillanattal ezelőtt szólítottalak meg. Nem emlékszel?
• Valami dereng – válaszoltam zavartan és ujjaimmal a halántékomon köröztem, hátha segít elmulasztani az iszonyú kavargó érzést a fejemben, de hiába. Még mindig nagyon furcsán éreztem magamat és nem értettem miért ájultam el és hallucináltam furcsa dolgokat, mivel még sosem történt velem ilyen korábban.
• Jobb lenne, ha hazakísérnélek. Pihenésre van szükséged – győzködött és felállt a padról, hogy jelezze, kész hazakísérni. Egyik kezét bedugta fekete vászonnadrágjának zsebébe, a másikkal pedig idegesen vakargatta a tarkóját. – Az istenit kislány, jól rám hoztad a frászt – korholt, de a hangja nem árult el érzelmeket. Hűvös volt és monoton, mégis mióta visszanyertem az eszméletemet hallani akartam ezt a hangot. Volt benne valami, ami megfogott, valami, ami elvarázsolt. Mintha ő lett volna a sötétség, ami birtokba vette a lelkemet.
• Jól vagyok – bizonygattam, csak, hogy ne kelljen búcsút intenem neki.
• A fenéket. Egyáltalán nem vagy jól. Teljesen sápadt vagy és alig bírod nyitva tartani a szemeidet. Melegre van szükséged és egy jó puha ágyra. Merre laksz? Elkísérlek – erősködött.

Nem ellenkeztem. A fejem kavargott és fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Egyáltalán nem értettem, hogy miért ájultam el és miért pont az ő karjaiban kötöttem ki. Mások ezt sorsnak, vagy végzetnek neveznék, én azonban sosem dobálóztam efféle semmit mondó kifejezésekkel. Tudni akartam az okát. Tudni akartam, hogy ki ő. Félnem kellett volna tőle, hiszen idegen volt, mégis úgy éreztem többet nem én döntök arról, hogy kitől félhetek és kitől nem.

• A leányiskolában – nyögtem szégyenlősen.
• Akkor odaviszlek.
• Tudok menni – suttogtam, s fáradhatatlanul piszkáltam a kabátomból kiálló kis cérnaszálat, hogy ezzel tompítsam zavaromat.
• Még beszélni sem – nevette hidegen – nemhogy menni. Na gyere, segítek.

Nem volt időm sem arra, hogy ellenkezzem, sem arra, hogy elfogadjam a segítséget, mert az elmém újra kezdte felmondani a szolgálatot. Másodpercek alatt elveszítettem az uralmat a testem felett és elnyelt a csöndes, mégis rideg sötétség, ahol már csak őt, az idegent éreztem, semmi mást.

Fogalmam sincs mennyi idő után tértem magamhoz, de amint kinyitottam a szememet az iskola vaskos és kopottas kőfalait pillantottam meg.

• Engedj  el! – kértem erőtlenül. – Be már nem jöhetsz velem. Nem szabad idegenekkel, főleg idegen férfiakkal mutatkoznom – magyaráztam. A szavakat lassan, erőt vesztve pakoltam egymás mellé.
• Mégsem hagyhatlak itt az utcán, amikor percenként ájulsz el.
• Jobban tennéd, ha jót akarsz nekem – dadogtam, s mikor észrevettem, hogy erős, vaskos karjában tart ügyetlenül kikászálódtam az öleléséből. Nem volt jó érzés. Hiányzott izmos mellkasa, amin mind ez idáig engedett pihenni. Vágyakoztam utána, mint kisgyermek a fagylalt után a nyári hőségben. Csak őt akartam és senki mást. Nem értettem miért érzek így, nem értettem hogyan történhetett.
• Tudod, nálam is maradhatsz, tanultam elsősegélyt – szólt hűvösen.

Tudtam, hogy ellenkeznem kellene, mégis úgy éreztem, hogy bele kell egyeznem, hogy vele menjek. Úgy éreztem, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, nekem pedig nincs választásom. Engedelmeskednem kell.

