„A lépések, egyébként – ha ugyan léteznek – csak jót jelenthetnek”. – bizonygattam magamnak. Elvégre a szellemeknek nincs lába. Valószínűleg a mumusnak sincs és a különböző démonok sem lettek megáldva efféle kiváltsággal, legalábbis az én fantáziámban. Hirtelen észrevettem, hogy fáj mindkét lábam és kellett egy hosszú pillanat, mire rájöttem, hogy a fájdalmat én magam okozom. A körmeim élesen vájtak bele a húsomba és olyan mélyre ásták magukat, hogy édesen meleg vércseppek szivárogtak a bőröm felszínére. A félelem sok mindent kihoz az emberből, de olyat még nem hallottam, hogy öncsonkításba torkollik. Most már határozottan biztos voltam abban, hogy egy közeledő alak lépéseit hallom, de még mindig nem okozott olyan félelmet, mint a tejfehérségbe burkolózott erdő. Hallgattam amint a száraz levelek megreccsennek a cipőtalpak alatt, hallottam az idegen ziláló lélegzetét – bizonyára futott egy darabon – és láttam amint zseblámpája fénye átverekedi magát a földi felhőkön.
- Hayley! – kurjantotta a férfi hang.
