MEGJELENIK A KÖNYVEM!!!

Csodálatos reggelt kívánok Drágáim! 

Van szerencsém egy fantasztikus hírt megosztani veletek, illetve többet is, de most maradjunk a legfontosabbnál! 

Hála a jó égnek, hogy abban a korban születtem, amikor a könyvkiadás már mindenki számára elérhető és a kiadók nem csak a nagy nevekkel állnak szóba. Éppen ezért, szeretném nektek bejelenteni, hogy a a Kísértés néven futott, (azóta már jó párszor átnevezett) Kavargó Rózsaszirmok névre hallgató regényem 2017 első felében végre meg fog jelenni. Juhú! 

Kicsit furcsa visszatérni erre a blogra, olvasni a kis gyermeteg szárnypróbálgatásaimat, visszanézni a bődületes nagy hibáimat, a kiforratlan írótechnikámat. Sajnos és szerencsére eltelt már jó pár év az indulás óta, és egyáltalán azóta, hogy utoljára ide írtam. Volt időm fejlődni, azt is tettem. :) 

Átalakult a regény is, az eredeti sztoriból (és szövegből) csak minimális elemeket mentettem meg, ami - bevallom - egy nagyon szomorú időszakot jelentett, végtére is, olyan volt, mintha plasztikai műtétek százainak vetettem volna alá a gyerekemet. Ennek ellenére egy percig sem bánom, hogy kifordítottam a sarkaiból a teljes történetet, mert lett belőle egy annyira jó regény (illetve több, erről majd később), hogy még én is meglepődtem saját magamon. Egy jó pár hónapja már készen vagyok az első két kötettel, illetve már a harmadikat is majdnem befejeztem, de még mindig nem tudom elhinni, hogy én hoztam világra ezt a történetet. 

Mivel egyértelműen tudom, hogy mi lesz a vége, elcsábultam és megírtam az epilógust. Nem most, már hónapokkal korábban. Hát... ha ti láttatok már embert sírni... (Hagyjuk!) 

Lényeg a lényegben, hogy alkottam egy olyan könyvet, amit mindig is szerettem volna olvasni. Angyalok, boszorkányok, titkok, szerelem, árulás, dráma, humor és persze egy kis erotika. 

Nem én vettem észre, hanem az előolvasók, hogy egy olyan kiforrott stílusom lett, hogy ezer közül is felismerik az írásaimat. Éppen az egyik pikáns szexjelenetemet küldtem el az egyik előolvasómnak (kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakció), de nem akartam megmondani, hogy én írtam. Persze, nem tudtam titokban tartani. Egyből felismerte a szavakon a kézjegyemet. Igazából, szerintem ez egy nagyon jó dolog és nem tudom, hogy csináltam, de úgy látszik, összejött. 

És, ha már a szexjeleneteknél tartunk. Igazából nem nagyon akartam... MERTEM belevinni szexet, azon túl, hogy említés esik róla pár mondatban. Idegenkedtem a gondolattól, hogy számomra ismeretlen emberek a szexuális fantáziálgatásaimat (akárhogy is mondjuk, ez az) olvasgassák. Aztán belegondoltam, hogy az ismeretlenekkel még csak-csak megbirkózom, na de hogy a közvetlen környezetem ilyet olvasson tőlem... Agyrém! (És igen, azóta mama és papa is beleolvasott, ugh!) 

Aztán egyik drága előolvasóm, igazából a leglelkesebb és legsegítőkészebb előolvasóm, rábeszélt, hogy nyugodtan fejtsem ki ezeket a részeket, mert fontosak a főhősnő személyiségfejlődésében (ez való igaz), elengedhetetlen a karakterek megismeréséhez és úgy egyébként is szórakoztatóak. 

Zsigerből úgy írtam meg a jeleneteket, hogy még a fájdalmas és drámai szituációkba is csepegtettem humort. Ez tényleg nem szándékos volt, inkább a saját személyiségemnek köszönhető. Imádom, amikor a főhősnőm kiszól a szövegből és kommentálja a saját hülyeségeit. Ezeken akkorákat nevetek írás (és olvasás) közben, hogy zeng tőlem a ház. 

Szétszedtem a könyvet is, az eredetileg 600 oldalra tervezett első részből költséghatékony okokból lett két 350-400 oldalas könyv. Bevallom, ezen sokat vacilláltam. Az első rész ugyanis így önmagában inkább egy bevezetőkötet. Aztán átolvastam egy csomó, általam szeretett könyv első kötetét. A legtöbb szintén csak egy bevezetőkötet, így mertem nagyot gondolni és trilógiába átvinni a dolgot. Aztán vagy bebukom, vagy nem. :) (A profit nincs a céljaim között). 

A személyes kedvencem egyébként a harmadik kötet. Még én magam is látom, hogy hogyan változtam mind személyiségileg, mind írástechnikailag az elmúlt években, de különösen az elmúlt fél évben, amikor ténylegesen csak a regényemre koncentráltam. A harmadik részt egy igazi mesterműnek tartom, önmagamhoz képest. Persze, könnyebb dolgom volt vele, mint a korábbiakkal. Megvan minden karakter, van egy jól felépített világ, stabilan állnak a konfliktusok. Már csak el kell varrjam a szálakat úgy, hogy nagyot szóljon (úgy lesz, hihi). Szóval, elmondhatom, hogy ahogyan haladunk előre az időben és a regényekben, egyre jobb lesz a történet. Legalábbis remélem, hogy az olvasók is így fogják gondolni. :) 

Előolvasói vélemények alapján el merem hinni, hogy van helyem az írók között. És, hé! Elvégre nekem azért adtak egy kemény-fedelest, mert író lennék, vagy micsoda. :D 

Ha esetleg érdekel benneteket a könyvem, vagy a könyvkiadás menete, minden, ami ezzel kapcsolatos, akkor gyertek át a nem rég indult blogomra! Folyamatában mindent meg fogok osztani veletek, a tördeléstől kezdve a borítóterven át, a mintapéldány, majd a kész könyv kézhezvételéig.

Természetesen beszélek majd a terjesztésről, arról, hogy én személy szerint milyen marketingstratégiát építettem fel (amit most csinálok is az :D), meg még sok minden másról, bennfentes infókról. 

Mivel azzal, hogy a nagyvilág elé tárom, ami a fejemben van, gyakorlatilag lecsupaszítom önmagam, így nem lesz okom sem hazudni, sem szépíteni a dolgokon. Mindenről ŐSZINTÉN fogok beszélni. Még a gyengeségeimről is, elvégre emberek vagyunk. 

Szóval, ha érdekelnek benneteket az ilyen dolgok, akkor kattintsatok IDE, ha pedig esetleg facebookon jelölnétek az írói profilomat, akkor IDE. A "civil" profilomon is elértek, azt pedig ITT találjátok. :)  

Ma vagy holnap közzéteszem az első videót, érdemes lesz megkukkantani! 

Puszi! 

(Szolgálati közlemény: A bejegyzést átolvasás nélkül közlöm, mert tegnap nagyon felöntöttem a garatra és szétrobban a fejem, szóval az esetleges hibákat majd később javítom. Dont judge me! :D). 

Lassan elkészül a Kísértés - A tűz ébredése című regényem. Ízelítőül... :)

Már csak az utolsó simítások vannak hátra és elkészül a Kísértés legelső része (A javításokkal, ellenőrzésekkel, stb a 78. oldalon járok). Jó hír, hogy már a teljes második rész cselekményvázlatával is készen vagyok, így több mint valószínű, hogy hamarosan elkészül a Kísértés második része is.
Na, de ne kanyarodjunk el a témától. Szeretném publikálni a Kísértés első pár oldalát. Figyelem, ez már élesben megy. Nem szándékozom változtatni rajta. Szóval, jöhetnek a kommentek, vagy a jelentkezések előolvasónak. 

*Ha előolvasónak szeretnél jelentkezni akkor azt megteheted a hajnalka.barna@gmail.com email címen. Figyelem! Az előolvasók száma véges. Ha meglesz az 5 fő, többen már nem jelentkezhetnek előolvasásra. :) *

És íme a regénykém első pár oldala: 

(PS: A gondolatjeleket nem kezeli túl jól a blogger másolt szövegek esetében, nekem pedig nincs most kedvem/időm foglalkozni vele. Remélem nem rontja az olvasás élményt). 

                                                KÍSÉRTÉS - A tűz ébredése

                                                               Prológus

Egész gyermekkorom alatt a jó-kislány szerepét játszottam és ez idősebb koromra sem változott semmit, holott mélyen, legbelül tombolt a testemben a tűz. A tűz, melyet sok év alatt sem tudtak kiirtani belőlem, de a gondolataimat tökéletesen átformálták olyan emberek, akikkel sosem szabadott volna találkoznom. Nem illettem közéjük, s ők nem illettek az én titokzatos, ismeretlen világomba, melynek létezéséről még én magam sem tudtam.

Életem nagy részében színészkedtem. Annyit színészkedtem, s olyan hitelesen, hogy egy Oscar-díj is kevés lett volna ahhoz, hogy elismerjék a tehetségemet. Elit gimnázium, szín jeles bizonyítvány, semmi káros szenvedély, a férfiak, randik, lopott csókok pedig még csak eszembe sem juthattak. Mi tagadás, az apácazárda – ahová iskolába jártam – megakadályozta, hogy olyan problémákba ütközzek, melyekbe a korombeli lányok gyakran szoktak. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel, hiszen a hamuszürke, fazontalan egyenruha viselése kötelező volt a tanítási órák alatt, a szünetekben és a különfoglalkozásokon is. Azon sem kellett gondolkodnom, hogy hogyan spóroljam össze a zsebpénzemet, hogy megvegyem a legújabb trendi színű körömlakkot, hajfestéket egy új piercinget vagy, hogy milyen színű szájfénnyel pingáljam ki halovány ajkaimat, hiszen ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember lánya, főként, ha az igazgatónője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A hosszú, unalmas és szigorú fejtágítás után a kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden mást – ezt is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy fiatal lánynak szabadidő, ha az iskola falai között megkaphat mindent? Szakkörök, klubok, jól nevelt barátnők, na és persze a kötelező jótékonysági estek, ahol a „normális” és egyben „elit” családokat láttuk vendégül, hogy újabb tetemes összeggel támogassák iskolánkat. Gyűlöltem ezt a képmutatást, de lenyeltem ellenszenvemet, s kedvetlenül mosolyogtam, vagy ha kellett társalogtam, minden egyes alkalommal. Éppen az egyik ilyen rendezvényen ismerkedtem meg egy tehetős- és mélyen vallásos öregemberrel, aki híres-neves műgyűjtő hírében állt, s egy jól előadott monológom a művészet fontosságáról olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy azonnal fel is ajánlott egy ösztöndíjat egy amerikai iskolába, amit nem utasíthattam vissza. Nem volt szokás nálunk az ösztöndíj osztogatás. Azért, hogy valaki elcsípjen egy ilyen ajánlatot keményen meg kellett dolgoznia, éppen ezért, csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy világot lássanak, teljesen ingyen. Ez volt az oka, hogy el kellett fogadnom, hiszen ha ellenkeztem volna, a sárkány-leszármazott igazgatónőm – vagy ahogy ő szereti „igazgató asszony” – minden bizonnyal kipenderített volna az iskolából, hogy ne kelljen szégyenkeznie „szemtelenül hálátlan” diákja miatt, aki vissza mert utasítani egy ilyen nagyvonalú felajánlást.