• Sajnálom, de muszáj és egyébként sem ismerlek – hadartam el, mert tudtam, hogy ha várok vele meg fogom gondolni magam és vele tartok, akárhová is vigyen. Annyira nehezen tudtam ellenállni, hogy azt hittem újra el fogok ájulni. A testem, valahol mélyen legbelül égett, lángolt, szinte kínzott ez a tűz. Annyira vele akartam lenni, mint még soha senkivel. Nem érdekelt, hogy miért, csak azt tudtam, hogy ha el kell válnom tőle belehalok.
• Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig hűvösen, s mélyen a szemembe nézett. Nem csak egyszerűen a szemembe, bele a lelkembe, mintha megigézne, megbabonázna. Erőtlenül a nyakamhoz nyúltam, hogy segítsek a hangszálaimnak kipréselni a szavakat: „Mennem kell”, amikor a kezem ügyébe akadt a kis, aranymedálom. Megérintettem, s bűntudatom támadt. Nem hozhatok szégyent a családomra.
• Muszáj – jelentettem ki végül, s végre el tudtam szökni tekintete börtönéből. Olyan volt, mintha felszabadultam volna, nem teljesen, de annyira, hogy nemet tudjak mondani a különös vágyódásnak, mely egyre csak azt szajkózta, hogy menjek vele.
• Legalább a nevedet mond meg – szólt, de hangja még mindig hűvösen csengett.
• Hayley vagyok – leheltem.
• Add a mobilod Hayley – szólt és kinyújtotta felém a kezét.

Nem értettem miért van rá szüksége, de engedelmeskedtem és odaadtam neki a viseltes kis készüléket, amit én következesen csak „gagyifonnak” hívtam. 

• Ez itt a számom – szólt. Bepötyögte azt a készülékbe, majd megcsörgette magát, hogy neki is meg legyen az én telefonszámom. – Egyébként Davidnek hívnak és holnap várlak a parkban, ugyanekkor. Remélem már jobban leszel – tette hozzá, majd kézen csókolt és mintha sosem láttam volna egy szempillantás alatt eltűnt az iskola előtt pihenő bokrok sűrűjében.
• Ott leszek! – kiáltottam utána. Csókja helyén izzott a bőröm, s megesküdtem volna, hogy fel is hólyagosodott a helye, de amint újra a kezemre fókuszáltam már semmit sem láttam, csak a halovány, fehér bőröm alatt lüktető megduzzadt, vastag, kék ereket, melyekben úgy száguldott a vér, mint még soha. – Neked is viszlát... David... Holnap... ugyanott, ugyanekkor – motyogtam, majd elvánszorogtam az ajtóig, megtámaszkodtam az ajtókereten, hogy egy kis erőt gyűjtsek, majd ügyetlenül bebattyogtam az iskolába. „Mi a fészkes fene volt ez” morogtam magamnak, miközben helyet foglaltam egy, a látogatóknak fenntartott székben. A fejemet hátra hajtottam, s próbáltam mélyeket lélegezni. Furcsa módon a rosszullétem egyik pillanatról a másikra elmúlt. Feltápászkodtam a székből, s mire a lépcsőig értem már egészen jól éreztem magamat, leszámítva az égő, nyilalló érzést a mellkasomban.
• Öt perc Hayley! Pontosan öt percet késett! – csendült egy szigorú hang mögöttem, melyre összerezzentem.
• Tessék? – értetlenkedtem, a szívem pedig idegesen kezdett dörömbölni a mellkasomban. A szürke csempét vizslattam a padlón, nem néztem a nővér szemébe.
• Ne add nekem a süketet! Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek. Késtél – ripakodott rám a sátánfajzat, aki talán még magán, mélyen tisztelt „főnökén” az igazgatónőn is túltett.
• Sa-sa-sajnálom Anna nővér – kezdtem, de tudtam, hiába. Anna nővér volt a legszigorúbb, egy igazi hárpia. Nem is értettem mit keres egy vallásos iskolában, ironikusan festett a többi apáca között, mivel jóformán inkább illett volna ördögök közzé, mint egy apácazárdába. Pergamen bőre megfeszült. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más esetben halálra rémültem volna, most mégsem érdekelt.
• Lesz ideje elgondolkodni a pontosság fontosságán a kimenő idejében – vetette oda.
• De hát rosszul lettem. Ezért késtem Anna nővér. Higgye el, kérem. Nem hazudok – mentegetőztem kétségbeesetten.
• A szabály az szabály és még egy hétig ezen neves iskola szabályait kénytelen betartani ifjú hölgy. Vagy úgy érzi magának már mindent lehet, mert kiválasztották arra a neves ösztöndíjra? Gondolja át, hogy hová vezetne, ha minden egyes tanulónknak elnéznénk a késést. Hová tűnne a rend és a fegyelem, ami az alapítása óta jellemzi A Szent Teréz Leányotthont? Induljon a szobájába és gondolja ezt végig! A vitát lezártam – vágta a képembe, majd gőgösen elsétált.