Így kénytelen voltam beletörődni, hogy a tanév hátra lévő, utolsó félévét egy amerikai ismeretlen iskolában fogom tölteni cserediákként, s onnan hazaérkezve készülhetek a nagy megmérettetésre, az utolsó vizsgákra. Egyáltalán nem értettem, hogy miért egy végzősnek ajánlotta fel az a szerencsétlen fajankó az ösztöndíjat, holott alsóbb évesek tucatjai tudtak volna ölni azért, hogy elutazzanak az álmok országába, Amerikába.

Én azonban nem voltam közöttük. Mit számított nekem, hogy milyen csodás ódákat zengenek a távoli kontinensről, kicsit sem vágytam a kiruccanásra. Betondzsungelek, felhőkarcolók, idegen kultúra, ismeretlen közeg. Másnak maga a paradicsom, nekem egyenlő a pokol legmélyebb bugyrával...

                                                           Az idegen

Egy hetem volt még az indulásig, hogy elkezdjem új életemet Amerikában. A matematika tanár lelkesen ecsetelte, hogy már nem sok óránk lesz együtt és ha szeretném ad pár különórát, hogy biztosan felkészült legyek az új iskolában. „Éljen” gondoltam, már egy jó pár órája nem jutott eszembe a közelgő utazás és most újra feltört bennem a páni félelem. Kedvesen visszautasítottam a segítségét, mondván a mi iskolánk bizonyára magasabb színvonalú tudást nyújt a tanulóknak, így biztosan nem leszek lemaradva abban az amerikai iskolában. Természetesen ezzel a kijelentésemmel lenyűgöztem a görbe orrú, haját mindig szigorú- és zsíros kontyba csavaró tanárnőt, így nem is próbált meggyőzni arról, hogy mégiscsak vegyek különórákat. Óra után unottan ballagtam fel a hálótermembe, olyan lassan és megtörten, mintha kiszippantották volna testemből az életet. Ledobtam magam az ágyamra és hosszasan bámultam ki a megsárgult csipkefüggöny mögött pihenő fehér keretes ablakon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy kihasználom a kora tavaszi verőfényes napsütést – amíg még tehetem, hiszen ilyenkor az időjárás kiszámíthatatlan – és elbúcsúzom szeretett parkomtól, amely az én kis saját mennyországomként funkcionált évek óta. Nem volt messze az iskolától, mégis olyan csöndes, nyugodt és eldugott volt, hogy még sosem találkoztam egyetlen iskolatársammal sem egy parkban töltött délután során, aminek nagyon örültem révén, hogy eléggé magamnak való voltam. Jobb szerettem egyedül lenni, mint hozzám nem illő társaságban és valamiért önző módon azt éreztem, hogy a kis park az örökzöldek rejtekében csak az enyém. Nem akartam megosztani mással. Ez volt az a hely, ahol egyedül lehettem, csak én és a gondolataim.

Mint ahogy a rab leveti a láncait egy hosszú fogság után úgy vetettem le a fazontalan egyenruhámat, s rángattam magamra farmert és trikót, majd belebújtam a tavaszi kabátomba – melyről tudtam, hogy még hideg lesz, de nem érdekelt – felkaptam egy tankönyvet, hogy a portásnál jó benyomást keltsek, s elindultam hőn szeretett parkomba, hogy búcsút intsek neki, talán örökre.

Az iskolát a külvilágtól elzáró nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként zengett. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járókelők nevetgéltek. A gyenge, mégis fényes tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közül; megérintett az édes szabadság.

Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog – számomra – édes illatával és elsétáltam az én kis saját mennyországomba. Befészkeltem magamat egy kopasz bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy értelmezzem is, amit olvasok. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe. Úgy siklott a szemem a fekete betűkön, mint menekülő vad körme a befagyott tavon egy szürke, komor éjszakán, a gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Egyre csak az új iskola és az előttem álló kemény és keserves hónapok jártak a fejemben. Tudtam, hogy milyen egyedül fogom érezni magamat, tudtam, hogy senkivel sem fogok összebarátkozni pont úgy, mint a Szent Terézben. A maguknak való emberek ritkán lelnek barátokra, pláne egy olyan társaságban, akik már jó pár éve ismerik egymást. Úgy voltam vele, hogy ha itt nem sikerült, ott sem fog. Egyre csak azon járt az eszem, hogyan tudnék kibújni az utazás alól, de mélyen legbelül tudtam, hogy nem úszhatom meg a dolgot. Mégis, élt bennem valami csalfa kis reménysugár, ami egyre csak azt szajkózta: „minden rendben lesz”.

• Szia. Mit olvasol ilyen bőszen? – csendült egy kellemes, mégis félelmet keltő férfihang a közelemben, majd a hang gazdájának alakja árnyékot vetett a könyvemre. Idegesen körbetekintettem, hogy kihez beszélhet az idegen, de rajta és rajtam kívül senki sem volt a parányi mennyországban.
• Én? – kérdeztem zavartan.
• Ki más, ha nem te – válaszolta egykedvűen, majd közelebb lépett.
• Könyvet, miért minek látszik? – vágtam oda ellenségesen és fel sem nézve az idegenre szedelőzködni kezdtem.
• Nyilván nem illemtankönyv – jegyezte meg csípősen, mintha valaki kérdezte volna a véleményét.
• Azt neked kellene forgatnod – flegmáztam. Hirtelen rettenetesen dühbe gurultam és bosszantott a nyomulós pasi. Túl magabiztos volt, túl öntudatos.
• Talpraesett vagy. Ez tetszik – folytatta, s lehuppant mellém a padra.
• Örülök, hogy elnyertem a tetszésedet, de nem látod, hogy zavarsz? – mondtam dühösen és felpattantam mellőle, hogy kereket oldjak.
• Milyen sietős lett hirtelen – szólt újra. „Nem hiszem el, hogy rám szállt egy flúgos” bosszankodtam magamban.
• Nem jó a társaság – löktem oda és végre megiramodtam. Nem értettem, hogy mi baja van velem az ismeretlen fickónak és miért akar mindenáron beszélgetésbe elegyedni egy ilyen fruskával, mint én vagyok.
• Várj már egy percet – szólt határozottan, majd a másodperc tört része alatt felugrott a padról, s olyan hévvel ragadta meg hátulról a vállamat, hogy szembe kerültem vele. Szabályosan megpördített a tengelyem körül. Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Volt valami különös az idegenben, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Egy sötét, veszélyes árnyék, amit sehogy sem értettem. Én voltam a zsákmány, ő pedig a vadász, aki másodpercek alatt elejtette a gyanútlan prédát. Próbáltam megszólalni, próbáltam elrohanni, de a hangok valahol megrekedtek félúton a torkomban, a lábaim pedig nem reagáltak semmilyen utasításra. Hallottam, hogy motyogott valamit, de olyan volt, mintha egy furcsa, idegen nyelven tenné. Egy szót sem értettem abból, amit beszélt. Szemei elsötétedtek, majd egész alakját elveszítettem, s mindent elnyelt a végtelen, áttörhetetlen sötétség. Úgy éreztem magam, mintha valami furcsa erő kiszippantotta volna a szabad akaratomat és csak egy üres test lennék, akit az ismeretlen sötétség hatalmába kerített. A testem hadakozott, mélyen a sötétben szenvedtem, ellenálltam, de nem tudtam legyűrni a különös erőt, s lassan átadtam neki a lelkem feletti irányítást. – Hé, hahó! Jól vagy? Hahó! – szólongatott, s gyengéden rázta a vállamat.
• Mi történt? – nyögtem fel és erőt vesztetten feltápászkodtam. – Hol vagyok? – suttogtam rekedten, miközben próbáltam betájolni, hogy hol van a fent és a lent. – Mi történt velem? Mi ez az érzés?
• Épp beszélgetni próbáltam veled, te pedig egyik pillanatról a másikra elájultál – magyarázta, miközben felsegített. – Már percek óta eszméletlen vagy – folytatta a magyarázatot. – A francba is, én csak egy kis csevejre vágytam egy csinos lánnyal, te pedig így rám hozod a frászt – mérgelődött, s kezeit összekulcsolta a mellkasán.
• Tessék? – értetlenkedtem kábán. – Ki vagy te? – kérdeztem, mialatt esetlenül helyet foglaltam a padon, hogy kicsit összeszedjem magam.
• Pár pillanattal ezelőtt szólítottalak meg. Nem emlékszel?
• Valami dereng – válaszoltam zavartan és ujjaimmal a halántékomon köröztem, hátha segít elmulasztani az iszonyú kavargó érzést a fejemben, de hiába. Még mindig nagyon furcsán éreztem magamat és nem értettem miért ájultam el és hallucináltam furcsa dolgokat, mivel még sosem történt velem ilyen korábban.
• Jobb lenne, ha hazakísérnélek. Pihenésre van szükséged – győzködött és felállt a padról, hogy jelezze, kész hazakísérni. Egyik kezét bedugta fekete vászonnadrágjának zsebébe, a másikkal pedig idegesen vakargatta a tarkóját. – Az istenit kislány, jól rám hoztad a frászt – korholt, de a hangja nem árult el érzelmeket. Hűvös volt és monoton, mégis mióta visszanyertem az eszméletemet hallani akartam ezt a hangot. Volt benne valami, ami megfogott, valami, ami elvarázsolt. Mintha ő lett volna a sötétség, ami birtokba vette a lelkemet.
• Jól vagyok – bizonygattam, csak, hogy ne kelljen búcsút intenem neki.
• A fenéket. Egyáltalán nem vagy jól. Teljesen sápadt vagy és alig bírod nyitva tartani a szemeidet. Melegre van szükséged és egy jó puha ágyra. Merre laksz? Elkísérlek – erősködött.

Nem ellenkeztem. A fejem kavargott és fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Egyáltalán nem értettem, hogy miért ájultam el és miért pont az ő karjaiban kötöttem ki. Mások ezt sorsnak, vagy végzetnek neveznék, én azonban sosem dobálóztam efféle semmit mondó kifejezésekkel. Tudni akartam az okát. Tudni akartam, hogy ki ő. Félnem kellett volna tőle, hiszen idegen volt, mégis úgy éreztem többet nem én döntök arról, hogy kitől félhetek és kitől nem.

• A leányiskolában – nyögtem szégyenlősen.
• Akkor odaviszlek.
• Tudok menni – suttogtam, s fáradhatatlanul piszkáltam a kabátomból kiálló kis cérnaszálat, hogy ezzel tompítsam zavaromat.
• Még beszélni sem – nevette hidegen – nemhogy menni. Na gyere, segítek.

Nem volt időm sem arra, hogy ellenkezzem, sem arra, hogy elfogadjam a segítséget, mert az elmém újra kezdte felmondani a szolgálatot. Másodpercek alatt elveszítettem az uralmat a testem felett és elnyelt a csöndes, mégis rideg sötétség, ahol már csak őt, az idegent éreztem, semmi mást.

Fogalmam sincs mennyi idő után tértem magamhoz, de amint kinyitottam a szememet az iskola vaskos és kopottas kőfalait pillantottam meg.

• Engedj  el! – kértem erőtlenül. – Be már nem jöhetsz velem. Nem szabad idegenekkel, főleg idegen férfiakkal mutatkoznom – magyaráztam. A szavakat lassan, erőt vesztve pakoltam egymás mellé.
• Mégsem hagyhatlak itt az utcán, amikor percenként ájulsz el.
• Jobban tennéd, ha jót akarsz nekem – dadogtam, s mikor észrevettem, hogy erős, vaskos karjában tart ügyetlenül kikászálódtam az öleléséből. Nem volt jó érzés. Hiányzott izmos mellkasa, amin mind ez idáig engedett pihenni. Vágyakoztam utána, mint kisgyermek a fagylalt után a nyári hőségben. Csak őt akartam és senki mást. Nem értettem miért érzek így, nem értettem hogyan történhetett.
• Tudod, nálam is maradhatsz, tanultam elsősegélyt – szólt hűvösen.

Tudtam, hogy ellenkeznem kellene, mégis úgy éreztem, hogy bele kell egyeznem, hogy vele menjek. Úgy éreztem, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, nekem pedig nincs választásom. Engedelmeskednem kell.

• Sajnálom, de muszáj és egyébként sem ismerlek – hadartam el, mert tudtam, hogy ha várok vele meg fogom gondolni magam és vele tartok, akárhová is vigyen. Annyira nehezen tudtam ellenállni, hogy azt hittem újra el fogok ájulni. A testem, valahol mélyen legbelül égett, lángolt, szinte kínzott ez a tűz. Annyira vele akartam lenni, mint még soha senkivel. Nem érdekelt, hogy miért, csak azt tudtam, hogy ha el kell válnom tőle belehalok.
• Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig hűvösen, s mélyen a szemembe nézett. Nem csak egyszerűen a szemembe, bele a lelkembe, mintha megigézne, megbabonázna. Erőtlenül a nyakamhoz nyúltam, hogy segítsek a hangszálaimnak kipréselni a szavakat: „Mennem kell”, amikor a kezem ügyébe akadt a kis, aranymedálom. Megérintettem, s bűntudatom támadt. Nem hozhatok szégyent a családomra.
• Muszáj – jelentettem ki végül, s végre el tudtam szökni tekintete börtönéből. Olyan volt, mintha felszabadultam volna, nem teljesen, de annyira, hogy nemet tudjak mondani a különös vágyódásnak, mely egyre csak azt szajkózta, hogy menjek vele.
• Legalább a nevedet mond meg – szólt, de hangja még mindig hűvösen csengett.
• Hayley vagyok – leheltem.
• Add a mobilod Hayley – szólt és kinyújtotta felém a kezét.

Nem értettem miért van rá szüksége, de engedelmeskedtem és odaadtam neki a viseltes kis készüléket, amit én következesen csak „gagyifonnak” hívtam. 

• Ez itt a számom – szólt. Bepötyögte azt a készülékbe, majd megcsörgette magát, hogy neki is meg legyen az én telefonszámom. – Egyébként Davidnek hívnak és holnap várlak a parkban, ugyanekkor. Remélem már jobban leszel – tette hozzá, majd kézen csókolt és mintha sosem láttam volna egy szempillantás alatt eltűnt az iskola előtt pihenő bokrok sűrűjében.
• Ott leszek! – kiáltottam utána. Csókja helyén izzott a bőröm, s megesküdtem volna, hogy fel is hólyagosodott a helye, de amint újra a kezemre fókuszáltam már semmit sem láttam, csak a halovány, fehér bőröm alatt lüktető megduzzadt, vastag, kék ereket, melyekben úgy száguldott a vér, mint még soha. – Neked is viszlát... David... Holnap... ugyanott, ugyanekkor – motyogtam, majd elvánszorogtam az ajtóig, megtámaszkodtam az ajtókereten, hogy egy kis erőt gyűjtsek, majd ügyetlenül bebattyogtam az iskolába. „Mi a fészkes fene volt ez” morogtam magamnak, miközben helyet foglaltam egy, a látogatóknak fenntartott székben. A fejemet hátra hajtottam, s próbáltam mélyeket lélegezni. Furcsa módon a rosszullétem egyik pillanatról a másikra elmúlt. Feltápászkodtam a székből, s mire a lépcsőig értem már egészen jól éreztem magamat, leszámítva az égő, nyilalló érzést a mellkasomban.
• Öt perc Hayley! Pontosan öt percet késett! – csendült egy szigorú hang mögöttem, melyre összerezzentem.
• Tessék? – értetlenkedtem, a szívem pedig idegesen kezdett dörömbölni a mellkasomban. A szürke csempét vizslattam a padlón, nem néztem a nővér szemébe.
• Ne add nekem a süketet! Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek. Késtél – ripakodott rám a sátánfajzat, aki talán még magán, mélyen tisztelt „főnökén” az igazgatónőn is túltett.
• Sa-sa-sajnálom Anna nővér – kezdtem, de tudtam, hiába. Anna nővér volt a legszigorúbb, egy igazi hárpia. Nem is értettem mit keres egy vallásos iskolában, ironikusan festett a többi apáca között, mivel jóformán inkább illett volna ördögök közzé, mint egy apácazárdába. Pergamen bőre megfeszült. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más esetben halálra rémültem volna, most mégsem érdekelt.
• Lesz ideje elgondolkodni a pontosság fontosságán a kimenő idejében – vetette oda.
• De hát rosszul lettem. Ezért késtem Anna nővér. Higgye el, kérem. Nem hazudok – mentegetőztem kétségbeesetten.
• A szabály az szabály és még egy hétig ezen neves iskola szabályait kénytelen betartani ifjú hölgy. Vagy úgy érzi magának már mindent lehet, mert kiválasztották arra a neves ösztöndíjra? Gondolja át, hogy hová vezetne, ha minden egyes tanulónknak elnéznénk a késést. Hová tűnne a rend és a fegyelem, ami az alapítása óta jellemzi A Szent Teréz Leányotthont? Induljon a szobájába és gondolja ezt végig! A vitát lezártam – vágta a képembe, majd gőgösen elsétált.

Szavai halálos ítéletként csengtek a fülemben. Egy pillanat alatt összetörtem. Tudtam, hogy ha nem tudok elmenni a parkba David azt hiszi majd, hogy felültettem és akkor soha többet nem fogom látni. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos, hogy lássam őt, de lényem egy kis része fájdalmasan vágyakozott utána. Megtörten, a sírást visszatartva felsétáltam a szobámba és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. A szobatársaim, Ashley, Mary és Lisa nem voltak odabent, minden bizonnyal a matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kell lennem. Ashley stílusa egyébként is túl vad volt nekem, drogok, alkohol, egy éjszakára felszedett férfiak, és minden ami még belefér, természetesen a legnagyobb titokban, Mary és Lisa pedig igazi fanatikus vallásosok voltak. Pont mint a szüleim, és az apai nagyszüleim. Ezért egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna jó-pofizni a szobatársaimnak, csodás színészi képességeim ellenére sem. Összegömbölyödtem az ágyon, és magamra húztam a takarót. Állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember két héten át össze van zárva másokkal, nem sok magánszférát hagynak meg neki. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon, a maguknak való, betegesen vallásos és kibírhatatlan szüleimmel, majd vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Ezt az életet éltem már tizenkét éves korom óta. Hat év alatt végtére is bele kellett volna rázódnom, de mindig úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Egyedül az boldogított, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy érettségi után elhúzok a szüleimtől legtávolabbra lévő egyetemre, na persze, hogy annak a fránya sorsnak ezen terveimbe is bele kellett rondítania. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy hét és repülőre ülök, hogy elhagyjak mindent, amit ismerek, s egy vadidegen iskolába éljem mindennapjaimat, ismeretlen emberekkel. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Félálomban kikászálódtam a takaró alól, a sötétben kikutattam a törölközőmet, tusfürdőmet a fogkefémet és a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet és a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekeztem gyors és viszonylag hangtalan lenni. Ha észrevettek volna, bizonyára nem egy nap, hanem egy év kimenő megvonást kapok, még akkor is, ha képtelenség lett volna annyit adni. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és visszasiettem a szobába. Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás, még akkor is, ha csöndben kellett véghezvinnem. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet és helyet ad az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátrahagytam életem minden negatív élményét és elindultam egy új élet felé, melyet talán Amerikában fogok felépíteni. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak és egyébként is mindegy volt már. Biztosra vettem, hogy a másik iskolában teljesen máshol járnak a leendő osztálytársaim. Az unalmas órák végül mégis jónak bizonyultak valamire. Kieszeltem egy tervet. Egy elítélendő, mégis fantasztikus tervet. Elhatároztam, hogy nem fognak tőlem mindent elvenni, legalább egy Daviddel való közös délután emlékét magammal szerettem volna vinni az új iskolába. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba és hozzálássak a tervem kivitelezéséhez. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem csúszott volna le a torkomon, na meg persze időm sem lett volna rá. Három órakor végül, tíz lerágott köröm után elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam a parányi tetőablakot, aggodalmasan körültekintettem, felmértem a terepet, majd kisebb hezitálás után felmásztam az íróasztalomra, majd óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a mohával tarkított cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Esetlenül botladoztam, a cserepek pedig recsegtek-ropogtak a talpam alatt. Féltem, hogy valaki meghallja odabentről a cserépropogást, ezért leültem és úgy araszoltam előre, a csatorna felé. Reméltem, hogy így eloszlik a súlyom és kevésbé lesz hangos a rögtönzött menekülési akcióm. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. A csúszós, eső áztatta cserepek hangosan jajveszékeltek ahogy megfordultam és rájuk térdepeltem, hogy háttal le tudjak ereszkedni a csatornán. Nem tudhattam biztosan, hogy az megbírja a súlyomat, de úgy gondoltam semmit sem veszítek vele ha megpróbálom, és már amúgy sem volt visszaút. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat és nem kell mennem Amerikába. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő rozsdás pántokra és belecsimpaszkodtam az ereszben. Az csúszós, vizes és koszos volt, de nem foglalkoztam vele. Aztán egyik kezemmel megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Szerencsére kisebb koromban szívesen másztam fára – anyám nagy bánatára – így az ott szerzett gyakorlatot hasznosítani tudtam, valamelyest. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Az egész menekülés hadművelet pár perc alatt lezajlott, holott terveimben órákat számoltam a megvalósításra, s attól rettegtem, hogy nem fog megvárni David és örökre elszalasztom a lehetőséget, hogy találkozzam vele. Az utcára érkezve láttam, ahogy az emberek végigmérnek, voltak akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Összecsaptam a kezeimet, megpróbáltam valamelyest megtisztítani azt, majd a térdeimen megtámaszkodtam, hogy egy kicsit kifújjam magamat. Vettem két nagy lélegzetet, aztán megiramodtam és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le a fából készült ülőalkalmatosságra és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam. A percek óráknak tűntek, én pedig percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, az utazás, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem Davidet, nem ismertem azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges megrovást és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen kapocs, ami a normális élet felé terelhetett. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros – az én részemről legalábbis –, hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt ha csak magam elé képzeltem fenséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem és úgy festett mintha Érósz, Aphrodité gyermeke lenne. Csodálatos volt, elbűvölő és magával ragadó. Olyan erős késztetést éreztem az iránt, hogy összeforrjak fenséges testével, hogy alig tudtam megmaradni a padon. Nem értettem mi történik velem és kicsit „mocskosnak” ,szégyentelennek, könnyűvérűnek éreztem magamat.