Szavai halálos ítéletként csengtek a fülemben. Egy pillanat alatt összetörtem. Tudtam, hogy ha nem tudok elmenni a parkba David azt hiszi majd, hogy felültettem és akkor soha többet nem fogom látni. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos, hogy lássam őt, de lényem egy kis része fájdalmasan vágyakozott utána. Megtörten, a sírást visszatartva felsétáltam a szobámba és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. A szobatársaim, Ashley, Mary és Lisa nem voltak odabent, minden bizonnyal a matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kell lennem. Ashley stílusa egyébként is túl vad volt nekem, drogok, alkohol, egy éjszakára felszedett férfiak, és minden ami még belefér, természetesen a legnagyobb titokban, Mary és Lisa pedig igazi fanatikus vallásosok voltak. Pont mint a szüleim, és az apai nagyszüleim. Ezért egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna jó-pofizni a szobatársaimnak, csodás színészi képességeim ellenére sem. Összegömbölyödtem az ágyon, és magamra húztam a takarót. Állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember két héten át össze van zárva másokkal, nem sok magánszférát hagynak meg neki. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon, a maguknak való, betegesen vallásos és kibírhatatlan szüleimmel, majd vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Ezt az életet éltem már tizenkét éves korom óta. Hat év alatt végtére is bele kellett volna rázódnom, de mindig úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Egyedül az boldogított, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy érettségi után elhúzok a szüleimtől legtávolabbra lévő egyetemre, na persze, hogy annak a fránya sorsnak ezen terveimbe is bele kellett rondítania. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy hét és repülőre ülök, hogy elhagyjak mindent, amit ismerek, s egy vadidegen iskolába éljem mindennapjaimat, ismeretlen emberekkel. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Félálomban kikászálódtam a takaró alól, a sötétben kikutattam a törölközőmet, tusfürdőmet a fogkefémet és a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet és a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekeztem gyors és viszonylag hangtalan lenni. Ha észrevettek volna, bizonyára nem egy nap, hanem egy év kimenő megvonást kapok, még akkor is, ha képtelenség lett volna annyit adni. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és visszasiettem a szobába. Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás, még akkor is, ha csöndben kellett véghezvinnem. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet és helyet ad az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátrahagytam életem minden negatív élményét és elindultam egy új élet felé, melyet talán Amerikában fogok felépíteni. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak és egyébként is mindegy volt már. Biztosra vettem, hogy a másik iskolában teljesen máshol járnak a leendő osztálytársaim. Az unalmas órák végül mégis jónak bizonyultak valamire. Kieszeltem egy tervet. Egy elítélendő, mégis fantasztikus tervet. Elhatároztam, hogy nem fognak tőlem mindent elvenni, legalább egy Daviddel való közös délután emlékét magammal szerettem volna vinni az új iskolába. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba és hozzálássak a tervem kivitelezéséhez. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem csúszott volna le a torkomon, na meg persze időm sem lett volna rá. Három órakor végül, tíz lerágott köröm után elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam a parányi tetőablakot, aggodalmasan körültekintettem, felmértem a terepet, majd kisebb hezitálás után felmásztam az íróasztalomra, majd óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a mohával tarkított cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Esetlenül botladoztam, a cserepek pedig recsegtek-ropogtak a talpam alatt. Féltem, hogy valaki meghallja odabentről a cserépropogást, ezért leültem és úgy araszoltam előre, a csatorna felé. Reméltem, hogy így eloszlik a súlyom és kevésbé lesz hangos a rögtönzött menekülési akcióm. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. A csúszós, eső áztatta cserepek hangosan jajveszékeltek ahogy megfordultam és rájuk térdepeltem, hogy háttal le tudjak ereszkedni a csatornán. Nem tudhattam biztosan, hogy az megbírja a súlyomat, de úgy gondoltam semmit sem veszítek vele ha megpróbálom, és már amúgy sem volt visszaút. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat és nem kell mennem Amerikába. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő rozsdás pántokra és belecsimpaszkodtam az ereszben. Az csúszós, vizes és koszos volt, de nem foglalkoztam vele. Aztán egyik kezemmel megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Szerencsére kisebb koromban szívesen másztam fára – anyám nagy bánatára – így az ott szerzett gyakorlatot hasznosítani tudtam, valamelyest. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Az egész menekülés hadművelet pár perc alatt lezajlott, holott terveimben órákat számoltam a megvalósításra, s attól rettegtem, hogy nem fog megvárni David és örökre elszalasztom a lehetőséget, hogy találkozzam vele. Az utcára érkezve láttam, ahogy az emberek végigmérnek, voltak akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Összecsaptam a kezeimet, megpróbáltam valamelyest megtisztítani azt, majd a térdeimen megtámaszkodtam, hogy egy kicsit kifújjam magamat. Vettem két nagy lélegzetet, aztán megiramodtam és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le a fából készült ülőalkalmatosságra és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam. A percek óráknak tűntek, én pedig percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, az utazás, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem Davidet, nem ismertem azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges megrovást és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen kapocs, ami a normális élet felé terelhetett. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros – az én részemről legalábbis –, hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt ha csak magam elé képzeltem fenséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem és úgy festett mintha Érósz, Aphrodité gyermeke lenne. Csodálatos volt, elbűvölő és magával ragadó. Olyan erős késztetést éreztem az iránt, hogy összeforrjak fenséges testével, hogy alig tudtam megmaradni a padon. Nem értettem mi történik velem és kicsit „mocskosnak” ,szégyentelennek, könnyűvérűnek éreztem magamat.