• Na, mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? – szólt és hűvösen elmosolyodott.

Hangja hallatán a hormonjaim még inkább megzavarodtak és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan idegesség volt, mint ami akkor tör rám, mikor ki kell állnom az egész osztály elé, hogy feleljek és nem is olyan, mint amikor haza kell mennem a kibírhatatlan szüleimhez. Ez az idegesség különös módon jólesett. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy hatására kipirul az arcom, a szívem erősebben kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Olyan vadul irányította a vérkeringésemet, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, jóleső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy lerágott körmeim maradékával belevájjak a tenyerembe, de egy rövid időre képes voltam erőt venni magamon. Azonban hosszútávon hiába is próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Igazán éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle, nem féltem megélni az új vágyat, a feltörő örült érzést, talán szerelmet, vagy sokkal inkább rajongást, mely túlfűtött szexualitással párosult. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira új volt még ez a különös érzés, s az arra adott válaszreakcióim, hogy – habár sajátomnak és lényemből fakadónak éreztem őket – még nem voltam képes arra, hogy bármelyiket is tökéletesen kezeljem.

• Szia – nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem.

A hang, habár az enyém volt – ehhez kétség sem fért – úgy csengett, mint a filmekben, mikor a gaz nő el akarja csábítani a védtelen férfit. És én pontosan ezt tettem. Csábítottam. Igaz, nem tudatosan, kezdetlegesen, mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete pedig teljesen megváltozott. Minimális volt a változás, de én észrevettem. Talán azért, mert mióta megpillantottam nem vette le fekete szemeit rólam. Tekintete vonzott, nem engedett el. Láttam a szemeiben a sikerélményt, sokkal izgatottabban nézett rám, úgy, mintha nyugtázná magában, hogy meg fogja kapni azt, amire vágyik. Úgy nézett, mintha azt akarta volna, tudjam, hogy az övé leszek. Ettől zavarban kellett volna lennem, de furcsamód örültem neki. Úgy éreztem, megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit fogok tenni.

1. Egy új élet küszöbén

Egész gyermekkorom alatt a jó kislány szerepét játszottam, és ez idősebb koromra sem változott. Elit gimnázium, színjeles bizonyítvány, semmi cigi vagy alkohol, a férfiak pedig eszembe sem jutottak. Az apácazárda, mi tagadás megoldotta jó néhány problémámat. Például sosem kellett azon törnöm a fejemet, hogy mit vegyek fel. Hiszen, az egyenruha alatt teljesen mindegy volt, hogy mi van rajtam. Azon sem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen színű szájfényt használjak, ugyanis ilyen holmikat egy zárdába zárva nem igen használhat az ember, főként ha az igazgatónője minden bizonnyal a sárkányoktól származik. A kimenőm három órától ötig tartott. Nem volt valami sok, de – mint minden mást – ezt is meg lehetett magyarázni. Mire kellene egy 18 éves lánynak idő, mikor a zárda falai között megkap mindent. Na igen, ezen én is sokat gondolkodtam. Mit kezdjek a szabadidőmmel? Végül úgy döntöttem, hogy kihasználom a verőfényes tavaszi napsütést és elsétálok a parkba. Egyre inkább feltörő szabadság vágyamat mindig ki tudtam valamelyest elégíteni egy parkban töltött órával. Lehajítottam magamról az egyenruhát, belebújtam a tavaszi kabátomba, felkaptam egy tankönyvet a kezembe és elindultam a parkba. A nagy, barokk tölgyfaajtó hangos puffanással csapódott be mögöttem, mégis a leggyönyörűbb melódiaként hatott rám. A madarak csiripeltek, az autók arctalan sofőrjei idegesen dudáltak, a járókelők nevetgéltek. A gyenge, tavaszi napsugarak kellemesen nyaldosták az arcomat. Hirtelenjében úgy éreztem, hogy élek. Mindig így volt, mikor kiszakadtam az iskola falai közül, mégis ritkán tettem, mert bűntudatom volt, emiatt az érzés miatt. Teleszívtam a tüdőmet a városi szmog – számomra – édes illatával és elsétáltam a parkba. Befészkeltem magamat egy bokor tövében lévő padra és felcsaptam a könyvet annál a fejezetnél, amiből másnap dolgozatot írtunk. Halkan dúdolgatva pásztáztam a sorokat, közben a lágy, tavaszi szellő bele-bele túrt arany fürtjeimbe.

• Mit olvasol? – csendült egy férfi hang, majd alakja árnyékot vetett a könyvemre.
• Biológiát. – vágtam rá közönyösen, és fel sem nézve rá, szedelőzködni kezdtem.
• Milyen sietős lett hirtelen. – folytatta.
• Nem jó a társaság. – löktem oda és felpattantam a padról.

Tekintete az enyémbe fúródott, majd foglyul ejtett és nem eresztett el. Próbáltam megszólalni, de sehogy sem jött ki hang a torkomon. Volt valami különös az idegenben, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni. Egy sötét, veszélyes árnyék, amit sehogy sem értettem.

• Biológia, eh? – szólt rossz-fiús hangján.

Na persze, hogy pont biológiát kellett aznap tanulnom. A férfiak a biológia szó hallatán mindig olyan dolgokra asszociálnak, amik távol álltak tőlem.

• Igen. Miért? – nyögtem végül, és végre el tudtam szökni tekintete börtönéből.
• Szeretem a biológiát. – jegyezte meg.
• Ah. Én is. – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre mondanom.
• És hol jártok?
• Emberi test. – fújtam, de kéjes vigyora láttán meg is bántam, hogy válaszoltam. – Most már tényleg mennem kell.
• Várj már egy kicsit. – unszolt.
• Nem tehetem. Ötig tart a kimenőm. – nyögtem, és zavartan pillantottam az órámra. Az fél ötöt mutatott.
• Kolis vagy? – folytatta, mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatomat.
• Mondhatjuk. – feleltem és fejemmel a közelben magasodó ormótlan épület felé intettem.
• Vagy úgy. – bólintott.
• Most már ideje mennem, mert bajba kerülök.
• Rendben. De nem gond, ha elkísérlek?
• Öhm. – dadogtam. – Nem is tudom.
• Akkor gyorsan döntsd el. – felelte negédesen, és megkopogtatta a karóráját.
• Hát, ha ragaszkodsz hozzá. – hagytam rá és felpattantam.

Nem is tudom, mit gondoltam. A testalkatából ítélve a másodperc tört része alatt berángathatott volna egy bokorba, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem akar bántani.

Csöndesen sétáltam mellette a járdán, és néztem amint nagyokat szív a cigarettájából, majd hirtelen elfricskázza.

• Elárulod a nevedet? – törte meg a csendet.
• Hayley vagyok. – feleltem idegesen.
• Az én nevem David. – mondta és kezet nyújtott.

Zavartan kezet fogtam vele, majd egy szempillantásnyi idő alatt ki is szabadítottam a kezemet csontos, erős ujjai szorításából. Újra az órámra tévedt a tekintetem. A viseltes kis holmi 4:55-öt mutatott.

• Sietnem kell. – szóltam és megszaporáztam a lépteimet.
• Várj már! – szólt utánam és a nyomomba eredt.

Hirtelen megtorpantam.

• Mi a baj? – kérdezte, őszinte érdeklődéssel a szemében.

Fejemmel az iskola vaskos fala felé intettem, pont arra, ahol hatalmas betűkkel ki volt írva: Szent Teréz Leányotthon.

• Ide nem jöhetsz utánam. Ha meglátják, hogy idegen férfival beszélgettem bajba kerülök.
• Persze, értem én. – fújta.
• Be kell mennem. – mondtam, és hátat fordítottam neki, hogy besiessek az iskolába.
• Látlak még? – kérdezte.

Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Legbelül magamban úgy éreztem, hogy szeretném újra látni, szeretném jobban megismerni, de ugyan akkor féltem is, nagyon féltem, hiszen nem tudtam, mit kell egy ilyen helyzetben csinálni.

• Holnap. A parkban, fél négykor. – szóltam hátra és választ sem várva bevetődtem az előcsarnokba.

A hatalmas faajtó becsapódott mögöttem, a szívem pedig össze-vissza kalapált. Ez új, de határozottan jó érzés volt. A hasamban egy kis nyilalló érzés jelezte, hogy izgulok. Magam sem tudtam miért, de vártam a másnap délutánt.

• Öt perc Hayley. Pontosan öt percet késtél. – csendült egy szigorú hang mögöttem.
• Tessék? – fordultam vissza zavartan.
• Öt óra múlt, öt perccel. – zengte a főnővér.
• Sa-sa-sajnálom Anna nőv... – kezdtem, de tudtam, hiába. Anna nővér volt a legszigorúbb, egy igazi hárpia. Nem is értettem mit keres egy vallásos iskolában, ironikusan festett a többi apáca között, mivel jóformán inkább illett volna ördögök közzé, mint egy apáca zárdába. Pergamen bőre megfeszült. Biztos voltam benne, hogy azon gondolkodik, mi legyen a büntetésem. Más esetben halálra rémültem volna, most mégsem érdekelt. 
• Lesz időd elgondolkodni a pontosság fontosságán, holnap a kimenő idődben. – felelte végül, majd sarkon fordult és elment.

Szavai halálos ítéletként csengtek a fülemben. Egy pillanat alatt összetörtem. Tudtam, hogy ha nem tudok elmenni a parkba David azt hiszi, hogy felültettem, és akkor soha többet nem látom. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos, hogy lássam őt, de lényem egy kis része vágyakozott utána. Megtörten felsétáltam a szobámba, és ledobtam magamat a nyöszörgő ágyra. Ashley, Mary és Liza nem voltak odabent, minden bizonnyal a matekkorrepetáláson gubbasztottak. Most kicsit sem bántam, hogy egyedül kell lennem. Ashley stílusa egyébként is túl vad volt nekem, Mary és Liza pedig igazi fanatikus vallásosok voltak. Pont mint a szüleim, és a nagyszüleim. Valahogy egyik lánnyal sem találtam a közös hangot. Anna nővér büntetése pedig éppen annyira tiport a földbe, hogy nem tudtam volna jó-pofizni a szobatársaimnak. Összegömbölyödtem az ágyon, és magamra húztam a takarót. Állott szaga volt, mint minden másnak az iskolában, mégis az egyetlen olyan tárgy volt, ami elrejtett a külvilág elől. Egy olyan helyen, ahol az ember két héten át össze van zárva másokkal, nem sok magánszférát hagynak meg neki. Két hét szigor, aztán egy szombat otthon, a maguknak való, betegesen vallásos szüleimmel, majd vasárnap vissza az iskolába, újabb két hétre. Ezt az életet éltem már 12 éves korom óta. Hat év alatt végtére is bele kellett volna rázódnom, de mindig úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az életemnek. Egyedül az boldogított, hogy az utolsó évemet jártam. A fejembe vettem, hogy érettségi után elhúzok a legtávolabbi egyetemre. Nem tudnám megmondani, hogy morfondírozásom mikor csapott át álomba, és azt sem, hogy mikor ébredhettem fel. Kikászálódtam a takaró alól, kikutattam a törölközőmet, a fogkefémet, és a fogkrémemet, felkaptam az egyen hálóingemet, és a folyosón átvágva beiszkoltam a zuhanyzóba. Az egész épületben síri csend honolt, ezért igyekeztem gyors és viszonylag hangtalan lenni. Ha észrevettek volna, bizonyára nem egy nap, hanem egy év kimenő megvonást kapok. Gyorsan letusoltam, fogat mostam, és visszasiettem a szobába. Bemásztam az ágyamba és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen olyan hontalannak éreztem magamat, mint még soha. A könnyeim megállíthatatlanul bugyogtak ki a szememből, és nem fáradtam azzal, hogy letörölgessem őket. Felszabadító volt a sírás. Úgy éreztem, hogy minden rossz, ami életem során történt velem elhagyja a testemet, és helyet hagy az elkövetkező évek minden élményének. Végül álomba sírtam magamat, nyugtató, pihentető álomba. Reggel új emberként ébredtem. Hátra hagytam életem minden negatív élményét, és elindultam egy új élet felé. Az órákon nem figyeltem, sehogy sem tudtak lekötni a hallottak. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy felsiessek a szobámba. Még ebédelni sem mentem le, az idegességtől, és az izgalomtól egy falat sem csúszott volna le a torkomon. Három órakor végül elszántam magamat a cselekvésre. Kinyitottam az ablakot, és óvatosan ráléptem az ablakpárkányra. Az megreccsent a súlyom alatt, de nem szakadt le. Megkapaszkodtam az ablakban, és a másik lábammal is ránehézkedtem a párkányra. Végül óvatosan kiléptem a piros cserepes tetőre. Áldtam az eszemet, hogy annak idején nem költöztem le az első szintre, hiszen ott minden ablakon rács kapott helyet. Lassan végigmásztam a cserepeken és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mi történne, ha meglátnának. Végül elértem az épület széléhez, ahol megtorpantam. Nem voltam benne biztos, hogy a csatorna megbírja a súlyomat, de úgy gondoltam semmit sem veszítek, ha megpróbálom. Maximum eltöröm a lábamat, vagy a karomat. Ránehézkedtem a csatornát rögzítő rozsdás pántokra és belecsimpaszkodtam az ereszben. Aztán megragadtam a csatornát és elkezdtem a pántokon araszolni lefelé. Végül megéreztem az aszfaltot a lábam alatt. Láttam, ahogy az emberek végigmérnek, voltak akik rosszallóan néztek rám, mások csak megmosolyogtak. Idegesen rápillantottam az órámra, azon kereken fél négy volt. Megiramodtam, és minden erőmet összeszedve suhantam a park felé. Pár perc volt csak, amíg elértem a padot, a kettőnk padját, de ő nem volt sehol. Csalódottan omlottam le a fa ülőalkalmatosságra és a tekintetemet egy percre sem vettem le a járdáról, amerről David érkezését vártam. A percek óráknak tűntek, én pedig percről percre csüggedtebb és megtörtebb lettem. David volt az egyetlen dolog, ami ösztönzött az életre, ami izgalmat nyújtott és rettegtem, hogy amilyen könnyedén sétált be az életembe és dobogtatta meg a szívemet, olyan könnyedén is fogja összetörni azt. Habár a várakozás pokoli volt, mégis szabadnak éreztem magamat. Eszembe sem jutott az iskola, vagy a büntetés ami várhat rám, ha észreveszik, hogy elszöktem. Nem ismertem David-et, nem ismertem, azt a személyt, aki miatt bűnbe estem, mégis azt gondoltam: megérte. Egy percre sem bántam meg, hogy miatta vállaltam az esetleges megróvást, és akkor sem bántam volna, ha soha nem látom viszont. De erre gondolni sem mertem. Muszáj volt reménykednem abban, hogy eljön. Ez volt az egyetlen fogódzó, ami kiszakíthatott abból a sivár világból, amibe belekényszerítettek, az egyetlen fogódzó, ami a normális életben tarthatott. Éreztem, hogy lényem valamely titkos, mélyen eltemetett része ravaszul összeforrt David ismeretlen személyével és jól tudtam, hogy ez a kapcsolat olyan szoros – az én részemről legalábbis, – hogy nem enged elszakadni tőle. A vérem forrt ha csak magam elé képzeltem fenséges valóját. Egy pár pillanatig tényleg azt hittem, hogy csak képzelődöm, aztán szívem heves ficánkolása döbbentett rá, hogy a várakozásnak vége. David ott állt előttem és úgy festett mintha Érósz és Aphrodité gyermeke lenne.

• Na mi az baby? Csak nem elakadt a szavad? – szólt és sunyin elmosolyodott.

Hangja hallatán a hormonjaim megzavarodtak, és valami furcsa gömb is keletkezett a gyomromban. Ideges voltam. De nem olyan ideges, mint mikor felelek és nem is olyan ideges, mint mikor haza kell mennem a szüleimhez. Jól esett az idegesség. Átjárta és megremegtette az egész testemet. Éreztem, hogy kipirul az arcom, a szívem kalapál, a levegőt pedig gyorsabban szedem. Olyan vadul irányította a vérkeringésemet, hogy szinte kívántam ezt a furcsa, idegen, jól eső érzést. Kedvem lett volna az ajkamba harapni, vagy ökölbe szorítani a kezemet, hogy a körmeimmel belevájjak a tenyerembe, de egy rövid időre erőt vettem magamon. Azonban hiába próbálkoztam, nem tudtam hadakozni a testem ellen. Egyszeriben feltört bennem egy olyan érzés, ami azelőtt még soha. Éreztem, hogy nő vagyok. Ez az érzés új és sejtelmes volt, mégis annyira természetes, hogy nem féltem tőle. A másodperc tört része kellett csak, hogy frissen felfedezett nőiességem működésbe lépjen. A testem minden porcikája görcsbe rándult. Annyira idegen volt még az egész, hogy – habár sajátomnak és lényemből fakadónak éreztem – még nem voltam képes tökéletesen kezelni. 

• Szia. – nyögtem végül olyan hangon, hogy zavarba jöttem.

A hang, habár az enyém volt, úgy csengett, mint a filmekben, mikor a gaz nő el akarja csábítani a férfit. És pontosan ezt tettem. Csábítottam. Igaz, nem tudatosan, kezdetlegesen és mondhatni amatőr módon, de mégis csábítottam. David tekintete megváltozott. Minimálisan, de észrevettem. Sokkal huncutabbul nézett rám és habár ismeretlen vizeken jártam, szinte biztos voltam benne, hogy tudja mit művelek, vagy még inkább azt, hogy mire készülök. Ettől zavartnak, vagy idegesnek kellett volna lennem, de furcsa mód örültem neki. Úgy éreztem, megnyugtat a tudat, hogy kettőnk közül legalább ő tudja, mit fogok tenni. 

• Késtél. – szóltam újra. – Valami baj volt? – kérdeztem, mialatt kényelembe helyezte magát mellettem, a padunkon.  
• Hosszú. – felelte és éreztem, hogy nem szeretné ha firtatnám a témát. 
• Kilógtam miattad. – szóltam, és próbáltam normális emberi hangot kiadni a torkomon. 
• Kilógtál? – kérdezte és fekete szemében enyhe értetlenség csillant. 
• Büntetésben vagyok, mert tegnap elkéstem. De én meglógtam miattad. – magyaráztam büszkén és vártam a reakciót. 
• És mikor akarsz vissza lógni? – kérdezte a legnagyobb természetességgel és huncut mosolya elárulta, hogy cseppet sem ítél el amiatt, amit tettem. 
• Hmm... meddig érsz rá? – bukott ki belőlem a kérdés.
• Szóval így játszunk? – vágta rá és elnevette magát. Láttam valami furcsa, emberektől szokatlan tüzet megvillanni a tekintetében, de nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzak vele. – Azt hiszem, ma mutatok neked valami nagyon izgalmasat. – fújta és közelebb hajolt.
  A tekintetem beleragadt az övébe pont úgy, mint a szerencsétlen rovar a pók hálójába. Tudtam, hogy felesleges lenne hadakozni. Tekintete láthatatlan pókfonalai úgy szőtték be a pillantásomat, hogy onnan már nem tudtam szabadulni. Nem tehettem mást, csak annyit, hogy vártam mikor fecskendezi belém nyugtatóan édes mérgét. Ahogy az arca egyre közeledett az enyémhez a szívem úgy kezdett egyre hevesebb táncot járni. Jól tudtam mi következik, de még nem voltam rá kész, hogy meg is tegyem. David azonban nem sok választási lehetőséget adott. Tökéletes ajkait az enyéimre tapasztotta, én pedig a másodperc kis része alatt elvesztettem az eszemet. Életem első csókja volt és úgy éreztem magamat, mintha áramot vezettek volna a testembe. A szívem tűzijáték módjára robbant fel, hogy helyét átvegye egy sokkal másabb, különlegesebb szív. Ez az új szív vad volt, erős és tele volt vágyakkal. Ismeretlen, ijesztő, de mégis fantasztikus vágyakkal. Azonban meggondolatlan is volt. Talán ez vezetett oda, hogy letepertem David-et és olyan hevesen csókoltam, hogy alig kaptam levegőt. Nem érdekelt, hogy jól csinálom-e, az sem, hogy mit gondol rólam. Élveztem az új vágyat, ami átviharzott az egész testemen, hogy újra és újra feléledjen sokkal erősebben és szerettem volna magamat teljesen átadni neki. Végül ezt David gátolta meg.
• Baby! Ez közterület. – kuncogta és visszaigazított egy normális, emberibb testhelyzetbe.
• Sajnálom. – suttogtam és egyszeriben nagyon elszégyelltem magamat.
• Ne sajnáld. Csak próbálom elkerülni, hogy mindkettőnket megbírságoljanak. Gyere, tudok egy sokkal jobb helyet. – mondta és felállított a padról. A szája szélén huncut mosoly csillant és szemeiben újra látni véltem a különös tüzet. – Persze csak ha bízol bennem. – tette hozzá sietve.
• Bízom. – hazudtam.