• Na, mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? – szólt és hűvösen elmosolyodott.

Hangja hallatán a hormonjaim még inkább megzavarodtak és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan idegesség volt, mint ami akkor tör rám, mikor ki kell állnom az egész osztály elé, hogy feleljek és nem is olyan, mint amikor haza kell mennem a kibírhatatlan szüleimhez. Ez az idegesség különös módon jólesett. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy hatására kipirul az arcom, a szívem erősebben kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Olyan vadul irányította a vérkeringésemet, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, jóleső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy lerágott körmeim maradékával belevájjak a tenyerembe, de egy rövid időre képes voltam erőt venni magamon. Azonban hosszútávon hiába is próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Igazán éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle, nem féltem megélni az új vágyat, a feltörő örült érzést, talán szerelmet, vagy sokkal inkább rajongást, mely túlfűtött szexualitással párosult. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira új volt még ez a különös érzés, s az arra adott válaszreakcióim, hogy – habár sajátomnak és lényemből fakadónak éreztem őket – még nem voltam képes arra, hogy bármelyiket is tökéletesen kezeljem.

• Szia – nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem.

A hang, habár az enyém volt – ehhez kétség sem fért – úgy csengett, mint a filmekben, mikor a gaz nő el akarja csábítani a védtelen férfit. És én pontosan ezt tettem. Csábítottam. Igaz, nem tudatosan, kezdetlegesen, mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete pedig teljesen megváltozott. Minimális volt a változás, de én észrevettem. Talán azért, mert mióta megpillantottam nem vette le fekete szemeit rólam. Tekintete vonzott, nem engedett el. Láttam a szemeiben a sikerélményt, sokkal izgatottabban nézett rám, úgy, mintha nyugtázná magában, hogy meg fogja kapni azt, amire vágyik. Úgy nézett, mintha azt akarta volna, tudjam, hogy az övé leszek. Ettől zavarban kellett volna lennem, de furcsamód örültem neki. Úgy éreztem, megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit fogok tenni.