Biztos voltam benne, hogy nem akar bántani, de a zsigereim mégis óvatosságra intettek. Nem azért, mert David bármiféle negatív érzést keltett volna bennem, hanem azért, mert anyám szinte már paranoiás módon nevelt olyanná, hogy senkiben se bízzak. Megtehettem volna, hogy hallgatok az ösztöneimre, de nem akartam. Fűtött az adrenalin, és ami a legmeghatározóbb volt, a vágy is. David megfogta a kezemet, és elindult velem az iskola felé.

• Ez nem jó ötlet. – szóltam, és a Szent Teréz felé intettem a fejemmel. – Tudod, hogy meglógtam.
• Busszal megyünk. – válaszolta, és bevezetett a buszmegállóba ami az iskola előtt állt.
• Mi van ha meglátnak? – aggodalmaskodtam.
• Nyugi. – felelte és kezével rámutatott a sarkon beforduló öreg, füstöt köhögő buszra.
• 125? – nyögtem fel, mikor megláttam a jármű számozását.
• Igen. A Mihlik-telepre megyünk. – magyarázta.

A Mihlik telep... köztudottan a város legsötétebb része. Kétes alakok, lepukkant házak, sikátoros, kanyargós utcácskákkal megszőve. A szekták és különböző okkult csoportok kedvelt találkozási helye. A Szent Terézben óva intettek minket, ennek a helynek a látogatásától. Ez volt az a pont, amikor egy normális ember, valami kifogást találva biztosan visszakozott volna, de én már rég nem voltam normális. Habár a szívem meg-meg dobbant, hol veszélyt jelezve, hol pedig elviselhetetlen vágyat próbáltam az utóbbira koncentrálni. A busz megállt, David pedig feltuszkolt rá. Áldtam az eszemet, hogy vettem bérletet, máskülönben még azért is idegeskedhettem volna, hogy megbüntetnek-e. Elég volt csak a David keltette felfokozott izgalmi állapottal megküzdenem. A busz tömve volt emberekkel, mégis sikerült lecsapnunk két egymás mellett lévő, éppen felszabaduló helyre. Lehuppantunk rá David-el, pár idős nő rosszalló pillantásának kíséretében, majd megfogta a kezemet és adott egy csókot. A testem újra reagált a fantasztikus érzésre, de próbáltam magamat lecsillapítani, ezért percenként arra gondoltam, hogy buszon vagyunk. Buszon... az elmém egy pillanatra felülkerekedett a vágyaimon. "Buszon vagyok egy idegennel, aki ugyan életem meghatározó eleme lett, mégis alig két napja ismerem. Valószínűleg az otthonába tartok, a város legkétesebb negyedébe... Megőrültem"? Kérdeztem magamtól hangtalanul, aztán elhesegettem a józan eszemet, bezártam egy tömlöcbe és elrejtettem a kulcsot, hogy soha, de soha ne találjam meg. Az édes vágy újra elöntötte a testemet, én pedig óvatosan ráhajtottam a fejemet David vállára. Úgy vettem észre, hogy nem zavarja, ezért mozdulatlanná dermedtem, és elmerültem vágyaim világában. Álmodozásaimból a jármű hangos pukkanása zökkentett ki, amint fáradtan megállt a buszmegállóban.

• Gyere! – szólt David, és megragadta a kezemet.

Izgatottan lépdeltem mellette, miközben tekintetem bejárta az egész környéket. Végigpásztáztam a romos épületeket, a gyárkéményekkel tarkított városképet, a rohanó embereket. A lámpa zöldre váltott, David pedig megindult az utca túloldala felé óvatosan maga után húzva engem. Az épületeken szinte kiló számra pihent a korom, a gyárkémények szüntelen munkájának köszönhetően, nekem mégis olyan fennséges látványt keltett, mintha a leggyönyörűbb festményt szemlélném. Végig suhantunk az arctalan tömeg között és rövidesen elértünk egy szűk utcácskához. A gyomrom megremegett, de egy pillanat alatt elnyomtam feltörő izgalmamat.

• Itt lakom. – szólt és rámutatott az egyik viharvert bérházra. – Gyere. – unszolt, majd kitárta előttem az ajtót.

A lépcsőházban dohos illat terjengett, a lépcsők gumi borítása felszakadozott, a vas korlátról pedig helyenként lepattogzott a festék. Minden szinten három ajtó állt, amelyek vaskos biztonsági zárja három lakást rejtett el a külvilági bámészkodók elől. David a harmadik emeletre vezetett engem és megállt egy kopottas, fehér ajtó előtt. Azon egy viseltes 12-es szám jelezte, hogy hanyadik lakás előtt állunk. David a zsebeiben matatott, biztos voltam benne, hogy a kulcsai után kutat. Végül megcsillant a kis, ezüst színű kulcscsomó, kattant a zár és kísértőm életének ajtaja kitárult előttem. Bebocsátást nyertem ismeretlen, elbűvölő világába. A bejárati ajtó mögött egy kicsiny folyosó lapult, amelyből – minden bizonnyal – négy helység nyílt. Két ajtó állt tőlem balra, egy velem szemben kapott helyet, és egy a jobb oldalamon csábította a szememet, félig nyitva lévő állapotával. A falak sárgára voltak mázolva, és egy ajtó kivételével mindegyiken hatalmas üveg pompázott. Biztosra vettem, hogy az üveg nélküli ajtó a fürdőszobát rejti.

• Ez itt a konyha. – intett a bal oldalon fekvő, hozzám közelebb álló ajtóhoz. – Szemben a nappali és ez itt jobbra a hálószobám. – sorolta.

Szabályosan ittam a szavait, mégis nem igazán tudtam, hogy erre mit kellene mondanom, ezért inkább lelkesen bólogattam és mosolyogtam.

• Fogyasztasz valamit? – kérdezte és választ sem várva bevezetett a konyhába.

Körbetekintettem a helységben. Az nem volt nagy, de kényelmesen elfért benne minden konyhai holmi, sőt még egy asztal is a hozzá tartozó székekkel. Kellemes érzés kerített hatalmába David konyhája láttán. Úgy éreztem, hogy végre otthonra leltem és, hogy soha, de soha nem akarom elhagyni azt.

• Szóval? – szólt újra és megsimította az arcomat.
• Öhm. Nem kérek semmit, köszönöm. – feleltem zavartan, hiszen fogalmam sem volt, hogy mégis mit kérjek. Vizet? Kólát? Mind annyira abszurdul hangzott volna, legalábbis az én beteges gondolkodási módom szerint.
• Ugyan már na! Igyál valamit! – unszolt.
• Nem vagyok szomjas. – nyögtem és hozzátettem egy mosolyt, hogy meggyőzőbb legyek.
• Ebben az esetben... gyere. – szólt és kézen fogott, hogy átvezessen a szemközti szobába, az ő szobájába.

Az ablakok el voltak sötétítve, a villanyt pedig nem kapcsolta fel, így nem tudtam rendesen körbenézni. David leültetett az ágyára. Az nagy volt, és az iskolai borzalmas fekhelyemhez képest maga a megtestesült földi paradicsom.

• Maradj itt egy percre, jó? – suttogta és kihátrált a szobából.
• Rendben. – nyögtem az üres szobának.

Idegesen átfontam a karjaimat magam körül és hintázni kezdtem az ágy szélén. Halkan hallottam amint a konyha felől üveg csörömpölés és egy pukkanás hallatszott. Megborzongtam és zaklatottan tördeltem az ujjaimat. Azon vettem észre magam, hogy gondolkodom, vajon David az ajtóban hagyta e a kulcsot, vagy sem. Eszembe ötlött, hogy ha időben felpattannék még lenne időm elmenekülni, vagy bekopogni minden lakóhoz, hogy rejtsenek el, vagy csak szimplán kifuthatnék az utcára. Aztán ezeket a gondolatokat elhessegettem. Biztos voltam benne, hogy újra anyám paranoiája mászott elő a tudat alattimból és ettől dühbe gurultam.” Már csak azért is alapon” kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy David visszatérjen. A megkönnyebbülés hatására vágyaim gyorsvonatként száguldottak át a testemen és ez fokozódott mikor megpillantottam az ajtóban az említett személyt.

• Mi van a kezedben? – kérdeztem zavartan a nagy, tompa tárgyra pillantva.
• Ez az istenek itala. – felelte és megkocogtatta a boros üveget a hátsó kezében lévő két pohárral.
• Én nem iszom. Mármint nem szoktam. – szóltam szégyenlősen.
• Oh! Hát nekem sem a bor a kedvencem, de mégis csak hülyén nézne ki, ha vodkát iszogatnánk, nem? – kacagta.
• Úgy értem soha, semmit sem iszom, ami alkohol.

David zavartan letette a boros üveget az éjjeli szekrényre, majd mellé helyezte a két poharat is.

• Ugyan baby. Vedd úgy, hogy mise bor. – szólt és a kezébe vette a nyakamban lévő kis keresztet, majd forgatni kezdte.
• Rendben. – egyeztem bele. – Egy kis bor nem árthat. – mondtam inkább magamnak, mint neki.

David a kezembe nyomta az egyik poharat, majd elkezdte megtölteni borral. Az üveg tartalma lágyan csordogált a poharamba, majd a sajátját is teletöltötte.

• Igyunk a találkozásunkra. – szólt és megkoccintotta poharával az enyémet. A vékony üveg kellemesen csilingelt a néma szobában.
• Kettőnkre. – suttogtam és belekortyoltam az italba. A bor savanykás ízétől egy percre elfintorodtam, majd ügyet sem vetve rá elkezdtem leönteni a jéghideg bódulatot a torkomon.
• A bort lassan szokás inni baby. – szólt David és kivette az üres poharat a kezemből.

A halántékom tompán lüktetett, de nem foglalkoztam vele. David karja a derekamra siklott, átkarolta azt, majd hátrahajtott, az ágyra. Éreztem erős mellkasát a testemen és tudtam, hogy ha akarnék sem tudnék már elmenekülni. Jobb kezével megfogta az arcomat, majd megcsókolt, én pedig hevesen viszonoztam mámorító csókját. Éreztem amint bársony kezei végigzongoráznak a testemen úgy, mintha a legfinomabb hangszert próbálgatná. Az ajkai átvándoroltak a nyakamra, hogy tüzesen izzó józanész-méreggé változtassák a véremet. Éreztem amint jobb kezével a hajamba túr, játszik, incselkedik arany fürtjeimmel. Féltem. Pedig azt mondják az ilyesfajta vágy ösztönösen irányítja az embert, nem kell tanulni a szerelem művészetét. Én mégsem tudtam mit kellene tennem. Habár a vágyaim vad folyama próbálta teljesen elfojtani a józan eszemet, annyit azért sikerült megőriznem belőle, hogy bepánikoljak. Tényleg féltem. De nem azért, amire készültem, azt a fajta félelmet képes lettem volna legyőzni. Inkább azért féltem, mert rettegtem a gondolattól, hogy nem leszek elég jó David-nek. Féltem, hogy kiábrándul belőlem és keres egy sokkal tapasztaltabb, szebb lányt, én pedig örökre elveszítem. David elvesztése pedig együtt járna új életem elvesztésével is. Ezért rettegtem annyira, hogy nem voltam képes rá figyelni.

• Baby! Lazíts! Csak annyi fog történni, amennyit szeretnél. – suttogta a fülembe, majd ajkai újra vad táncba kezdtek a nyakamon.

David kényeztetése ide vagy oda, nem voltam képes lazítani. Habár egy nagyon erős érzés kezdett egyre inkább a hatalmába keríteni a félelmem mégsem volt hajlandó elmúlni. Teljesen megtörtem. Fel sem bírtam fogni, hogy érezhet az ember lánya egyszerre ilyen sok és eltérő érzést. Az egyre feltörő pánikot azonban egyik érzés sem volt képes elnyomni. Úgy éreztem magamat, mintha egy egyiptomi piramis csapdájába kerültem volna, ahol a falak egyre csak közelednek és sehogy sem tudok elmenekülni a végzetem elől. David minden bizonnyal nem zavartatta magát a vívódásom miatt, mert egy hirtelen mozdulattal kigombolta az ingem felső két gombját. Egyszerre megéreztem a bőrömön a hideg kis keresztet, amint fagyos kis teste melegedni próbált az enyémen. Hirtelenjében rettenetes düh ébredt bennem.

• Várj egy percet. – suttogtam David fülébe, majd megragadtam a kis nyakláncot és kicibáltam a nyakamból, hogy elnyelje a szoba sötétje.

Úgy hajítottam el a kis ékszert, mint ahogy a rab leveti a láncait. Ez volt az utolsó béklyó, ami a hajdani sivár életemhez kötött. Egyszeriben megszűnt minden gondom. Szinte lebegtem. David-et akartam, és csak őt. Nem voltam hajlandó semmilyen más gondolatot beengedni az agyamba. Végre átengedtem magam a vágyaimnak, hogy vulkánként törjenek ki és temessenek be a vágy forrón izzó lávájával, hogy az megkövesedjen és az idők végzetéig megmaradjon nekem. A gyomrom nyilallt az idegességtől és a félelemtől, de nem foglalkoztam vele. Remegett a kezem, ahogy David kezéhez értem, az ajkam, ahogy megcsókoltam, a testem, ahogy megamhoz húztam. Szabályosan ittam a mérgét, amit a szívem már nem bírt elviselni. Végül átadtam magam David-nek és azt kívántam, hogy csináljon velem amit csak szeretne, hogy irányítson, hogy vezessen. Éreztem, hogy nincs ellenére a dolog, hiszen lágyan kihámozott a ruháimból, hogy összeforrjak vele. A csókjai tüzes vasként égették a bőrömet, érintése jéghideg záporként nyugtatta csókjai égette sebeimet. Életem első felnőtt élménye nem olyan volt, mint amiről korábban álmodoztam. Gyakran játszottam el a gondolattal, hogy a hercegem egy gyönyörű szobába vezet, ahol csak a gyertyák fénye törti meg a sötétséget. Úgy képzeltem, hogy ez a mesebeli herceg, majd egy baldachinos ágyra ültet, amin rózsaszirmok ezrei lapulnak, édes illattal belengve az álombaillő szobát. Mégsem bántam meg, hogy az egyetlen kincsemet amim volt David-nek ajándékoztam. A mesebeli herceg idilli képét el kellett engednem, hogy életre kelhessek. Az ajándék, amit adtam csekélység volt ahhoz képest, hogy David életet lehelt megfáradt testembe. Hosszú percekig hallgattam egyenletes szuszogását, majd összeszedtem magamat és esetlenül kimásztam az ágyból, hogy megkeressem a ruháimat a szoba sötétjében és felöltözzek. Ahogy végigsimítottam csodás testén arra gondoltam, hogy az ártatlanságom elvesztése nem nagy áldozat volt azért, amit cserébe kaptam. Ő volt a legnagyobb ajándék. Felért minden mással, amiben életem során részem volt. Pontosabban, amiben élettelen életem során részem volt. A karórámra pillantottam, de nem tudtam kivenni, hogy mennyi lehet az idő, ezért óvatosan felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló kislámpát. Újra ránéztem az órámra, az 22:13-at mutatott. Zavartan fókuszáltam a kis szerkentyűre, de rá kellett jönnöm, hogy nem képzelődtem. Valóban késő este volt már. Magamra kaptam az ingemet és a kabátomat, majd közelebb lépdeltem David-hez.

• David! – szóltam bátortalanul. – Ébren vagy?
• Mi a baj? – nyögte.
• Mennem kell. Már nagyon késő van. – magyaráztam.
• Most akarsz menni? Aludj itt velem. – nyöszörögte és átkarolta a darakamat, hogy odahúzzon maga mellé az ágyba.
• Szívesebben aludnék veled, mint a lányokkal, de muszáj visszamennem.

David nagyot fújt, és felült az ágyban.

• Nem kell elkísérned. – mentegetőztem. – A busz az iskola előtt tesz le.
• Na ne hülyéskedj. – felelte gúnyosan. – Még nem ismered ezt a környéket. – fújta, majd egy hirtelen mozdulattal kipattant az ágyból. Gyorsan magára kapta a ruháit és már indulásra készen álltunk. Lebotorkáltunk a sötét lépcsőházban, hogy kijussunk az utcára, majd végig sétáltunk a feketeségbe burkolózott utcákon, hogy elérjünk a buszmegállóhoz.
• Az utolsó busz 11-kor indul. – szólt.

Gyorsan az órámra pillantottam, az utcai lámpák fényénél. Kereken 11 volt. Ahogy visszanéztem a busz már be is kanyarodott a sarkon.

• Vigyázz magadra. – súgtam és megcsókoltam.
• Veled megyek.
• Ugyan már. Nem tudsz vissza jönni. A buszon nem lesz bajom. – feleltem és közelebb léptem a kitáruló ajtóhoz.
• Várj! – szólt hirtelen és megragadta a vállamat. – Add a mobilod!

Nem értettem miért kéri el a telefonomat, de engedelmeskedtem a kérésének.

• Ez a számom. – mondta és bepötyögte a ramaty kis készülékbe, aztán megcsörgette saját magát, hogy az én számom is meg legyen neki.
• Jönnek vagy nem? – mordult fel a buszsofőr unottan.
• Megyek már. – válaszoltam, és felpattantam a buszra. Az üres volt, csak leghátul ült egy-két ember, akikre ügyet sem vetettem.

Elhelyezkedtem legelöl, közel a sofőrhöz és gyönyörködtem az éjjeli város szépségében. Sosem láttam még így, nagysága és szabadsága szabályosan elbódított. Végül befordultunk az iskola utcájára, én pedig lekászálódtam a koszos, viseltes járműről. Odasétáltam az iskola bejárata elé, amikor eszembe jutott a kétségbe ejtő tény, hogy lemászni ugyan letudtam, de visszamászni valószínűleg nem tudok. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam az egyetlen embert, akiből kinéztem, hogy csinált már ilyet.

• Igen?
• Szia Ashley! Én vagyok, Hayley. – szóltam bele a telefonba.
• Hayley! Hol vagy?
• A suli előtt. – válaszoltam kurtán. – Majd elmesélem. Nem tudok bemenni. Segítenél?
• Ahh... – nyögött fel Ashley bosszúsan. – Megpróbálok, de nem ígérek semmit.
• Köszönöm. – feleltem.
• Majd hívlak. – lökte oda és letette a telefont.

Hosszú percekig álltam a bejárat előtt, és félpercenként ránéztem a telefonomra. Habár tudtam, hogy meghallanám, ha Ashley hívna annyira ideges voltam, hogy kényszeresen nézegettem a karcos kijelzőt. A percek csak teltek és teltek, de a telefonom meg sem rezzent.

Végül, mikor már feladtam a reményt, hogy Ashley segíteni fog megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam.

• Hátul kinyitom a kis ablakot. Gyere oda. – magyarázta.
• Rendben. – Feleltem és kinyomtam a telefont.

Futásnak eredtem, hogy megkerülve az iskolát a hátához mennyek, ahol a hátsó ajtón egy kis ablak kapott helyet. Óvatosan benyomtam, hogy megnézzem Ashley kinyitotta-e már. Az halkan megnyikordult, majd kinyílt. Eddig a pontig könnyű volt eljutni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan másszak be rajta. Végül fény gyúlt az aulában, ahonnan az ajtó nyílt, én pedig megpillantottam Anna nővért, mellette pedig Ashleyt. A nővér szélsebesen az ajtóhoz suhant, kinyitotta és megragadta a karomat. Annyi időm sem volt, hogy felfogjam mi történik.

• Hogy merészeled? – ordított a nővér, miközben berángatott az utcáról. Kiabálása felverte az egész iskolát, amíg felvezetett a szobámba. – Holnap reggel 8-kor találkozunk az igazgatói irodában. – üvöltötte végül, majd becsapta a szoba ajtaját.
• Hayley! Annyira sajnálom. Elkapott, és... és... tudod, hogy nincs több húzásom... – kezdte Ashley.
• Nem számít. – legyintettem és leültem az ágyam szélére.
• Mit csináltál Hayley? – érdeklődött Lizi, hangjában egy csöppnyi megvetéssel.
• Semmi közöd hozzá. – fújtam.

Lizi nem szólt semmit. Az egész szobára ránehezedett a nyomasztó, kényes csönd. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy mindenki elaludt kisurrantam a zuhanyzóba és beálltam a frissítő vízpermet alá. Már nem érdekelt az sem, ha lebukok. Elegem lett az iskolából, elegem a bezártságból, a felesleges szabályokból. És ott volt nekem David. Ahogy rá gondoltam furcsán kényelmetlenül kezdtem el magamat érezni a saját testemben. Habár még mindig én voltam én, mégis valami megváltozott. Mind a testemben, mind a lelkemben. Úgy éreztem, hogy a test, amit nap mint nap éreztem, láttam, amit ismertem már nem az enyém. Egy ismeretlen, idegen nő teste. Semmibe meredő szemekkel bámultam magam elé, majd egyszeriben sírni kezdtem. Magzati pózba kuporodtam a zuhanyzó alján és sírásom rövidesen hisztérikusra váltott. Úgy éreztem magamat, mintha gyászolnék. Nem tudtam kit, vagy mit de a gyász teljesen elhomályosította az elmémet. Végül elfogyott a melegvíz, én pedig felkászálódtam a zuhanyzó aljáról. Mindenem fájt, és teljesen ki voltam merülve. Túl sok élménnyel gazdagodtam egy nap alatt, amit nem voltam képes megemészteni. Magamra tekertem a törölközőt, aztán besiettem a szobámba, hogy belebújjak az egyen hálóingembe. A kis ruhadarab szinte marta a testemet, úgy éreztem mintha azt akarná mondani: vétkeztél. Ettől dühös lettem. A szoba sötétjében lerángattam magamról a szürke csúfságot és behajítottam a szekrényembe. Kikutattam a kedvenc topomat és egy viseltes tréningnadrágot, és felkaptam őket magamra. Hirtelen sokkal jobban éreztem magamat. Bebújtam a dohos takaróm alá és álomba zuhantam. A telefonom ébresztője reggel hatkor jelzett, mint mindig. Kimásztam az ágyból, fogat mostam, kifésültem a kócokat a hajamból és nekiestem kiüríteni a szekrényem tartalmát. Szinte biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni, ezért nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy végig nézzék, amint bepakolom a bőröndjeimet. Lerángattam az ágyneműről a huzatot, és bevágtam a bőröndömbe, mellé raktam az összes ruhámat, kivéve azokat, amelyeket iskola éveim alatt kötelezően kellett hordanom. Azokat összegyűrtem és úgy ahogy voltak kihajítottam őket a kukába. Titkon reméltem, hogy megtalálják. Oly annyira nem volt sok holmim, hogy egy bőröndbe tökéletesen belefért mindenem. Végül benyúltam az éjjeli szekrényembe is, aminek az aljában tartottam a könyveimet. Azokat is bevágtam a bőröndbe. Mellé tettem még a plüss macimat, amit hatodikban kaptam az osztályomtól, mikor megtudták, hogy a következő évtől elmegyek, valamint egy fényképet, amin az egykori legjobb barátnőmmel, Kelly-vel voltam. Ránéztem a fényképre, majd újra a kezembe vettem. Belenéztem a saját szemembe. Boldog, gondtalan gyermekszemeket láttam, tele álmokkal. Megfogtam a képet és beraktam az egyik tankönyvembe, majd összecsuktam a bőröndöt és az ajtó mellé húztam. Felkaptam magamra a tornacipőmet, a topom fölé egy pulcsit, a kabátomat pedig a bőröndre helyeztem. Nem fáradtam azzal, hogy átöltözzek, és az egyenruhát sem voltam hajlandó magamra erőltetni. Mire mindennel készen lettem, már ¾ 8 volt. Úgy gondoltam, hogy jobb minél hamarabb túlesni a dolgokon. A lányok egy szót sem szóltak hozzám, azzal sem fáradtak, hogy megkérdezzék miért pakolok, ezért köszönés nélkül léptem ki a szobából és elindultam az igazgatói iroda felé. Bekopogtam, és választ sem várva beléptem.

• Jó reggelt. – köszöntem és biccentettem a főnővérnek, aztán az igazgatónőnek is.
• Jó reggelt. – felelte az igazgatónő morcosan. – Nos, azt hiszem jól tudja, hogy miért van most itt.
• Igen. – feleltem nagyképűen.
• Kíváncsian várom a magyarázatát. – folytatta az igazgatónő.
• Nem szeretném megmagyarázni tisztelt igazgatónő. – vágtam oda.
• Ide figyeljen Hayley. Maga egy jó képességű diák. Mindig szorgalmasan tanult, a magaviselete pedig példátlanul jó volt. Mondja meg nekem Hayley, mégis mivel tudná indokolni az elfogathatatlan viselkedését?
• Semmivel. – feleltem.     
• És így mégis milyen büntetésre számít? Maga milyen büntetést szabna ki ha most ebben a székben ülne? – fújta az igazgatónő, és sárgás körmeivel megkocogtatta az igazgatói szék vaskos karfáját.
• Én sosem fogok ott ülni. – feleltem.
• Jól van Hayley. Elegem volt a szemtelenségéből. Kimenő megvonást kap egész évre, nem tanulhat a szobájában, és a konyhán köteles segíteni minden egyes nap.
• Tisztelt igazgatónő! Nekem pedig elegem volt ebből az iskolából. – vágtam oda és hátat fordítottam nekik, majd kimentem az ajtón.

Hallottam amint Anna nővér dühösen csattog utánam, de nem foglalkoztam vele. Berohantam a  szobámba, megragadtam a bőröndömet és elkezdtem magam után húzni a folyosón. Lekínlódtam a lépcsőn, majd odavonszoltam a portához. A portás érdeklődve szemlélt, láttam, hogy nem tudja felfogni vajon mégis mit csinálok. A másodperc kis része elég volt ahhoz, hogy megiramodjak és elhúzzam a csíkot az iskolából. Láttam, amint a portásnak leesik, a tantusz, hogy szökni próbálok, de nem foglalkoztam vele, berohantam a buszmegállóba.

• Gyerünk már. Gyerünk már. – motyogtam magamban, miközben a 125-öst vártam.
• Hova, hova? – kurjantott a portás és megragadta a karomat.
• Engedjen el! – üvöltöttem rá.
• Még nincs kimenő idő, kisasszony.
• Akkor van kimenő időm, amikor én akarom. 18 éves vagyok. Felnőtt ember. Nem mondom el még egyszer, hogy engedjen el. – fújtam dühösen. A buszmegállóban már mindenki minket nézett, de nem foglalkoztam vele.
• Ön a Szent Teréz Leányotthon diákja...
• Csak voltam. – vetettem oda és kitéptem a kezemet a középkorú férfi vaskos karjai közül.

Épen időben, hiszen a 125-ös hangos csattanással-puffanással megállt a megállóban.

Felvonszoltam rá a csomagomat, a még mindig engem bámuló emberek tekintetének kíséretében, majd elhelyezkedtem egy szakadt ülésen és csak remélni tudtam, hogy jól emlékszem arra, hogy hol lakik David. Aztán eszembe jutott, hogy tudom a telefonszámát. Kikerestem a híváslistából és hosszú percekig csak néztem. Nem tudtam, hogy merjem-e felhívni vagy ne, de végül rávettem magam, hogy lenyomjam a kis zöld gombot...  

Átírás

Üdv Mindenkinek!

Kicsit régen jártam már erre, ugyanis elég zűrös volt mostanában az életem. Diplomaosztó, az előtt nyelvvizsga és államvizsga, aztán pedig kiutaztam Angliába. Akárki akármit mond, fontos, hogy megtanuljunk perfektül egy nyelven, nem? :) Lényeg a lényeg, kicsit agytágítós időszakon vagyok túl, de azért szántam időt a regényekre is (ha nem is annyit, amennyit érdemeltek volna :D). 

Szóval, KÍSÉRTÉS első fejezet újra töltve :D

Részlet egy olyan fejezetből, amiben minden kiderül.

Kíváncsi leszek kinek fognak feltűnni dolgok. :))

–        Ti tehettek róla. – fuldokolta Daniel. – Ti bolygattátok fel az életét. Ha békén hagytátok volna nem kellett volna félnetek tőle.

–     Azt hiszed hagytuk volna a fegyvert kiaknázatlanul, hogy bármikor érte nyúljatok? Így ismered a fajtádat Daniel? Buta fiúcska vagy még, ha így gondolod. – lökte oda a nő, majd túlvilági dallamot játszó hangjával kikacagta.

–        Hagynotok kellett volna. Így kellett volna lennie. – nyögte Daniel.

–        Miről beszéltek? – csattantam fel – Semmit sem értek.

–    Mert a kedves párod olyan önző volt, hogy megtartotta a titkot magának, mintsem elveszítsen. Ugyan olyan önző, mint az anyád és a nagyanyád. – vágta oda a főnök.

–        Miféle titkot? – kiáltottam hisztérikusan.

–    Azt, hogy ki is vagy valójában. Hogy kivel feküdt össze a te drágalátos anyád. Azt, hogy egy erdő közepén jöttél a világra, hogy azonnal megölhessenek és mégsem tették meg. Ez a baj a ti elkorcsosult vérvonalatokkal. Mint már mondtam, nem vagytok elég erősek. De ha ennyire érdekel, elmesélem.

–        Hallgass. – szólt közbe Daniel, mire a főnök erősebben kezdte el szorítani a nyakát.

–        Engedd el. Engedd el és esküszöm, veletek megyek. Nem hazudok, úgysem küzdhetünk ellenetek.

–        Hayley… – nyögte Daniel, de úgy tettem mintha nem hallottam volna.

–       Csak azt akarom, hogy előbb mindent mondj el. – tettem hozzá.

–         Rendben. – mosolygott. – Tartsátok a fiún a szemeteket. – szólt oda a társainak, majd lassan elengedte Daniel nyakát. – Nos, hol is kezdjem, hol is kezdjem? Azt hiszem, bele csapok a közepébe, ha nem bánod kedveském...

Blog

Sziasztok! Habár nem a Kísértéshez kapcsolódik, de van egy új blogom ahol különböző írásaim vannak fent. Ha érdekel benneteket nézzétek meg. Az októberi posztok inkább elmélkedő jellegűek, a novemberiekben főként interjúk vannak, kit mi érdekel szemezgessen nyugodtan.
A blog elérhetősége: http://hajni-irasai.blogspot.com/

Az utolsó oldal :D

Sziasztok! Eddig 181 oldal van kész a Kísértésből. :) (Közben írtam A fény gyermekét is. :D). Szóval most megmutatom mi az utolsó pár sora az eddig elkészült irományomnak. Egy nevet kitakarok, hogy ne rontsam el előre a csattanót :D :D :D Ígérem, hamarosan hozok titkokat is ^^.

Szóval, itt van az új:

Ne tedd! Kérlek! Ne légy te is gyilkos. Akkor kárba vész minden, amiért harcoltál. Akkor semmivel sem leszel jobb, mint ők. És mi van ha, veszítesz? Ha örökre el kell engedjelek? Ha soha többé nem tarthatlak már a karomban? – sírásom egyre hisztérikusabb lett. Oda húztam magamhoz és szorosan megöleltem. A kezeimmel olyan erősen tartottam, hogy semmi sem lett volna képes kiragadni onnan. Nem akartam elengedni. Féltem, hogy eltűnik, elindul (A NÉV MÉG TITOK)-vadászatra és sosem látom viszont. Nem akartam, hogy gyilkos legyen. Nem akartam, hogy mocskos vér tapadjon a csodálatos kezéhez. Eldöntöttem, ha bele halok is, ha az életemmel fizetek is a gyengeségemért itt kell tartanom magam mellett, amíg csak élek.